Kanyó András: Horthy és a magyar tragédia. Népszabadság Könyvek, 2008. 523 p.

Nem igazán értem a koncepciót. Ez volt az elsõ, ami eszembe jutott, mihelyt végigolvastam Kanyó András "Horthy és a magyar tragédia" címû könyvét. Elõszavában ugyan a szerzõ leszögezi, hogy könyvét nem tartja történészi munkának, valamint, hogy "a Horthy-korszaknak és fõszereplõje tevékenységének szakszerû értékelése a történészekre vár" , az ember mégis zavarba jön, ami jórészt a mû kuszaságából ered.

Központi témája a második világháború és a kormányzó politikájának elemzése, de ehhez nem ragaszkodik túl szorosan. A szerzõ becsülettel végigolvasott egy sor visszaemlékezést, a korszakkal foglalkozó történeti szakirodalmat és nagyban támaszkodik Horthy István özvegyének, Gyulai-Edelsheim Ilonának az elbeszélésére. Utóbbi az oral history módszerére tett kísérlet, amit talán megmagyaráz, hogy a szerzõ annak idején Gosztonyi Péterrel együtt készített interjút a sokat megélt "Ilona asszonnyal" a Magyarország címû hetilap számára, ugyanakkor azonban érthetetlenné tesz, hogy Gyulai-Edelsheim Ilona visszaemlékezése immár mindenki számára elérhetõ, hiszen az Európa Kiadó 2003-ban kiadta "Becsület és kötelesség" címen. Arról nem is beszélve, hogy az oral history módszerhez képest meglehetõsen kevés a grófnõ szó szerinti idézése a könyvben, az is csak egyfajta vezérfonalként funkcionál a történet elmesélésében.

Leginkább egy történetmeséléshez hasonlít Kanyó módszere. Elkezdi szépen az elején, családtörténettel és igazán alaposnak mondható abban a tekintetben, hogy minden felbukkanó és fontos szerepet játszó személyiség élettörténetét taglalja. Ez mindenképp elismerésre méltó hozzáállás, másrészt viszont vajmi kevés újdonsággal szolgál.

Ami a Horthy-család történetét illeti, mindenképp újdonság a tragikus körülmények között elhunyt Horthy István végrendeletének publikálása, ami bizonyítja a kormányzóhelyettes évekig tartó viszonyát egy francia hölggyel. Sokmindent megtudhatunk azonban a széles közönség elõtt talán kevésbé ismert figurák szerepérõl. Ilyen például Charles Telfer Howie ezredes hosszasan taglalt pályafutása, illetve szerepe a háború vége közeledtével egyre aktívabb magyar ellenállásban és a kiugrási kísérletben. Történetét igen aprólékosan tárja elénk a szerzõ, megtûzdelve romantikus elemekkel. Az ilyen olvasmányos részek gördülékennyé teszik a vaskos kötetet, ahogyan a Horthy Istvánnéval való találkozások leírásai is.

Szintén érdekfeszítõek azok a részek, amelyekben Horthy István tragikus haláláról, illetve a doni katasztrófáról szólnak, mert mindkettõhöz érdekes adalékokkal szolgál és nem közismert feljegyzéseket és naplókat idéz, például Sziklay Andortól, aki a nürnbergi per idején kihallgatta a tanúként beidézett Horthy Miklóst.

Ami azonban a korszak történetének velejét illeti, abban gyakorlatilag semmiféle új megállapítást nem tesz. Sok szakkönyv elolvasása után keletkezett egy könyv, ami szakmai szempontból meglehetõsen elnagyolt. Fõként az elõszóban meghatározott célhoz képest, miszerint a kötet a "Horthy Miklós kormányzásával kapcsolatos, máig vitatott kérdésekre" keresi a választ. A szerzõ ezek közé sorolja a Szovjetunió elleni hadbalépést, a második magyar hadsereg németektõl való függõségének kialakulását, a német megszállás törvényesítését, a vidéki zsidóság elhurcolásának tétlen szemlélését, a kiugrási kísérlet következetlenségeit és Szálasi Ferenc hatalomszerzéséhez való "hozzájárulást".

Kétségtelen, hogy mindezekre kitér, de a választ nem sikerül megtalálnia. Ráadásul már-már közhelyszerû tényeket is figyelmen kívül hagy helyenként. Gondolok például arra a megállapítására, miszerint a kormányzó cselekedetei befolyásolta a "már-már vallásos hithez hasonlító szovjetellenesség", amit Kanyó nem átall "ismeretlen forrásból táplálkozó gyûlölet"-ként jellemezni. Mintha Tanácsköztársaságról és annak következményeirõl, a bolsevizmus széles társadalmi elutasításáról -ami ráadásul nem valamiféle magyar sajátosság volt - nem is hallott volna. Félreérthetõ módon fogalmaz akkor is, amikor a trianoni békediktátum revíziójára mint a kormányzó legfõbb céljára utal, amit méltányolható törekvésként jellemez ugyan, de szavaiból olybá tûnik, mintha ez kizárólag Horthyt mozgató cél lett volna, nem pedig az egész nemzetet átható óhaj. A háborúba való belesodródásunk felidézésénél csak sajnálkozik azon, hogy a magyar politikai célok támogatója éppen a hitleri Németország volt és nem szól -vagy csak érintõlegesen -mindazokról a körülményekrõl (ld. az ország geopolitikai helyzete) amelyek a két ország kapcsolatát meghatározták és Magyarországot kényszerhelyzetbe sorolták.

Mindazonáltal a teljességre törekvés végig megfogható a könyvben. A Horthy-korszak fontosabb eseményeit górcsõ alá veszi a szerzõ, ahogy a háború eseményeit is, miközben folyamatosan kitér a Horthy-család életére. Nehéz feladat, ha az ember belegondol, hogy a történtek egy-egy szeletérõl már számos monográfia, szakcikk, visszaemlékezés látott napvilágot.

Erõs túlzásnak érzem azonban azt a fajta beállítást, miszerint az ország tragédiája a kormányzó lovagiasságán múlott. Lehet nem egyetérteni Horthy politikájával, de nem árt szem elõtt tartani azt sem, hogy milyen volt az idõszak magyar politikai palettája, hogy a kormány miféle döntéseket és törvényeket hozott, milyen volt a gazdasági környezet, a társadalmi struktúra, milyen tényezõk határozták meg az ország diplomáciai mozgásterét. Az ország háborúba sodródását sokminden elõsegítette és számos esemény befolyásolta a történteket is, és ebbe természetesen Horthy személyes elképzelései és beállítottsága is beletartozik.

Vita tárgyát képezheti az, hogy a Horthy-korszak politikája mennyiben szûkítette be Magyarország külpolitikai mozgásterét, milyen más orientációs lehetõsége lehetett volna az országnak, mikor kellett volna kiugrani a háborúból, hol rontottuk el … Talán még a "mi lett volna, ha" roppantmód történelmietlen kérdését is föl lehetett volna tenni. De nem ez történt.

Kanyó nem szereti Horthy Miklóst. Ezzel nincs egyedül, sõt önmagában ez nem baj. A baj az, hogy ez az ellenszenv rányomja bélyegét a mondanivalójára, miközben a kormányzóról kialakult kép sematizmusán fikarcnyit sem változtat. Bár valóban nem törekedett egy összegzõ életrajz megírására, a könyv terjedelme talán ennél árnyaltabb elemzést indokolt volna.

Mintha a szerzõ túl sok dolgot akart volna elmondani, miközben elemzésének szempontjai nem világosak. Minden apró részletre kitért, miközben mintha elfelejtette volna a nyilvánvaló tényeket. A német megszállást megelõzõ események taglalásába is aprólékosan fog bele, de a lényeg itt sem fogható meg.

Egy-egy adalékot igazi újságíró módjára érzékletesen és izgalmasan tárgyal, de ezeket nem tudja egy gondolattá fûzni, nem tudja kijelölni helyüket a történetben, ami így nem kerek egész. Helyenként túl messzire kalandozik, például Horthy Istvánnénak a második házassága idején a szubud nevû szektához való viszonyának hosszas taglalása alkalmával.

A fülszövege szerint a könyv "érdekfeszítõ történelmi visszapillantás". Ez igaz, hiszen sok apró információval és érdekességgel szolgál, amelyek árnyalják a korszakról kialakult képet. Nem hinném azonban, hogy "hozzásegíti az olvasót, hogy maga mondjon ítéletet", amint az szintén a fülszövegben olvasható.

Mindent összevetve érdekes kísérlet, melynek ténye önmagában is tiszteletreméltó, a szerzõ jó szándéka pedig nem vonható kétségbe. A cím megválasztása azonban nem túl szerencsés. Az ugyanis mást ígér, olyasvalamit, amivel eddig a szakavatott történészeknek sem sikerült a maga teljességében megbirkóznia.

Spišák Monika

Letölthetõ PDF formátumban: Horthy és a magyar tragédia.pdf