Paksa Rudolf (szerk.): Szekfû Gyula és nemzedéke a magyar történetírásban. Argumentum Kiadó-Eötvös József Collegium, Budapest 2007., 200 p., (1500 Ft)

Takács Lászlónak, az Eötvös Collegium [1] igazgatójának bevezetõjébõl megtudhatjuk, hogy a huszadik század egyik legismertebb történetírójának, az Eötvös Collegium egykori diákjának Szekfû Gyulának a tiszteletére, halálának ötvenedik évfordulója alkalmából 2005. október 3-án konferenciát szerveztek az egykori alma mater Ménesi úti épületében. A konferencia nyolc intézmény példás együttmûködésével valósulhatott meg: az Eötvös Collegium Történész Mûhelye, az állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Debreceni Egyetem Történeti Intézete, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Történeti Intézete, a Kodolányi János Fõiskola Történettudományi Intézete, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete mellett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történeti Intézete is felkérést kapott és részt vállalt a konferencia szervezésében és lebonyolításában. A konferencia után két esztendõvel vehettük kézbe a konferencia elõadásainak anyagából szerkesztett kötetet, melynek már elsõ simítgatása, szagolgatása, lapozgatása közben is komoly hiányérzetünk támadt. A kötetbõl hiányzik Glatz Ferenc [2] bevezetõje mellett a konferencián elhangzott három elõadás szerkesztett változata, így Bollók Ádámnak Hóman Bálint korai magyar történeti munkáiról, Erõs Vilmosnak az 1914 és 1945 közötti Szekfû- recepcióról, és Lakatos Bálintnak Szekfû Serviensek és familiarisok címû munkájáról írott tanulmánya. A szerkesztõi magyarázat teljes hiányában csak találgathatunk, hogy mi is történhetett. Vajon a szerzõk nem készültek el idõben a tanulmánnyal, vagy valamiféle tudatos szerkesztõi koncepció állhat e különös eset hátterében? A legjobban a Szekfû- recepcióról írott tanulmányt hiányoljuk, mert bár az évtizedek óta a Szekfû- kutatás élvonalához tartozó Erõs Vilmosé volt a konferencia leggyengébb elõadása - pontatlanságaira már a konferencián több ízben figyelmeztetni kellett - , de korábbi fontosabb munkái [3] alapján az õ dolgozatát kísérte talán a legnagyobb várakozás, hiszen egy késõbbi (akár általa, akár más által készítendõ) Szekfû- monográfiához jól felhasználható volna a recepciót bemutató és feldolgozó munka. A konferencia és a kötet szinte kizárólag Szekfû munkásságával foglalkozik, mindenképpen aránytalan, és a pályatársakkal szemben méltánytalan, hogy alig esett szó Hóman Bálint vagy Mályusz Elemér életmûvérõl, valamint, hogy a két háború közötti történetírás két további kiemelkedõ alakjáról, Domanovszky Sándorról és Hajnal Istvánról még említés sem történik.

A kötet szerkesztõje, Paksa Rudolf korrekt munkát végzett, ám a recenzens keresett és talált néhány apróbb, de nem elhanyagolható hibát: az egyik tanulmány lábjegyzetek nélkül jelent meg, és több tanulmány is pontatlanul hivatkozik Szekfû bizonyos mûveire, ezeket illett volna észrevenni és javítani.

A továbbiakban a kötetben szereplõ sorrendben tekintem át és mutatom be a Szekfû Gyula életmûvét feldolgozó tanulmányokat.

Gergely András Szekfû Gyula és a "harmadik Magyarország" írónemzedéke címû tanulmányában Szekfû és a népi írók kapcsolatát mutatja be. Gergely szerint Szekfû, mint a hivatalos Magyarország, az "elsõ Magyarország" képviselõje és ideológusa már a népi gondolat megjelenésétõl kezdve szemben áll a népi mozgalommal, a "harmadik Magyarországgal". (Természetesen a polgári- liberális és polgári- radikális "második Magyarországgal" is.) Szekfû a népiekkel nem volt minden esetben és minden kérdésben eleve elutasító, de A mai ifjúság korosztályai, A turáni szláv parasztállam és Az ifjúság társadalomszemlélete címû munkáiban a népieket teszi felelõssé a fiatal generációk egyenlõsítõ szociális gondolataiért, és élesen kritizálja Magyarország parasztállamá változtatásának szerinte romantikus, de teljes mértékben komolytalan elképzelését. A szerzõ fõként Németh László és Szekfû Gyula vitájából kiindulva [4] elemzi és értékeli az elsõ és a harmadik Magyarország viszonyát. Érdekesen mutatja be a Három nemzedék 1934-ben íródott Trianon óta címû fejezetében (taktikai és stratégiai megfontolásokból is) a saját korával kritikusabb, míg a népiekkel megértõbb Szekfû közeledését, majd a Németh 1940-ben kelt Szekfût kritizáló könyvének megjelenését követõ végleges szakítást is.

Gergely jól látja, hogy a szekfûi és a németh lászlói koncepció közelíthetõ ugyan, de nem igazán összebékíthetõ: Szekfû a régi társadalmat és a középosztályt csupán javítaná a paraszti polgárosodással, míg Németh új társadalom építésében gondolkodik. Míg Szekfû azt akarta, hogy az ország magyar maradjon, Németh László azt, hogy magyar legyen. Megkérdõjelezhetõ, de legalábbis vitatható a szerzõ azon megállapítása, miszerint Szekfû a pozitivista történetfilozófia híve lett volna, véleményünk szerint Szekfû a magyar szellemtörténeti iskola legellentmondásosabb és legvitathatóbb, de kétségkívül legtehetségesebb és legnagyobb hatású képviselõje volt.

Ress Imre Szekfû Gyula, Ernst Molden és az Eötvös Collegium címû tanulmányában megismerkedhetünk az 1912 és 1914 között Szekfû támogatásával az Eötvös Collegiumban tanító Ernst Molden osztrák történész pályafutásával és munkásságával. Molden meghatározó élménye volt a Ménesi úton töltött két esztendõ, lenyûgözte az Eötvös Collegium szellemisége: a tanárok és a diákok fesztelen vitaszelleme, és az európai tájékozódás igénye, így nem csodálkozhatunk azon, hogy Molden három évtizeddel késõbb kezdeményezõje és legfõbb támogatója volt az 1945-ben, az Eötvös Collegium mintájára létrehozott Austria Collegiumnak.

A kötet kiemelkedõ tanulmánya Ujváry Gábor Szekfû Gyula és Hóman Bálint párhuzamos majd elváló életpályáját mutatja be. A Magyar Történet mindkét szerzõje az értelmiségi, tisztviselõ középosztályból érkezett, mindketten a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem történelem- latin szakos hallgatói voltak, mindkettejük életében meghatározó Székesfehérvár városa (Szekfû gyerekkorát és diákéveit tölti itt, Hóman több mint egy évtizedig a koronázó város országgyûlési képviselõje), és természetesen mindkettõre az államközpontú, etatista történetszemlélet volt a jellemzõ. Szekfû elõbb a Monarchia közös külügyminisztériuma alá tartozó bécsi levéltár tisztviselõje, majd külügyi szolgálatban a magyar levéltári felszámoló bizottság tagja, késõbb a pesti egyetem újabb kori magyar történelem tanszékének a vezetõje. Részt vesz a magyar szellemi ellenállásban, a második háborút követõen moszkvai követi posztot vállal. Hóman az Egyetemi Könyvtárban kezdte a karrierjét, késõbb az Országos Széchényi Könyvtár igazgatója, a Magyar Nemzeti Múzeum fõigazgatója, a pesti egyetem középkori magyar történelem tanszékének vezetõje, majd országgyûlési képviselõ és kultuszminiszter, a klebelsbergi kultúrpolitika meghatározó alakja, egyik kidolgozója és végrehajtója. Németbarátsága miatt 1945 után több ízben meghurcolják, a váci fegyház rabjaként végzi életét. Érdekes, hogy Ujváry szemérmesen elhallgatja, vagy inkább talán nem tartja említésre méltónak a két történetíró Tanácsköztársaság idején játszott szerepét, pedig mindketten vállalták egy materialista szemléletû történelemtankönyv megírását. Fontos kiemelnünk, hogy végleges szakításuk után Hóman segített Szekfû feleségének mentesítése ügyében, illetve Szekfû Hóman népbírósági tárgyalására Hómanra kedvezõ tartalmú levelet fogalmazott. Figyelemreméló, megfontolásra érdemes és további kutatásokra ösztönzõ Ujváry azon megállapítása, hogy bár Hóman aktívan politizált, mégis inkább az aktuálpolitikai és ideológiai üzeneteket a szakmai munkásságában, így például a Három nemzedékben vagy a Forradalom utánban gyakran megfogalmazó, a hatalomhoz jobban igazodó, sõt a hatalmat igazoló Szekfû volt a politikusabb alkat. A tanulmány függelékében Ujváry az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában található, Szekfû és Hóman pályafutásáról izgalmas adalékokat tartalmazó, és alapos kritikai feldolgozásra váró Thienemann Tivadar Szellemtörténeti önismeret címû visszaemlékezésébõl közöl részleteket. Molnár Antal a két háború közötti magyar katolikus egyháztörténetírás megújulási kísérletét mutatja be a mester, Szekfû Gyula, és a hûséges tanítvány, Vanyó Tihamér kapcsolatán keresztül. A Vanyó hagyatékából elõkerült terjedelmes levelezés, mely a Pannonhalmi Bencés Fõapátsági Könyvtár állományában található, Szekfûnek a 18. századot a magyar történelem igazi fénykorának ábrázoló, katolikus szempontú történetírásának megértéséhez nyújt további támpontokat.

A kötet önálló kismonográfiát ígérõ [5] ,a szekfûi életmûvet mélységeiben és összefüggéseiben is ismerõ és értõ tanulmánya Õze Sándornak Szekfû Gyula török koros munkásságát összefoglaló írása. Õze a Szekfûnek 1913-ban megjelent elsõ könyvétõl, a hihetetlen érzelmeket kiváltó és óriási belpolitikai viharokat kavaró [6] A számûzött Rákóczitól A magyar állam életrajzán, a Magyar Történet IV- V. kötetén, a Bethlen Gáboron, és a Mi a magyar? címû köteteken át egészen az 1952- ben kiadott Az öreg Kossuthig tekinti át és idézi a szekfûi életmû állandó, és csak hangsúlyaiban változó alaptételét, a protestáns, erdélyi, törökbarát, keleti magyar, kismagyar, tiszai magyar szabadságpárti és szenvedélyes függetlenségi politika értelmetlenségét és érvénytelenségét. Õze a méltánytalanul elfeledett Domanovszky Sándornak a Magyar Történet IV- V. kötetérõl a Századokba írott recenzióját [7] hosszasan idézve cáfolja a szekfûi koncepció lényegét, és Szekfû örök csodafegyverét, a reálpolitikát fordítja ellene. Domanovszky elegánsan, de határozottan cáfolja Szekfût, és hitelesen bizonyítja, hogy az Erdélyi Fejedelemség létrejötte nem öncélú, a magyar nemzetet és a magyar lelket megosztó akció volt csupán, hanem az adott geopolitikai helyzetbõl következõ színtiszta reálpolitika. Õze helyesen állapítja meg, hogy az évszázadokat átívelõ szekfûi álláspont gyenge pontja a Bocskai Istvánt, Bethlen Gábort, Rákóczi Ferencet és Kossuth Lajost, a korántsem tehetségtelen, de felelõtlen ködlovagokat megvetõ és elítélõ Szekfû csupán egy gyönyörû álomnak, de mégiscsak egy délibábnak, az egységes keresztény Európa és egy integer Magyar Királyság fikciójának a rabja.

Papp Barbara Katolikus történetírás Magyarországon címû tanulmányában helyesen állapítja meg, hogy Szekfûnek erõs kötõdése volt a katolicizmushoz, és a mûveiben a katolicizmus nem csupán hivatkozási alap, és jóval több, mint üres frázis. A katolikus Egyház kizárólagosan pozitív szerepének megítélésében a fiatal Szekfûnek a francia filozófusok és történetírók iránti rajongásából kiindulva már nem lehetünk ennyire bizonyosak, ez mindenképpen további kutatásokat igényel, és akár tovább árnyalhatja a "Szekfû, a katolikus történetíró" képet. Szekfû számára a Szent István - Mária Terézia - Széchenyi István fémjelezte korszakok a magyar nemzet és a magyar állam valódi sikertörténetei, élesen szembeállítva a már korábban említett Bethlen Gábor - Rákóczi Ferenc - Kossuth Lajos által képviselt politikával. Papp talán legérdekesebb megállapítása, hogy Szekfû a katolikus és az aulikus érdekek ütközésekor kivétel nélkül háttérbe szorította vallási meggyõzõdését, és minden esetben az udvarhûség volt számára a végsõ mérce.

Papp István tanulmányában az 1945-ben lezajlott Mályusz Elemér elleni politikai rendõrségi vizsgálatot mutatja be az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában õrzött akták alapján. Szekfû és Mályusz kapcsolatát komoly szakmai ellentétek jellemezték, Szekfû élesen kritizálta Mályusz népiségtörténeti dolgozatait, Mályusz pedig megkérdõjelezte Szekfû etatista álláspontjának, és a 18. századról alkotott, szerinte egyoldalúan habsburgpárti véleményének jogosságát. [8] A vizsgálat, talán elsõsorban éppen Szekfû Mályuszra nézve kedvezõ vallomásának köszönhetõen, megnyugtató eredménnyel zárult, Mályusz elvesztette ugyan egyetemi katedráját, de a következõ évtizedekben a Történettudományi Intézet munkatársaként a magyar medievisztika egyik legfontosabb életmûvét hozhatta létre.

A kötet utolsó tanulmányában Baráth Katalin a Szekfû-szövegek retorikai szempontból történõ elemzésére vállalkozott. Szekfûnek a Három nemzedék késõbbi, Trianon óta címû fejezetét vizsgálva megállapítja, hogy Szekfû elõszeretettel élt az idézés, a köztudomásra való hivatkozás, a metaforikus ellentétpárok és a kategorikusan állító szerkezet retorikai eszközeivel. Baráth szerint a Szekfû-szövegek a jeremiáda mûfajának színes, szinte képszerû leírásainak és erõs ellentéteinek használata miatt válhattak a történeti munkáktól szokatlanul élményszerûvé és emlékezetessé.

A kötetben végül megtalálható az Eötvös Collegium diáklapjának, a Nagydobnak 1902 októberi (I. évfolyam, 2. szám) száma. Az újságot "lapozgatva" képet kaphatunk a kollégiumi ifjúság mindennapjairól, a diákönkormányzati választásokról és komoly beszélgetésekrõl éppúgy, mint a pesti éjszakával és a pesti lányokkal történõ megismerkedés izgalmas kulisszatitkairól. Az újság impresszumából megtudhatjuk, hogy kiadója a köztársaság, a szerkesztõség kéziratot és pénzt nem ad vissza, és az egyes szám ára 20 fillér. Szekfûrõl is olvashatunk a lapban: "A negyedik hordónál a kedv kezdett magasabb hullámokat verni. Szegfût csak egy hajszál híján mentette meg a Gondviselés attól, hogy ballépést ne kövessen el bekettyentett állapotában." Mi lehet hát ezek után a végsõ konklúzió? Valóban szabadon szolgál a szellem!

Szelke László

Letölthetõ PDF formátumban: Szekfû Gyula és nemzedéke a magyar történetírásban.pdf