Kenéz Péter: A Szovjetunió története a kezdetektől az összeomlásig. Akkord Kiadó. Budapest, 2008. 464 p.
A neves, külföldön is elismert történészprofesszor 2006-ban, a Cambridge University Press-nél megjelent, "A History of the Soviet Union from the Beginning to the End" című könyvének magyar kiadását ajánlom mindenki figyelmébe, amely a 2008 karácsonyi szakkönyvpiac egyik nagy dobásának számít.
Az Akkord Kiadó gondozásában megjelent kötet annyiban mindenképpen hiánypótló, hogy a rendszerváltás óta az első olyan műnek számít, amely a Szovjetunió történetét átfogóan tárgyalja az 1917-es bolsevik forradalom jelentette kezdetektől egészen a birodalom végső széthullásáig, kitekintve a posztszovjet orosz történelem 2005-ig tartó eseményeire is.
E hatalmas időintervallum tárgyalása nagyfokú átgondolást, illetve olyan interpretációt igényel, amely az esetleg nem szakértő olvasóközönség igényeit is kielégíti. Ez az összeszedettség az elejétől a végéig áthatja a könyvet. A szovjet történetének minden korszakát tagolva tárgyalja a szerző, gondosan ügyelve arra, hogy ne csupán politika- vagy gazdaságtörténetet írjon. Természetesen egy-egy korszak bemutatásánál az előbb említett szempontok prioritást élveznek, Kenéznél azonban a társadalmi és kulturális változások bemutatása majdnem akkora teret kap.
A kötetet relatíve hosszas bevezető nyitja annak a történész körökben már-már közhelyszerű elvnek megfelelően, miszerint egy új korszak kezdete egy nép, illetve ország életében nem jelenthet tiszta lappal való indulást. A múlt szelleme minden tekintetben befolyásolja a jelent. Ezért -ha csak érintőlegesen is -a szerző foglalkozik Oroszország forradalom előtti történetével is a Moszkvai Fejedelemségtől II. Miklós cár bukásáig. Végigveszi mindazokat az aspektusokat, amelyek jellemezték az orosz társadalmat és meghatározták későbbi fejlődését: az arisztokrácia megosztottságát, a kiemelkedően fontos jobbágyrendszert, a mindvégig fennmaradt centralizált politikai struktúrát, az ortodox egyház befolyását, etc. Különös hangsúlyt kapnak II. Sándor cár reformjai és az azt követő társadalmi és szociális átalakulás, amelyek végül az 1905-ös forradalomhoz vezettek. Az ennek nyomán bevezetett alkotmányos rendszer 1917-ig fennmaradt és a szerző sorra veszi azokat a pártokat -a szélsőjobbtól a szocialista baloldalig - is, amelyek ezen időszakban a politikai palettát alkották (alkotmányos demokraták, októbristák, szociálforradalmárok, szociáldemokraták).
Az 1917-es forradalom és az azt követő, 1921-iog elhúzódó polgárháború megközelítése Kenéznél politikai filozófia kérdése. Ő az 1917-es eseményeket, vagyis a két forradalom történetét úgy szemléli, mint két kormányzati rendszer, nevezetesen az autokratikus cári és a liberális Kerenszkij rendszer csődjét, amelynek romjain a sikerre vitt bolsevik októberi forradalom ebben az értelmezésben a politikai válság csúcspontjaként jelenik meg. Az eseménytörténet itt háttérbe szorul és nagyobb hangsúlyt kapnak azok a mozzanatok, amelyek meghatározták az oroszok viszonyát a politikai rendszerükhöz: a háború kérdése, a földreform kérdése és a nemzetiségi kérdés, amelyek végül romba döntötték az Ideiglenes Kormányt, illetve a munkásság helyzete, amely a bolsevikok számára a legnagyobb kihívást jelentette.
Utóbbi különös hangsúlyt kapott az Áprilisi Tézisek és Lenin politikai programja (minden hatalmat a szovjeteknek, a földtulajdon államosítása, munkásellenőrzés az iparban, a háború befejezése és a burzsoá kormány megdöntése) elemzésekor, melynek legfontosabb, tulajdonképp antimarxista tézise szerint az ország készen áll a közvetlen, vagyis kapitalista átmenet nélküli szocialista forradalomra. A szerző érzékletesen szemlélteti a bolsevikok előtt álló problémákat, absztrakt téziseik és a valóság ellentétes voltából fakadó improvizációs kényszerüket, amelyből egy egész századot meghatározó politikai kultúra fejlődött ki újfajta nyelvezettel, módszerekkel és intézményekkel. Az internacionalizmus, a várva-várt világforradalom a bolsevikok számára ugyanolyan evidencia volt, mint később Sztálin számára a "szocializmus egy országban" eszméje.
A győztes polgárháborút követő időszak legjelentősebb mozzanataként Kenéz az új gazdaságpolitika (NEP) bevezetését értékelte, amely gyakorlatilag fölváltotta a hadikommunizmust és lehetővé tette az újjáépítést. Ez a vegyes gazdaság azonban képtelen volt felvenni a harcot a milliók halálát okozó éhínséggel. A pártállam számára a fő gazdasági prioritást az ipar jelentette és a mezőgazdaság mostohaként való kezelése a rendszer bukásáig fennmaradt.
Hangsúlyosan tárgyalja a bolsevikok kultúrpolitikáját is, amelyet a párt igyekezett saját ideológiája terjesztésére kihasználni. A művészetek területén Leninék aktív befolyásolásra törekedtek, míg a tudósokhoz mélyebb tisztelettel közelítettek. Kenéz sorra veszi azoknak a társadalmi intézményeknek a történetét is, amelyekben radikális változások következtek be: a családmodell átalakulását, az egyház és az oktatás helyzetét.
A Lenin betegsége körüli zűrzavar, a halálakor kitört utódlási harc, a konkrét események vagy a Sztálin-Trockij- konfliktus ismertetése kissé háttérbe szorul az új korszak jellemzésekor. Legalábbis az első ötéves terv ismertetéséhez képest, amely gazdasági és társadalmi szinten is traumatikus változást jelentett. Gazdaságilag ez a mezőgazdaság kollektivizálását és az iparosítást jelentette elsősorban, társadalmilag pedig a városi munkaerő kialakulását, az életszínvonal általános romlását és siralmas szociális helyzetet teremtett. Dacára annak, hogy a szerző külön tárgyalja a témákat, komplex történelmi folyamatként értelmezi az átalakítást, amelybe szervesen illeszkedett az elsősorban a paraszti réteget súlytó erőszak csakúgy, minta "kultúrforradalom", a politikai módszerek átalakulása, vagy éppen a korszakra oly jellemző kirakatperek elterjedése.
A kiteljesedett sztálinizmus elemzésében fontos helyet kap a terror jellemzése, amely ugyancsak alapvető változásokat hozott a párt szerkezetében. A 30-as években a pártállam sztálini diktatúrává alakult. Ebben a rendszerben a pártszervek funkció nélkül vegetáltak, a tömeggyilkosságok mellett a funkcionáriusok elleni perek kijelölték a cselekvési szabadság határait. Mindezzel párhuzamosan a bolsevik eszméken nyugvó Szovjetunió fokozatosan elhagyta internacionalista eszméit. Kissé paradox módon terjedt az orosz nacionalizmus és ez kézzelfoghatóvá vált egyrészt a történelemszemléletben, másrészt a különféle művészeti ágak, különösen a filmipar területén. Az új ideológiát különösen táplálták a második világháború (az orosz szempontból "nagy honvédő háború") eseményei. Az ideológiai váltást tükrözte a Sztálin körül kialakult addig példátlan személyi kultusz is.
A második világháború tárgyalásánál Kenéz is kitér mind a Molotov-Ribbentropp-paktum történetére, mind a háborús eseménytörténetre, de foglalkozik a lakosság háborúhoz való viszonyával és a háborús propagandával, sőt külön fejezetet szentel a háborús diplomáciának is.
Az 1945-536 közötti korszak elemzésénél természetesen a külpolitika kerül előtérbe, elsősorban a hidegháború kialakulásához vezető események. Kenéz kifinomult politikusként jellemzi Sztálint, hangsúlyozza azonban, hogy a szovjet vezetés nem számított a kétpólusú világrendszer kialakulására. A Kreml urának Európa-centrikus világképe és a Szovjetunió azon -voltaképp jogos -törekvése, hogy határai mentén ne legyenek ellenséges államok, alapvetően meghatározták a korszak szovjet külpolitikai preferenciáit. Sztálin utolsó éveiben belpolitikai szempontból az újjáépítés volt meghatározó. A politikai kultúra annyiban változott, hogy a totális diktatúra minden formájában kiteljesedett. Egymást követték a "tisztogatások", melyek közül sok -különösképp az antiszemita alapokon nyugvók -a vezér paranoiájából eredt.
A Hruscsov-korszak legnagyobb kihívását éppen az jelentette, hogy mit kezdjenek ezzel a rettenetes politikai örökséggel. A múlt teljes körű megtagadása lehetetlen volt, hiszen az illegitimmé tette volna a fennálló rendszert. A desztalinizáció elérte az élet minden területét (az áldozatok részbeni elengedése és reintegrálása a társadalomba, liberálisabb gazdaságpolitika, kisebb politikai váltások, a sztálini módszer elítélése), ugyanakkor az alapvető intézmények (politikai rendőrség, büntetőtáborok, egypárti állam, kollektív gazdaság) továbbra is fennmaradtak. Hruscsov XX. Kongresszuson elmondott beszéde elsősorban a kommunizmusra mint mozgalomra mért csapást. A külföldi kommunista pártok tagsága a kiábrándultság miatt jócskán megcsappant. Másrészt a szovjet csatlós államokra nézve volt radikális a váltás, hiszen ezekben zömmel sztálinista módon kormányzó vezetők voltak hatalmon. Az ellentmondásos helyzet vezetett az 1956-os eseményekhez Lengyelországban és Magyarországon, amelyek megroppantották a birodalmat. A hruscsovi külpolitika szempontjából a másik nagy problémát a Kínával való szakítás jelentette, amelynek következtében a Szovjetunió elvesztette az ideológiai egyeduralmát a kommunista tömbön belül. Részben ez az oka, hogy a Szovjetunió lassan Ázsia és Afrika felé fordult, továbbá támogatta a fejlődő országok "felszabadító" mozgalmait, ami a Nyugattal való konfrontációk megszaporodásához vezetett.
Hruscsov bukását azonban mégis belpolitikai intézkedései okozták. Reformokat képzelt el, ám megvalósítani nem tudta őket. A lakosság életszínvonala továbbra sem növekedett, így társadalmi támogatottságot nem kapott. A pártelit mobilitására irányuló intézkedései megpecsételték sorsát, személyében az utolsó olyan szovjet vezető távozott, aki valóban hitt a marxizmus felsőbbrendűségében.
A Brezsnyev nevével fémjelzett "létező szocializmus" már a rendszer összes negatívumát felerősítette. A kifejezés jól mutatja az újabb ideológiai változást. A szovjet propaganda belátta, hogy a régi ígéretekkel az emberek már nem mozgósíthatók. A szocializmust elért rendszernek minősítették. A politikai döntések konszenzuson nyugodtak, a korrupció virágzott, a bürokrácia hatalmas méreteket öltött. A nómenklatúra intézménye céltalanságba és hanyatlásba taszította a vezetést, a rendszer végső kudarcát azonban Kenéz a gazdaság katasztrófájának tudja be. A tervgazdaság működésképtelenségén az apróbb reformok nem tudtak változtatni, ez a gazdasági modell azonban a párt politikai hatalmának alapjaként funkcionált. A piacgazdaságra való áttérés elképzelhetetlen volt, ráadásul strukturális átalakítást követelt volna. A Brezsnyev-korszak kapcsán a szerző körüljárja a másként gondolkodók problematikáját is, amely ugyanúgy értelmezhető az enyhülés jeleként, mint az USA-val való modus vivendit kialakítani óhajtó visszafogottabb külpolitika.
Az interregnumot jelentő Andropov és Csernyenko fémjelezte korszak csendessége után az események felgyorsultak. Gorbacsov személyében újra karizmatikus vezetője lett az országnak. Ez egyrészt külpolitikai váltást jelentett, ami a diplomáciai stílus finomodása mellett leginkább a katonai kiadások csökkentésében nyilvánult meg. A rendszer bukását azonban Kenéz nem a reagani fegyverkezési verseny okozta csődben látja. Szerinte a kommunisták önmagukat győzték le, a glasztnoszty és a peresztrojka végső soron egy életképtelen rendszert számolt fel. Gorbacsov minden decentralizációs törekvése ellenére sem sikerült egy NEP-hez hasonló működőképes vegyesgazdaságot létrehozni. A szovjet tagköztársaságok autonómia-törekvései és a szocialista blokk széthullása csak tovább rontott a helyzeten. Gorbacsov politikai és gazdasági reformkísérletei egyaránt félmegoldások voltak. Végső soron ez vezetett bukásához és Borisz Jelcin felemelkedéséhez.
Ebben az időszakban, az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején az események felgyorsultak, így a könyv utolsó harmadát zömmel politikatörténeti elemzés teszi ki. A jelcini gazdaságpolitika, vagyis a Jegor Gajdar -féle "sokkterápia" (az árak felszabadítása és a privatizáció lényegi szerkezetátalakítás nélkül) nem hozott létre jól működő piacgazdaságot, a szovjet rendszer alapjait azonban végérvényesen lerombolta. A posztszovjet elnöki rendszer (Jelcin és Putyin) számos kihívással találta szembe magát. Az új állampparátus létrehozását nehezítette a nómenklatúra rendszere, a gazdasági és politikai reformok egymástól függtek. A kialakult oligarcha-réteg fokozta a korrupció elterjedését. A szociális problémák kihívás elé állították a társadalmat és a politikai rendszert egyaránt. Putyin elnöksége hozott végül megnyugvást és stabilitást, ez a korszak azonban súlyos kérdéseket vet fel. Az újabb hatalomkoncentrálási törekvés széles társadalmi támogatottsága azokat a véleményeket erősíti, miszerint az oroszoknak autokratikus vezetésre van szükségük.
Kenéz végül nem vállalkozik arra, hogy akár a Jelcin-, akár a Putyin-korszak mérlegét megvonja. Az eredeti kötet 2005-ben jelent meg, érdekes volna olvasni a szerző véleményét az azóta eltelt korszakról és a végbement változásokról.
A könyv összességében kerek egész, bármilyen nehéz is elképzelni ezt egy olyan hosszú időszakról írt mű kapcsán, mint a Szovjetunió történetét magában foglaló korszak. Kiváló stílusban íródott, ami egyúttal a fordítót is dicséri. Különösen érdekfeszítőek a kultúrtörténeti fejezetek, a szerző filmművészetre, illetve irodalomra vonatkozó reflexiói, csakúgy, mint a különböző történeti iskolák és szemléletmódok bemutatása az adott korszakra vonatkozóan. A kötetet időrendi táblázat, jegyzetapparátus és válogatott bibliográfia egészíti ki.
Mindenkinek ajánlom figyelmébe, mert egyrészt kiváló példája annak, hogy a történelmet nem lehetséges pusztán politikatörténeti események láncolataként értelmezni, másrészt mert kiválóan mutatja keresztmetszetét egy rendkívül összetett eszme történetének.
Spiák Monika
Letölthető PDF formátumban: A Szovjetunió története a kezdetektől az összeomlásig.pdf