Garhard H. Waldherr: Nero. Életrajz. (Királyi házak) Budapest 2008., Gabo Kiadó, 333 p., (2190 Ft)

Gerhard H. Waldherr Nero. Eine Biografie címû német nyelvû könyve 2008-ban jelent meg magyarul Kajtár Mária és Farkas Tünde fordításában. A könyv a Királyi Házak címû sorozat egyik legutóbb megjelent darabja, amelyen belül már több kötet is megjelent, így például a Zita, bátor császárné; Királygyilkosok - Gyilkos királyok; Marie Antoniette - Egy királyné naplója vagy a Nagy Konstantin, az elsõ keresztény uralkodó címû.

Waldherr munkája a Kr.u. 1. században élt és uralkodott Nero római császárról szól, aki szörnyû cselekedetei miatt mindig is foglalkoztatta a történészeket és a mûvészeket. Nemcsak tudományos mûvek, hanem számos irodalmi alkotás és film alapjául szolgált az õ alakja. Gondoljunk csak a XX. század egyik nagy magyar írójára, Kosztolányi Dezsõre, akinek Nero, a véres költõ címû regényének középpontjában a dilettáns költõ-császár áll, aki jó szándékú ifjúként kerül a trónra, hogy a Római Birodalom nyugalmat hozó uralkodója legyen. A szelíd, fiatal Nero-t azonban az a vágya, hogy mûvészetéért ismerjék, szeressék, eltéríti eredeti célkitûzéseitõl. Mindenkit irigyel, aki tehetséges, ezért a hatalom erejével kísérli meg elérni a mûvészi sikert. Környezete retteg tõle, mert halál vár mindazokra, akik a zsarnokká vált császárnak dicsérettel nem hódolnak.

Talán az egyik leghíresebb filmre is adaptált irodalmi mû - amely Nero-t állítja középpontjába - a Quo vadis. Az 1896-ban született regény bemutatja a császár uralkodásának utolsó, vad tivornyákkal, mûvészettel, tûzvésszel, cirkuszi játékokkal és keresztényüldözésekkel teli idõszakát. A mû miatt íróját, Henryk Sienkiewiczet ezért Nobel-díjjal tüntették ki.

Waldherr könyve 11 nagyobb fejezetben mutatja be a véreskezû császár életét, külön fejezetet szánva Nero történelemi megítélésének is. A fejezetek alapjául elsõsorban a római és görög történetírók munkái szolgáltak, így Tacitus, az idõsebb Plinius, Pauszaniasz, Cassius Dio, Aurelius Victor és Suetonius írásai. De mindezek mellett az író a témában íródott szakirodalomra is támaszkodik, de ezek közül szinte csak a legújabbakat idézi.

Nero 37. december 15-én született Antiumban. Apja, a 32-ben konzullá választott Gnaeus Domitius Ahenobarbus elõkelõ családból származott. Anyja, Agrippina mûvelt asszony hírében állt, hiszen tudott írni-olvasni, tanult görögül, és ismerte a latin és görög irodalmat. Nero alig, hogy betöltötte második életévét, búcsút kellett vennie egy idõre anyjától, hiszen az asszonyt Caligula (37-41) összeesküvés vádjával számûzte, és csak Claudius (41-54) idején térhetett vissza. A vagyontalanul és - apja 40-ben bekövetkezett halála, valamint anyja számûzetése miatt - egyedül maradt jövendõbeli császárt ezután nagynénje, a rossz hírben álló Domitia Lepida nevelte. Ahogy számûzetésébõl visszatérhetett Agrippina, rögtön magához vette a gyermeket, és azon kezdett el munkálkodni, hogy fiát kiváló neveltetésben részesítse, megismertesse a római néppel és mindezekkel egy idõben elindítsa a trónhoz vezetõ úton. Ennek egyik elsõ lépése az volt, hogy 49-ben házasságot kötött Claudiusszal, majd 50-ben örökbe fogadtatta férjével fiát, Nero-t.

Agrippina tehát megtette a császári cím elnyeréséhez vezetõ rögös út kezdeti szakaszát, már csak a taníttatásra kellett igen nagy figyelmet fordítania. A fiatal Nero kiváló nevelésben részesült. Elõször apja tanította, majd két rabszolga, 48-tól pedig Seneca kezei alá került, aki kiváló szónokot faragott belõle. Mindezeknek köszönhetõen már 13 évesen elkezdõdött pályájának felívelése. 50-ben, 13 évesen - a szokásosnál egy évvel korábban - nagykorúnak nyilvánítják, 51-ben felveszik minden papi rendbe, mely által a császár csak a pontifex maximus címével állt feljebb. 51-ben konzulnak jelölték, amit 55-ben el is foglalhatott, majd megkapta a szenátustól a város határain kívüli parancsnoklási jogot is. Hogy még inkább biztos út vezessen a császársághoz, Nero 48-ban eljegyezte a császár lányát, Octaviát, akivel 54-ben házasságot kötött.

Az 54. év - a házasságon kívül - nagy fordulatot hozott az ifjú életében, ugyanis Claudius meghalt, és Nero végre a helyére léphetett: elfoglalhatta a trónt. Az uralkodásban hárman irányították: anyja, Agrippina; tanítója, Seneca és a praetoriánusok parancsnoka, Afranius Burrus. Közülük anyjának volt kétségkívül a legnagyobb befolyása, aki például a Nero által veretett pénzen is megjelent. A hatalmas anyai nyomás miatt azonban romlani kezdett kettõjük viszonya, ugyanis Nero kezdett ráeszmélni arra, hogy valójában nem is õ irányít. Emiatt Agrippinát eltávolította közelébõl, és méreggel próbált vele végezni, de a nõ életben maradt. Agrippina tudta, hogy fia a halálát akarja, ezért - erre felkészülve - rendszeresen mérgezte magát, hogy hozzászokjon a szervezete az idegen anyagokhoz. Nero ezután a flottára támaszkodva egy hajóút közben kívánta anyja halálát, ami ismét sikertelen lett, de végül saját ágyában matrózok ölték meg. Anyja halála után a császár személyiségében, majd 62 után uralkodási stílusában is változások figyelhetõk meg. Valójában ettõl kezdve ítélhetõ meg negatívan Nero. Elkezd lelkesedni a mûvészetekért és a kocsihajtásért, illetve ezzel egy idõben sorra öleti meg vagy állítja félre a neki nem tetszõket.

62-ben meggyilkoltatja feleségét, majd házasságot köt az elõkelõ Poppaea Sabinával. Ugyanezen évben meghal a három tanácsadója - Agrippina, Burrus és Seneca - közül a praetoriánus parancsnok is, így már csak Senecát kellett félreállítania az útból, amire sor is került a közismert módon. Ezután az új praefectus praetorio, Ofonius Tigellinus által terrorisztikus uralmat vezetett be, sorozatos vagyonelkobzásokra, kivégzésekre került sor. Nyilván ezeknek köszönhetõen többször is megszülettek összeesküvési tervek, de kezek közül a Piso-féle az egyik legismertebb és legszélesebb társadalmi rétegekre kiterjedõ. A szenátus tagjaitól kezdve az alacsonyabb rangú katonatiszteken keresztül egészen a szabadosokig akadtak a császár rémuralmával elégedetlenkedõk. A Piso elképzelése szerint az uralkodó elleni gyilkosságot Baiában, a család vidéki nyaralójában kellett volna véghezvinni, de a 65-ben megrendezett ünnepségek és Poppaea terhessége miatt korábbra kellett hozni az elõre eltervezett idõpontot. 65. április 19-én, Ceres istennõ ünnepén került volna sor a Caesar-gyilkossághoz hasonló tettre: tõrdöfés végzett volna a császárral. Az összeesküvést azonban leleplezték, a résztvevõket elfogták és nagy részüket kivégezték.

Ettõl kezdve a plebs gyûlölte és igen nagy félelmet táplált iránta. Nero ezt tudta, s hogy kibékítse a népet, építkezésekbe kezdett. 57-ben arénát építtetett a Mars-mezõn, 59-ben cirkuszt és színházat a Vatikán területén, majd 60-ban luxusfürdõ és sportcsarnok is készült. Azonban 64 nyarán tûz pusztította a várost. Július 19-én lobbantak fel a pusztító lángok, és terjedésüket lehetetlen volt megállítani, a város háromnegyede leégett. A nép egyértelmûen Nero-t látta a pusztítás hátterében, õ viszont a keresztényeket tette meg bûnbaknak. A nép vétkeseket akart, és meg is kapta.

Nemcsak a terrorisztikus uralom vezetett a császár negatív megítéléséhez, hanem a mûvészetek iránti beteges rajongása is. Magasztalta a költészetet (írói vénáját anyai nagyapjától örökölte), de a zene, a szobrászat és a festészet is érdekelte. A költõi mûveinek megírása mellett nagy valószínûség szerint énekórákat is vett, hogy hivatásos énekes lehessen. A Circus Maximus játékai közül a kocsihajtás érdekelte. Ezt bizonyítja, hogy még saját versenypályát is építtetett magának; sõt, még Görögországba is ellátogatott, hogy ott is bizonyítsa tehetségét.

De a legnagyobb imádattal a színház iránt volt. Elsõ nyilvános színpadi fellépésére 64-ben került sor. Ekkor lépett elõször a plebs elé, ráadásul egy császárnõ szerepébe bújva, amit hatalmas felháborodás és természetesen gyõzelmi koszorú követett. Már ebbõl is látszik, hogy Nero mit sem törõdött a társadalmi szokásokkal, gyakran még a jó ízlés határain is túllépett.

Az õrült császár mindent megtett a saját szenvedélyeiért és a tömeg szórakoztatásáért, rengeteg pénzt költött a fényûzõ látványosságokra. "Egyszer egy fiatal lovagot egészen a Balti-tengerig küldött el a gladiátorverseny szervezõje, hogy borostyánt hozzon onnan a véres látványossághoz. A lovag annyit vásárolt, hogy a legenda szerint egy teljes napon át aranysárga mézgakõ borította homok helyett az aréna talaját, és abba a hálóba, amelyet a vadállatok miatt feszítettek ki az aréna köré, szintén borostyánszemek voltak befonva. A legnagyobb behozott borostyándarab 13 fontot, 6,5 kilót nyomott." (229.o.) Ez a fényûzés annyira sok pénzt emésztett fel, hogy a birodalom a csõd szélén állt. Kárpótlásul Nero növelte a terheket és az adókat, amire a provinciák felkelésekkel válaszoltak.

Nero nem tudta többé kézben tartani a birodalom ügyeit, és végül 68. június 8-án a szenátus - anyagyilkosságra hivatkozva - kimondta rá a halálos ítéletet, de kivégzés helyett a császár az öngyilkosságot választotta. Helyét Sulpicius Galba, Hispania Tarraconensis provincia irányítója foglalta el, aki mintegy folytatta Nero rémuralmát.

Nero izgalmas és érdekes életrajza mellett még számos egyéb dolog színesíti Waldherr könyvét. A 11 fejezeten túl a könyv elején egy Nero korabeli térkép található, amely rendkívül fontos adalék a külpolitikai viszonyok megértéséhez. Valamint egy Róma térkép is helyet kapott a kiadás függelék részében, amellyel könnyebben átlátható a 64-ben történt tûzeset. De hogy ne csak a kül- és belpolitikát lássuk tisztán, hanem a császár családi viszonyait is, célszerû a könyv végén található családfát is áttanulmányozni, amely egészen Kr.e. 85-tõl Kr.u. 63-ig nyújt információkat az érdeklõdõk számára. Pozitívumnak tekinthetõk még a könyvben található képek is, melyen Nero és rokonai, a Nero által létrehozott építmények, valamint érmek láthatóak.

A már említett irodalmi alkotások, valamint egyéb más mûvészeti munkák és a történelmi, erkölcsi, etikai megítélés középpontjában egy olyan Nero-alak áll, aki a mûvészetekért rajong, az anyja szellemétõl retteg, érzelmileg labilis, õrült, gátlástalanul mészárol, felgyújtja Rómát és üldözi a keresztényeket. Waldherr könyvében nem akar új Nero-képet felállítani, hanem az eddigi ismereteket a kor történetíróinak érdekfeszítõ történeteivel dúsította, egyszerû, világos, könnyed stílusú, olvasmányos munka született, melyet a kiváló fordításnak köszönhetõen a magyar olvasók is élvezhetnek. A munka minden Nero császár iránt érdeklõdõnek ajánlható.

Matus Zsanett

Letölthetõ PDF formátumban: Nero.pdf