Murai András: Nosztalgia és bezártság - Filmek a Kádár-korszakról. ISES füzetek Szombathely-Kõszeg, 2008. 48 p., (900 Ft)

A Kádár-korszak a modern magyar történelem egyre inkább az érdeklõdés homlokterébe kerülõ korszaka, s ennek megfelelõen egyre több irodalom jelenik meg a témával kapcsolatban. A témának egy plusz aktualitást ad az a közelgõ évforduló, melyet a legegyszerûbben a "20 éves a magyar rendszerváltozás" kifejezéssel lehetne legegyszerûbben leírni.

A tanulmányfüzet szerzõje, Murai András nem a történész, sokkal inkább a filmelemzõ szemszögébõl veszi górcsõ alá a Kádár-korszakról készült - egyre bõvülõ - filmes repertoárt, ennek ellenére remek adalékot ad a korszak mélyebb megismeréséhez, az elmúlt 50 év hangulatának, társadalmának vizsgálatához.

"A Kádár-rendszer a magyar közelmúlt egyik legtöbbet vitatott korszaka, a közvéleményt lényegesen megosztó, ellentétes véleményeket kiváltó, eltérõ emlékeket idézõ idõszaka" - kezdi a szerzõ tanulmányfüzetének bevezetõjében. Ezen felül problematikusnak érzi a korszak keretek közé szorítását is, lévén hogy az emlékezet szemszögébõl fontos szempont, hogy mely témák képezik, képezhetik a közbeszéd tárgyát. 56, és az utána következõ megtorlás egészen más hangszínnel szólalt meg - már amennyire megszólalhatott - harminc évvel ezelõtt, mint közvetlenül a rendszerváltozás után. Az ezredfordulót követõen pedig további fordulatok figyelhetõek meg, miután a rendszer elítélését felváltja a nosztalgia hangulatisága. Ennek megfelelõen kísérhetõek végig a filmes interpretációk alakváltozásai is.

A tanulmány elsõ fele a kollektív emlékezet szemszögébõl vizsgálódik a korszakot illetõen. Ahogy a szerzõ írja bevezetõjében, "E korról folytatott társadalmi párbeszédhez a filmalkotások is hozzájárultak, mikor a "puha diktatúráról" folyamatosan alakuló képre "rávittek" témákat, árnyalatokat, szereplõket, hangulatokat." Ez a társadalmi párbeszéd megjelenési formája pedig nagyban függ az individuális emlékektõl, melyeket a társadalmi és kulturális környezet határozza meg. És hogy az interpretáció még komplexebb legyen, a múlt megjelenítését alapvetõen befolyásolják a jelen tapasztalatai. Ennek megfelelõen, ahogy a szerzõ írja: "A múltat meg kell teremteni, újra kell alkotni, hogy hozzáférhetõ legyen. Ez azonban nem reprodukálást jelent, hanem konstruálást. Olyan társadalmi képzõdményrõl van szó, amelynek sajátosságai a mindenkori jelen vonatkoztatási kereteitõl és a közvetítõ közeg sajátos ságaitól függenek. [1] ." A korszakról alkotott képünket - a tanulmány szerzõje szerint - a négy fogalom alakítja: emlékezés, felejtés, nosztalgia, trauma.

Érdekes gondolata a szerzõnek a múltról alkotott képzetünk metaforikus ábrázolásmódja, mely szerint "vagy olyan az emlék, mint egy folyamatosan restaurált kép, melyre a jelen újabb alakokat, eseményeket és hangulatokat visz fel, törölve vagy átalakítva a korábbiakat. Az emlékek gyûjtögetésére és a memória szelektív természetére pedig a "tárház" utal: a múltat raktározzuk, eltesszük, s ez az emlékgyûjteményünk az, ami a kultúránkat egyedivé teszi. [2] A tartály vagy tárház metafora utal arra is, hogy az emlékezés során jelentõséget tulajdonítunk, vagyis kiemelünk, jelentéssel ruházunk fel múltbeli eseményeket, szereplõket, míg másokat feledésben hagyunk. [3] A Kádár-korszakról alkotott képünket - a szerzõ interpretációja értelmében - a nosztalgia és felejtés kettõssége határozza meg, melybõl a nosztalgia elsõsorban a jelenben zajló "rossztól" való visszavágyódást jelöli, a felejtés pedig azon az egyszerû tényen alapul, hogy "kozmetikázás" nélkül nem lehetséges a múltba való vágyódás.

A második rész a centrum, periféria - emlékezés, felejtés már a magyar múltfilmek fókuszba állításával kívánja jellemezni a tanulmány által kijelölt korszakot. Ahogy az elemzés narratívája megmutatja, "a múltról szóló filmek legnagyobb része a szocialista rendszerbe helyezi történetét, s elsõsorban az ötvenes éveket rekonstruálják a mûvek, míg a Kádár-rendszerrõl kevesebb, de jelentõsebb közönségsikert elért film szól. Témaválasztás tekintetében, az "ötvenes évek" jelentõs mértékben lefedi a rendszerváltozás utáni idõszak játékfilmjei által megrajzolt történelmi térképet." Ennek megfelelõen nem lehet figyelmen kívül hagyni az 1956 képi ábrázolását, lévén "az ötvenesévek-filmeken belül a mûvek felében jelennek meg az '56-os forradalom eseményei".

Érdekes megfigyelni a rendszerváltozás utáni magyar filmmûvészetet abból az aspektusból, hogy ugyan a rendszer nem kényszerít már a metaforikus beszédre, ami jó táptalajt nyújthatna a hiteles, forrásértékkel bíró történelmi filmeknek, mikor cenzúrák és politikai tabuk nélkül lehet beszélni a múltról. "Ám a "történelmi igazság" kimondásának szándékával kevés film készült (A vád, Magyar rekviem, A halálraítélt, A temetetlen halott, Mansfeld)."

A harmadik rész konkrétan a Kádár-korszakkal foglalkozó filmeket gyûjti csokorba - a tanulmányfüzet kereteinek megfelelõen szelektálva, hogy egy komplex összképet nyújtsanak a rendszerrõl - ahogy azt a filmkészítõk látták, látják. A szerzõ konkrét kereteket határoz meg, mikor konkrét dátumokhoz (1956 november, 1988) köti a Kádár-rendszert, mely a jelen munkában helytállónak bizonyul. Bár az átmenetek értelmezése ennél problematikusabb, de tény, hogy jól behatárolt keretek nélkül az írás megfoghatatlan és szétfolyóvá válna, célja pedig nem magának a rendszer berendezkedésének, kialakulásának problematikája, sokkal inkább az adott korszak bemutatása - a filmalkotásokat alapul véve. A korszak történelmi alapjához valóban jó alapot ad Romsics Ignác összefoglaló Magyarország története a XX. században címû munkája. Ugyan a korszaknak ennél bõvebb - és specifikusabb - irodalmai is megjelennek, de a tanulmányfüzetnek nem is ez a célja, hogy összegyûjtse ezeket.

A tanulmány fõ csapásakén megjelenített filmes alkotások ezzel együtt - bár a fentiek alapján (nosztalgia és egyéni interpretációk ellenére) vitatható történeti hitelességgel rendelkeznek, hozzájárulnak a korszakról alkotott történelemszemlélet alakulásában. Ennek megfelelõen a korszak idõbeni linearitását követve jeleníti meg a szerzõ a korszakkal foglalkozó filmeket. Ennek "elsõ darabjai" a rendszerváltás után az erõszak megjelenítése a "tények" kimondását, felszínre hozását, egy új társadalmi közegben a felszabadított kollektív emlékezet mozgóképi formájának megteremtését jelentõ A halálraítélt, a Magyar rekviem és a Pannon töredék címû film, mely az '56 utáni megtorlás éveiben játszódik, s melyeket a szerzõ munkájában bõvebben is elemez.

Ezt követi a "puha diktatúrának" nevezett korszakkal foglalkozó filmek megjelenítése, melyrõl a szerzõ mindenekelõtt azt mondja, hogy "a hatvanas évek egyértelmûen a 90-es évek kedvelt idõszaka: a Melodráma 1990-ben, a Sose halunk meg 1992-ben, a Szamba 1995-ben, a Csinibaba pedig 1997-ben készült. A nyolcvanas évekre koncentráló filmek 2000 után születtek: Kis utazás 2000, Moszkva tér 2001, Elõre 2002, Fehér tenyér 2006, Friss levegõ 2006."

Hosszabb elemzést kap a tanulmányfüzetben Gothár Péther - legendássá vált - alkotása, a Megáll az idõ, melynek "prológusa az '56-os forradalom utolsó óráiban, november 5-én, epilógusa 1967 szilveszter éjszakáján, a cselekmény legnagyobb része pedig 1963-ban játszódik. Így Gothár azokban az években, amikor a filmek az egyén és a történelem konfliktusát, az egyén szerepvállalását, morális felelõsségét többnyire az ötvenes évek elnyomó rendszerében vizsgálják, idõben elõbbre tekint, és a gimnazista kamaszok öntudatra ébredésének folyamatát a Kádár-kor követhetõ értékek nélküli kusza, kompromisszumokkal teli álságos világába helyezi."

A korszak linearitásába illeszkedve írja a szerzõ: "A nagy generáció szétesett, a nagy generáció tagjai csõdöt mondtak - röviden összefoglalva errõl szól András Ferenc 1986-os filmje, A nagy generáció. A film ott kezdõdik, ahol a Megáll az idõ véget ér: 1968-ban." Összességében a hatvanas évekre - a szerzõ interpretációjában - a korszak demitizálása jellemzõ, semmint a mítosz felépítése. Ennek komplex értelmezéséhez szolgál adalékul - a tanulmányfüzet által is leírt - közvélemény-kutatások, melyek szerint az ezredfordulón a magyarok többsége az 1960-as és '70-es éveket ítélte a XX. század legsikeresebb korszakának, Kádár Jánost pedig a század legrokonszenvesebb politikusának. [4] Ehhez kapcsolódóan figyelemre méltó, hogy az ekkor készült filmalkotások jelentõs részben nosztalgiával fordul a "legvidámabb barakk" felé. Ez alól a 2006-ban bemutatott Taxidermia, Fehér tenyér és a Friss levegõ kivétel. Ez utóbbiakban épp ellenkezõleg, zárt és reménytelen világként jelenik, illetve idézõdik meg a Kádár-kor. Ezeket leszámítva azonban a korszak legjellemzõbb motívumaként a "nosztalgia" emelhetõ ki. Ahogy a tanulmányban megjelenik: "A nosztalgia tüntetõ válasz a jelenre, vágyódás elmúlt idõkbe, sóvárgás a megismételhetetlen után. Azt üzeni, nem a megfelelõ idõben vagyunk. A nosztalgiafilmek a múlt iránti empátiájuk alapján kapják besorolásukat. A jelennel valami baj van, ezért a jobb életet magunk mögé nézve találjuk meg. [5] " A nosztalgiafilmben dominánsak lesznek a hétköznapi hõsök, példamutató a viselkedésük. A megjelenített korszak tespedt, bizalmatlan és rosszkedvû életterével szemben sokszor "az élelmesség legendája" [6] jelenti az ellenpólust a filmmûvészeti alkotásokban.

A munkában található egy megfontolandó gondolat, mely az interpretatív történettudomány számára is követendõ például szolgálhat, mikor a szerzõ a korszak értelmezésérõl azt írja, hogy " a Kádár-kor alaptónusát megadó melankolikus, édes-bús hangulattal együtt sincs szó arról, hogy bármelyik mû az ábrázolt társadalmi korszakot követendõ példaként jelenítené meg. Nem mutatnak új utat, s direkt módon nem is bírálják a jelen társadalmát. De azáltal, hogy elnézõen bánnak a múlt fogyatékosságaival, s emlékezetük válogatós, a múlt erényeit állítják a befogadó jelenével szembe."

Továbbhaladva az idõben a társadalmi emlékezet állandó mozgását és összetettségét igazolandó, hogy "2006-ban három olyan film készült, amely alapvetõen másképp viszonyul a Kádár-korszakhoz, mint azt megelõzõen bármely magyar múltidézõ játékfilm". A mások élete címû film, mely a nyolcvanas évek elejétõl a rendszerváltozás elejéig kíséri figyelemmel egy német titkosszolgálati tiszt és egy író sorsának egymásra hatását. . Cristian Mungin 4 hónap, 3 hét, 5 nap címû filmje a nyolcvanas évek vége felé, a Ceausescu rendszer idején egy illegális abortusz történetét mutatja be, "s nem csupán a kézi kamera és a realista környezet összefonódása érzékelteti a kor dermesztõ és megalázó állapotait, hanem a szereplõk viszonyrendszere is: még a legjobb barátodban sem bízhatsz, ha a diktatúra embertelen szabályai ellenében kell cselekedned". A harmadik film pedig egy magyar alkotás, Hajdu Szabolcs, aki Fehér tenyér címû filmjében egy élettelen világnak ábrázolja az 1980-as magyar "legvidámabb barakkot". Ehhez kapcsolódik még a Taxidermia, mely "a szocializmust zabáláshoz, pontosabban a sportszerûen ûzött zabáláshoz hasonlítja".

Összességében lassan két évtizede, hogy az államszocialistának nevezett rendszer idõszaka lezárult, de a korszakot megidézõ filmek áttekintése is jól mutatja, mennyire törékeny és sokszínû a múlt emléke. Ahogy a szerzõ fogalmaz tanulmányfüzete záróakkordjaiban: "Az idõsíkok interakciójából két dolog biztosan következik, amit a Kádár-korszakra emlékezõ filmek áttekintése is megerõsít. Az egyik, hogy nincs olyan történelmi esemény, korszak, személy, amelynek jelenkori reprezentációját lezártnak, véglegesnek, az ábrázolás szabályát sérthetetlennek vehetnénk. S éppen ezért, a múlt felé nyitottsága miatt nem nyújthat befejezett, lezárt tudást a rendszerváltozás után készült múltat feldolgozó magyar játékfilmek elemzése".

Bakó Béla

Letölthetõ PDF formátumban: Nosztalgia és bezártság - Filmek a Kádár-korszakról.pdf