Böszörményi Géza: A magyar piaristák 1950-ben: Szétszórás és újrakezdés. Piarista Tartományfőnökség Budapest, 2007. 208 p.
A sorozat második kötete eredetileg szakdolgozatnak készült - írja az Előszóban Böszörményi Géza piarista szerzetes. A XX. század viharai között az egyik legsúlyosabb csapás a szerzetesek internállása és az iskolák államosítása volt. Ezt a rövid időszakot mutatja be a Magyar piaristák 1950-ben c. munka.
Kiválóan megszerkesztett művet olvashat, aki kézbe veszi a kötetet. Általános korszakismertetéssel indított a Szerző, amelyben a piarista rendet és a magyar katolikus egyház helyzetét tárgyalja a XX. században, különösen is a világháborút követő néhány évben. Ez az a különleges időszak, amikor a világháború pusztításait követően megcsillant a az újrakezdés lehetősége, ugyanakkor egy ateista állam súlyos árnyéka is rá-rávetült a keresztény Magyarországra.
Az 1950-es események az évszakokhoz kapcsolhatók: tavasszal államosítottak, nyáron internáltak és megegyeztek, ősszel szétszórták vagy megadták az újrakezdés lehetőségét a kommunisták.
1948-ban a pócspetri rendőrgyilkosság köré szervezve államosították a nem állami iskolákat, teljes vagyonukkal együtt. A szerzetesek ekkor még a rendházaikban maradhattak, de csak akkor taníthattak, ha letették az államesküt, amelyet az ország hercegprímása, Mindszenty bíboros megtiltott. Így a piarista atyák vagy hittant oktattak, vagy a környék plébánián végeztek kisegítő lelkipásztori szolgálatot.
A rendházak államosításának előzményei után a Tartományi Levéltár iratai alapján Böszörményi bemutatja, hogyan folyt le az államosítás az egyes társházak életében. A gazdag iratanyagban megtalálhatók jegyzőkönyvek, levelezések, háztörténetek.
1950 nyarán hat rendház tagjait internálták. Június 10-én a nagykanizsai és a szegedi atyákat vitték a váci püspöki palotába, ahová a helyi piaristák is kerültek. Nyolc nappal később a magyaróvári és a tatai ház tagjait szállították az újhatvani ferences kolostorba. A hónap utolsó napján a sátoraljaújhelyi szerzeteseket internálták Jászberénybe.
Amikor a természet átadja magát az elmúlásnak, a magyarországi szerzetesrendek életében is jelentős változások történtek: az államosított rendházakat december 5-ig ki kellett üríteni és át kellett adni az államnak. Ugyanakkor szeptember 17-től nyolc középiskolában ismételten megkezdődhetett az oktatás, ezek közül kettő tartozott a piarista atyák irányítása alá. Ezért is találó a fejezet címe: Szétoszlatás és újrakezdés. Nem mindenki számára adatott meg a lehetőség, hogy a rend keretein belül folytassa munkáját vagy tanulmányait. Sík Sándor rendfőnök mindenki számára igyekezett szolgálati helyet találni. Erről tesznek tanúságot a tartományfőnök ordináriusokhoz írt számtalan levele.
A könyv második nagy egysége forrásdokumentumokat tartalmaz. Hét piarista atya visszaemlékezését olvashatjuk el. Szűcs Imre a kanizsai háznak volt a főnöke, és a Historia Domuba jegyezte fel a történéseket.
Fazekas József az iskolák államosítása után a mosonmagyaróvári kórházlelkészi teendőket látta el. Az új körülményekről így nyilatkozott József atya az események után harminc esztendővel: "Szép, nemes munka. Haldoklók elkészítése a végső útra, a szenvedők vigasztalása, de nem teljesen piarista munkakör." Galambos László is Magyaróvárott tevékenykedett: ő volt az iskolaigazgató. Miután az iskolát elvették, ő lett a kápolna lelkésze.
Frissek voltak Bíró Imre emlékei, hiszen 1952-ben jegyezte fel azokat a Historia Domusba. Az ő története 1950 június 18-ról 19-re virradóra indul, amikor megjelentek a rendőrök a tatai rendházban, és a szerzetesek tudomására hozták a belügyminisztériumi határozatot, amely szerint Hatvanban jelöltek ki számukra kényszertartózkodási helyet.
Szintén a tatai társházban élt Magyar István, ő volt a kert gondnoka, így az iskolák államosítása után adott volt a feladata: fizikai munkásként gondozta a kertet, ezzel biztosítva magának szerény jövedelmet a megélhetéséhez. Ez a rendi kormányzat kifejezett kívánsága volt. Az ő leírásából azt is megtudhatjuk, hogy mennyire különbözően értelmezte a karhatalom a rendelkezéseket: "a magyaróváriaknak megengedték az ávósok, hogy élelmet hozhassanak magukkal."
A szerzetesek elhurcolásakor Veszprémi Tibor is a tatai rendházban lakott. Az ávósok kegyetlenkedéseit, trágárkodásait és rombolásait, a többi piaristához hasonlóan ő is leírja. A visszaemlékezésben egy másik rendtársának, Kender Józsefnek az elbeszélését is lejegyezte.
Külön érdeme a könyvnek, hogy nem igyekezett minden olyan rendházból összegyűjteni visszaemlékezéseket, ahonnan a szerzeteseket internálták, hanem inkább két házat választott ki, és helyezett egymás mellé: így egy történeti eseményt különböző szempontok alapján láthatunk.
A legfrissebb feljegyzések 2005-ben készültek. Etele György, a sátoraljaújhelyi eseményeket írta meg a Ház Történetébe. 1949-ben került a városba, mint hitoktató. A ház tagjainak nagy részét átvették egyházmegyei szolgálatra, csak a házfőnököt és egy idősebb szerzetest internáltak. Etele atya a városban maradt mint káplán, később mint plébános. Annyira sikeresen szervezte megy az új egyházközséget, hogy felmentették plébánosi feladatától. De mivel nem kapott fizetést, nem volt saját háza, sem vagyona, így nem tudtak vele mit kezdeni, ezért megvonták tőle a nyilvános papi működést. A Gondviselés útja kifürkészhetetlen: Etele György zárta be a rendház ajtaját, és ő nyithatta ki negyven évvel később ugyanazzal a kulccsal, amit elvettek tőle.
Az utolsó egységben különböző iratokból készített összeállítást a kötet szerzője. Itt megtaláljuk Grősz József körlevelét, a mernyei birtok felajánlásának jegyzőkönyvét, a nagykanizsai államosító bizottság jegyzőkönyvét, Sík Sándor tartományfőnökhöz intézett leveleket, az újrainduláskor kelt kinevezéseket.
A Függelékben a rendházak névsorát olvashatjuk az 1949-50-es, írógéppel készült névtár alapján.
Akinek felkeltette érdeklődését ez a munka, a bibliográfiában tájékozódhat a korábban elkészült művekről. Ugyanis nemcsak kiadott monográfiákból, cikkekből dolgozott a szerző, hanem kéziratos szakdolgozatok kutatási eredményeit is felhasználta munkájában.
Böszörményi Géza könyve nemcsak a történész által levéltári és szakirodalmi kutatások alapján levont következtetések sorozata, hanem a visszaemlékezések ismételt vagy új publikálása, amellyel személyessé teszi egy sorsfordító korszak néhány hónapjának szubjektív, az eseményeket átélők által megfogalmazott történetét. A publikált iratok természetesen erős szűrésen estek át a terjedelmi korlátok miatt, de így is betekintést nyerhetünk a korszak mindennapos levelezésébe, amely nemcsak a hivatalos rendelkezések világába enged betekintést, hanem a küszöbön álló változás, a bizonytalanság, az elfogadott kereszttel való azonosulást is jelzi az olvasó számára.
Horváth Gábor
Letölthető PDF formátumban: A magyar piaristák 1950-ben: Szétszórás és újrakezdés.pdf