A bizánci diplomácia. (Szerk. Shepard, Jonathan - Franklin, Simon) Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest 2006., Varia Byzantina 11. 461 p.
Bizantinológiai szakirodalmunk az elmúlt évtizedekben csupán néhány jelentős személyiség munkájával bővült. Kapitánffy István óta azonban egyetlen jelentős magyar bizánci témájú könyv sem jelent meg. Igaz, a régi nemzetközi szakirodalom sem ismert a magyar olvasóközönség előtt. Ennek bemutatására és fordítására vállalkozott a Bizantinológiai Intézeti Alapítvány a Varia Byzantina sorozat keretén belül, s mára már egy tucat nemzetközi közegben meghatározó bizánci témájú könyvet fordítottak le. Remélhetőleg nem vész el, s lesz több méltó folytatója a nagy hagyományokkal rendelkező tudományágnak hazánkban is.
A tanulmánykötetbe a cambridge-i 24. Tavaszi Bizantilógiai Konferencia előadásai kerültek, melyet 1990. március 31 - április 2. között rendeztek. Az előadások témája a bizánci diplomácia lett, melyet sokan már feldolgozottnak véltek, de a valóság másképp festett. A szerkesztők az elhangzott előadásokat rendezték sajtó alá és osztották be témakörökbe. Ennek megfelelően hét fejezetből áll a mű.
Az első részben (A bizánci diplomácia fogalma) Alexander Kazhdan kiválóan foglalja össze a bizánci diplomáciáról eddig alkotott nézeteket, megnyilatkozásokat. Véleménye szerint egységes, az egész bizánci középkoron átívelő diplomáciáról nem lehet beszélni. Sok tényezőt kell figyelembe vennünk: így a kort, a teret, a népeket és még sok mást is. A külpolitika terén három fő változást figyelt meg: a., a 11. századig eltűnnek a birodalom körül az ütközőállamok; b., a 12. századtól a dinasztikus házasságok válnak a diplomácia alappillérévé; c., a 14. századtól kezdve a császár személyesen vezet követségeket. Szerinte ezek a változások a kor előrehaladtával mind a birodalom bukása felé mutatnak.
A második fejezet (A bizánci diplomácia korszakai) három tanulmányban foglalja össze a legfontosabb alapvonásokat. A tanulmányok a diplomácia eszközeit és céljait vizsgálják az egyes korszakokban.
Chrysios előadásában a 300 és 800 közötti célok meghatározásakor az orbis Romanus, azaz az oikumené fenntartását látja. Azonban nem egyértelmű, hogy mit is jelent ez az oikumené. A szerző rámutat arra, hogy 6. századtól kezdve az oikumené fogalma a mindenkori birodalom területének jelentésére értékelődik át. Ennek megvédésére és a birodalom nemzetközi fényének emelésére minden lehetséges eszközt bevetettek. Ezekre a szerző bőven hoz példát. Shepard a 800 és 1204 közötti korszakot nagyon képlékenynek érzi. Tanulmányában inkább a diplomácia mozgásterével, az információk kiértékelésével és a döntési folyamatokkal foglalkozik. A császárok fő fogásának az állandó székhelyet tartja, mivel ott rákényszeríthették ceremóniájukat a követekre, s lenyűgözhették őket. Erre számos példát hoz, s rávilágít arra, hogy a hatékony diplomácia fokmérője a szomszédos országok imitatio imperiiének mértéke. Shepard azonban rámutat, hogy ez kétélű fegyver volt, s olykor a császáruk maguk is belestek saját szertartásaik útvesztőjének csapdájába. Ezen külkapcsolat-rendezésnek legfőbb ellensége az uralkodó és talpnyalói voltak. A Palaiologosz-kor vizsgálatánál Oikonomides a célok és a valóság ellentmondásosságára irányítja figyelmünket. A korszakban mind a Nyugat, mind az iszlám világ ellenségesen tekintett Bizáncra. Ám ezen körülmények között is sikeresen ellavírozott két és fél évszázadig a birodalom. Ezen siker kulcsát a diplomatákban és a külkapcsolatok intézésének módjában látja az előadó, s a követségek összetételét és rendelkezési szabadságukat részletesebben vizsgálja a fennmaradt források segítségével.
A Bizánc és a külvilág című fejezetben a tudományág jeles képviselői kiemelt példákkal mutatják be a birodalom nagyhatalmakkal való kapcsolatát.
Judith Herrin a 750-es évek diplomáciai bonyadalmát veszi szemügyre, s megvizsgálja, hogy miért romlott meg Konstantinápoly és Róma kapcsolata. Az előzmények tárgyalása után a szerző két szakító okot vél felfedezni: a monothelétizmust illetve Bizáncnak a longobárd fenyegetettségre adott válaszát. Ez utóbbi során kimutatja, hogy a birodalom e térségben levő katonai ereje nem tudta feltartóztatni a longobárd előrenyomulást, ám adóit folyamatosan emelte. A pápa erre adott válasza a frankok irányába való fordulás volt. A longobárdok legyőzése után a bizánci diplomácia is felélénkült, s szoros kapcsolatokat keresett a frankokkal. Ennek nyoma egy, a forrásokban említett orgona, melyről a szerző bebizonyítja, hogy az uralkodói jelkép volt, s ezzel ismerte el a császár a frank államot. Noonan a bizánci-kazár kapcsolatok vizsgálatánál lerombolja azt a régi sztereotípiát, hogy Bizánc és Kazária állandó szövetségesek voltak. A források hiányával küzdő előadó rámutat arra, hogy a két félnek gyakran voltak érdekellentétei kapcsolatuk kezdetétől egészen Kazária bukásáig. A kapcsolatok elemzése közben Noonan átfogó képet nyújt a Kazár Kaganátusról, annak fekete-tengeri és kaukázusi érdekeltségeiről, hatalomgyakorlási módszereiről és bukásának okairól. Hugh Kennedy az arab-bizánci kapcsolatokat elemzi a 11. század közepéig. A főként arab forrásokra támaszkodó szerző az általános kulturális kapcsolatok mellett a külkapcsolatok mikéntjét is szemünk elé tárja. Véleménye szerint a bizánci diplomatáknak igényes terep volt a dzsihádtól áthatott Omajjád Kalifátus, s nagy tehetséget igényelt a tárgyalások levezetése. Négy korszakot különít el az arab-bizánci kapcsolatokban, s főként az utolsó kettővel foglalkozik. Ezekben érdekes adalékokat ad a két birodalom közt lezajló fogolycserék mikéntjéről, illetve "Szíria provincia diplomáciájáról". Franklin az egyházi diplomáciának szenteli tanulmányát. A szerző a Rhósziában a 12. század folyamán fellépő egyházkerületi és politikai problémákat vizsgálja. A Kijevi Fejedelemség széttagolódása és a metropólia egységessége az uralkodókat választás elé helyezte: vagy elfoglalják Kijevet és saját pátriárkát neveznek ki vagy új metropóliát hoznak létre. Miután Konstantinápoly az első megoldást tartotta elfogadhatónak, hosszú időre behatárolta a Rusz politikáját. Végül ezen megoldás következményeinek lehetséges értelmezéseit is leírja az előadó. A fejezet utolsó tanulmányában Hopwood az oszmán-török diplomácia sikereit elemzi. Ebből kiderül, hogy Oszmán gázi és a bithyniai városok egyszerű kereskedelmi kapcsolataiból miként emelkedett ki, alakult meg az egységes oszmán-török állam, s hol követett el mulasztást a bizánci diplomácia.
A negyedik rész (A diplomácia forrásai) szerzői állást foglalnak egyes kiemelt források hitelességét, illetve az azokból levonható következtetések minőségét illetően.
Roger Scott a Malalasz írásaiból levonható következtetéseket veszi szemügyre az 532. évi bizánci-perzsa békére vonatkozóan. Arra a következtetésre jut, hogy páratlan forrással van dolgunk annak ellenére, hogy magukról a tárgyalásokról semmit sem mond. Azonban mindenképp hasznos forrás, mivel Scott feltételezései szerint Malalasz betekintést nyerhetett fontos diplomáciai dokumentumokba, mivel abban az erődben lehetett magas tisztségviselő, ahonnan a követségek elindultak. A kötet legkülönlegesebb tanulmány minden bizonnyal Ihor evčenkoé, aki előadása során Bíborbanszületett Konstantin "levelét" olvasta fel, melyben a császár maga összegezve a tudomány jelenlegi állását tájékoztat bennünket műveinek hitelességéről. Ebből megtudhatjuk, miképp nyúljunk műveihez, ha forrásértéket akarunk tulajdonítani neki. Constanze Schummer tanulmányában kétségbe vonja Cremonai Liudprand diplomata voltát. A szerző ezen forrásokat vizsgálva a híres személyiség ellentmondásosságára figyel fel. A Legtatio tanúsága szerint Liudprand súlyos hibákat követett el a 968-as tárgyalások során, s ebből kiderül, hogy alkalmatlan volt diplomatának. Az előadó úgy véli, hogy Liudprand csupán egy köpönyegforgató volt, aki nem tudta elfogadni, hogy már nem élvezheti mindkét birodalom javait. A diplomácia nyelvezetét vizsgáló Mullett több forrást tanúul hívva kimutatja, hogy a levelezésnek fontos szerepe volt a kapcsolatok intézésében. 10. századi kútfőket vizsgálva pedig azt is felfedezi, hogy a diplomáciai levél és a személyes levél között sok hasonlóság van. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy a személyes kapcsolatokat is áthatották a diplomácia szálai, s az is egyfajta külkapcsolatnak ítélhető. A levelezés fontosságát tanulmánya végén úgy sommázza, hogy a diplomácia nyelvezete tágabb értelemben a levél.
A Művészet és diplomácia című fejezetben a kultúra és a külkapcsolatok vizsgálata kerül terítékre.
Az ajándék mindig is a külkapcsolatok ápolásának kelléktárába tartozott. Ezen ajándékokra hoz példát Robin Cormack. Ő úgy véli, hogy nem az ajándék értéke, hanem a művészi megmunkáltsága, ritkasága számított. A diplomáciában a művészet célja a lenyűgözés volt, s ennek megfelelően alakították ki az Aranypavilont, illetve a Magnaurát. Ezek mellett két eszményi ajándékot hoz példának: a Szent Koronát, és a Monomakhosz-koronát. Leírásuk mellett rámutat arra, hogy ezek az uralkodók közti személyes hangvételt szolgálták. Hasonló céllal adományoztak selymet is a 12. század végéig a bizánci uralkodók Nyugatra, állítja Anna Muthesius. A selyem volt az egyik legfontosabb luxuscikk Bizáncban, mellyel bármikor le lehetett nyűgözni a külföldieket. Néhány szőttes konkrét bemutatásán túl a szerző érkezésük körülményeit is leírja. Ebből megtudjuk, hogy ezek a szőttesek általában a raktárból kerültek elő, s már használaton kívül voltak. A bíborselymek különbözőségéről, illetve "hamisításáról" is tájékozódhatunk. A selyemkereskedelem és a politika tehát a 7-8. századtól fogva egybefonódott. Lowden véleménye szerint azonban, nem tekinthető jellegzetes ajándéknak a könyv. Négy kódex vizsgálata során a szerző arra a következtetésre jutott, hogy a könyvek nem gyakoroltak hatást Európában a művészetre, mivel vagy nem kerültek közönség elé, vagy amikor oda kerültek, már más, erősebb irányzat tört utat. A kódex, ha festett volt, akkor ért valamit, de soha nem volt kívánatos diplomáciai ajándék, mivel nem tudták olvasni, illetve nem lehetett közszemlére tenni (ellentétben egy ereklyetartóval).
A hatodik részben (Társadalmi szempontok) az uralkodók társadalommal való kapcsolatát vizsgálják kutatók.
Ruth Macrides a dinasztikus kapcsolatokat veszi szemügyre, s nemcsak a házasságot, de a keresztszülőséget és az örökbefogadást is. A szerző megállapítja, hogy a házasságon kívül külkapcsolatra más rokonsági forma a távolság miatt nem volt alkalmazható. A diplomáciai frigyek nagymesterei kétségkívül a Komnénoszok voltak, s az apósság révén sok ország belügyébe is be lehetett avatkozni. A nyugatiak a házassággal pénzt, rangot és luxuscikkeket kaptak, földet azonban nem. Haldon a bizánciak "vér és tinta"-diplomáciáját vizsgálva jut arra a következtetésre, hogy a 10. századig Bizánc lehetőségeihez mérten kerülte a háborút, illetve a hadakozásban is veszteségeket. Inkább engedményekkel és pénz fizetésével érték el a békét. A béke és háború fővárosi és vidéki nemességének ideológiáját II. Niképhorosz császár próbálta meg egyesíteni, azonban halálával e törekvés elhalt. A szerző úgy látja, hogy a tintadiplomácia csupán Keleten nem volt sikeres, Nyugaton egészen a 12. század végéig az volt. Ezután Withby azt vizsgálja, hogy minek köszönhetően húzódott vissza a határról a palotába a diplomáciai tárgyalás. A folyamat lényegét abban látja, hogy a császárok egyes tárgyalások során tekintélyüket vesztették (olykor életüket is), s nem tudtak építeni a lenyűgözés erejére. A palotába való visszahúzódás esetén azonban az uralkodó teljes pompájában és tekintélyében meg tudott mutatkozni. A szerző így arra a következtetésre jut, hogy a császároknak sikerült személyes jelenlét nélkül megoldaniuk katonai konfliktusokat. A fejezet zárótanulmányában Smith példák sorával bizonyítja, hogy a császár legitimitását a külföldi testőrség adja. A bizánci történetírók azonban csak akkor hangsúlyozzák a barbárok jelenlétét, ha az illető uralkodó helyzete nem volt elég stabil. Az említés hiánya nem bizonyítja Smith érveinek ellenkezőjét.
A könyv zárófejezetében (A burkolt célok) Antonopoulos olyan eseteket hoz fel például, melyekben a diplomáciának bizonyos ki nem mondott céljai teljesülnek, vagy kudarcba fulladnak. Mindhárom történetet a 6. századból hozza, s közös bennük a diplomata, Petrosz Patrikiosz személye. Itt kiemeli, hogy az állami ügyeket a korabizánci korban egy ügyes hivatalvezető jól tudta vezetni, s elérni, hogy a status quón csak a legkisebb változások essenek.
A kötet célja, hogy a bizánci diplomácia terén tátongó űrt kitöltse, vagy legalábbis elkezdje kitölteni. Ennek tökéletesen megfelel kiváló értekezéseivel. A tanulmányok minden olvasónak izgalmas élményt nyújtanak, mivel nem hosszúak, sokoldalúan közelítik meg a problémákat, s szerzőik rengeteg példával világosítják meg téziseiket. A diplomácia pedig nem csak a huszadik században rejt izgalmakat, hanem a régebbi korokban is. Főként a bizánci diplomácia, mely híres-hírhedt volt cseleiről, technikáiról. A tanulmányok ezen színfal mögé nyújtanak betekintést.
Szádoczki Bálint
Letölthető PDF formátumban: A bizánci diplomácia.pdf