Czettler Antal: Teleki Pál és a magyar külpolitika 1939-1941. Kairosz Kiadó, Budapest 2008., 345 p.
A Kairosz Kiadó az idei Könyvhétre időzítette Czettler Antal Teleki Pálról szóló könyvének régen várt kiadását, melyet a szerző immár közel tíz éve vetett papírra. Aki a tragikus sorsú miniszterelnökről szóló monográfiát kíván olvasni, az csalódni fog, aki viszont Magyarország nem kevésbé tragikus második világháborús külpolitikájáról óhajt szélesebb ismeretekre szert tenni, az valóban haszonnal forgathatja a könyvet.
A mű ugyanis nem Teleki Pálra koncentrál, hanem az 1939-1941 közötti magyar külpolitikát veszi górcső alá, melynek irányításában a miniszterelnöknek nagy, ám mégsem kizárólagos irányító szava volt. Czettler hiánypótló műnek szánta könyvét, olyan tudományos munkának, amely a lehető legnagyobb objektivitással tisztázza a Teleki Pálról sztereotípiáktól hemzsegő kialakult képet és a háborús időben a legnagyobb súllyal bíró külpolitikai lépésein keresztül mutassa be a miniszterelnök Magyarország megóvása érdekében véghezvitt küzdelmét. Egyetértek a szerzővel: ez valóban heroikus küzdelem volt.
A koncepciónak megfelelően az ország bel-és külpolitikai helyzetének második világháború előtti elemzése csak érintőleges, ahogyan Teleki miniszterelnökké való kinevezése is. Előbbit a hitleri Harmadik Birodalom egyre inkább konkrét lépésekkel alátámasztott hegemóniára való törekvése és a müncheni egyezmény keltette új közép-európai helyzet határozta meg, utóbbinak viszont főként belpolitikai és személyi okai voltak. A hívő katolikus, konzervatív és a nemzetszocializmust elutasító államférfi látszott ugyanis az egyetlen olyan felelős és politikusnak, aki alkalmasnak tűnt úgy végrehajtani a magyarság által vitán felül elsődleges célnak tekintett revíziót, hogy közben megőrizze az ország szuverenitását és nem váljon Hitler csatlósává.
Az első kihívás, Kárpátalja 1939 márciusi visszacsatolása viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen zajlott le, a nyugati közvéleményben nem keltett felháborodást, a nyugati politikai közeg pedig a lengyel-magyar határ visszaállítását a magyar diplomácia sikereként értékelte. Teleki a visszacsatolás szükségességét a rá jellemző módon gazdaságföldrajzi okokkal indokolta, a visszacsatoláshoz azonban kellettek olyan, a magyar kormánytól független külpolitikai események is, mint Csehszlovákia németek általi feldarabolása, a németbarát Szlovákia létrejötte csakúgy, mint Kárpát-Ukrajna német védelem alá helyezése.
1939 tavaszán - nyarán egyre megfoghatóbbá vált Magyarország dilemmája. A második világháború kitörésének árnyékában a német vezetés határozottabb támogatást várt a magyar politikától, a magyar kormány pedig -miután tisztában volt az ország geopolitikai helyzetéből adódó lehetőségeivel -a tengelyhatalmakhoz való látszólagos közeledéssel volt kénytelen reagálni, miközben Teleki az angol kormány tudomására hozta álláspontját: Magyarország egy esetleges háborúban semleges kíván maradni és ettől a szándékától az sem tántoríthatja el, ha a Német Birodalom határrevíziót ígér a támogatásért cserébe. Amikor Hitler lerohanta Lengyelországot és von Ribbentropp birodalmi külügyminiszter német csapatok Magyarországon keresztül való átvonulását kérte, a magyar vezetés egységesen -mind gróf Csáky István külügyminiszter, mind Teleki és Horthy kormányzó - elutasította a kérést, mert az összeegyeztethetetlen a magyar becsülettel. Mi több, a német diplomácia folyamatos tiltakozása ellenére, lengyel menekültek óriási tömegét fogadta be.
A lengyel kérdés mellett a "drôle de guerre", az 1940. áprilisáig tartó "furcsa háború" időszakában a magyar külpolitikát a magyar-román viszony határozta meg. Az első bécsi döntés után a magyar politikai körök még fokozottabban óhajtották Erdély, vagy legalább egy részének visszaszerzését, amit erősített a magyar kisebbség helyzetének folyamatos rosszabbodása Romániában. Teleki a nyugati hatalmakkal összhangban akart cselekedni, de őt is hidegzuhanyként érte Franciaország és Anglia románoknak adott garancianyilatkozata. Helyzetét nehezítette a magyar katonai vezetés eltérő álláspontja, amely Werth Henrik vezérkari főnök vezetésével mindinkább a katonai beavatkozás mellett tette le a garast, főként azután, hogy mindenki a szovjet hadsereg Besszarábiai bevonulásával számolt. Ez kétségtelenül hátráltatta Telekit, aki igyekezett elnyerni a nyugati politikus jóindulatát, hogy egy újabb béketárgyaláson Magyarország számára kedvezőbb döntések szülessenek a Trianoninál.
Többek között a magyar-román ellentét akadályozta meg azt az olasz tervet, miszerint a délkelet-európai államokat egy tömbbe kell tömöríteni (ezzel Olaszország saját hatalmi pozícióját akarta megerősíteni a németekkel és a Szovjetunióval szemben). 1940 tavaszán, miután a Balkán-Antant (Görögország, Jugoszlávia, Románia és Törökország) nyilatkozatot tett arról, hogy együtt óvják meg függetlenségüket és "nemzeti területüket" és Magyarország számára nyilvánvalóvá vált, hogy Olaszországtól sem remélheti revíziós igényei maradéktalan támogatását, Teleki módosította románpolitikáját és tájékoztatta a Nyugatot, hogy az erdélyi magyar intervenció akkor sem következik be, ha a Szovjetunió megszerzi Besszarábiát. A helyzetet bonyolította a körülmény, hogy 1940 tavaszán lehetségesnek tűnt egy Románia elleni német támadás is a román olajforrások védelme miatt, és a magyar hadvezetés a radikális jobboldali pártok és a kormánypárt Imrédy Béla vezette szárnyának támogatásával követelte, hogy Magyarország adja fel semleges magatartását, lépjen be a háborúba Németország oldalán, ellenszolgáltatásként pedig követelje Erdély és Szlovákia visszacsatolását. Ezt a vélekedést alátámasztották a Wermacht kezdeti nyugat-európai győzelmei, Teleki azonban ekkor is úgy vélte, hogy a németek elvesztik a háborút, az ő feladata pedig az, hogy ennek bekövetkeztéig is épségben őrizze meg Magyarországot.
1940 júliusáig Hitler mindenáron arra törekedett, hogy a délkelet-európai status quo fennmaradjon. Ezért a magyar vezetéssel való tárgyalásai során nyíltan ellenezte, hogy Magyarország fegyveres erővel szerezze vissza Erdélyt. Később megváltoztatta álláspontját és támogatta a magyar-román vita tárgyalások útján történő megoldását, a szerző szerint azért, hogy az erőviszonyok megváltoztatásával megakadályozza a Szovjetunió további előretörését a térségben. A sikertelen magyar-román Turnu Severin-i kétoldalú tárgyalások után hozott második bécsi döntés itthon osztatlan lelkesedést váltott ki, a nyugati sajtóban és kormánykörökben a "magyar sakál" legendájának további terjedését, Telekit azonban óvatosságra és lelkiismeret-vizsgálatra késztette, amelyre komor hangvételű beszédben szólította fel a nemzetet is.
Az elkövetkező időszak eseményei a miniszterelnök baljós előérzeteit igazolták. A bécsi döntés kihirdetését követően a magyar politika különféle engedményekre és gesztusokra kényszerült a németek felé. Elsősorban a német nemzetiségűeknek adott jogi garanciákról volt szó. A Volksbund-jegyzőkönyv nemcsak szinte államot teremtett az államon belül, hanem hozzájárult a magyar szélsőjobboldal előretöréséhez is. A németeknek tett gesztusként értékelhető a nyilas vezetőknek, köztük az 1938-ban elítélt Szálasi Ferencnek adott amnesztia is. Miközben a különböző jobboldali pártok egyre sürgetőbben követelték a tengelyhatalmakkal való kapcsolat szorosabbá tételét, az általuk preferált rendszerváltás-kísérlet megbukott, hiszen Telekit nem sikerült elmozdítani a miniszterelnöki bársonyszékből. Az ország Hitler gazdasági igényeit a bécsi döntés után maradéktalanul kielégítette, sőt átengedte az 1940 szeptemberi román válság nyomán Romániába irányított német alakulatokat az országon.
A Teleki-kormány mozgástere folyamatosan szűkült. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás már-már komikusnak mondható körülményei. A mindig is túlságosan buzgó berlini követ, Sztójay Döme indítványozta ugyanis a csatlakozást egy tévesen kiadott sajtóközleményre hivatkozva. A magyar felajánlkozást a német külügy elsőkézből elutasította, 1940 novemberére azonban olyannyira megváltozott a politikai konstelláció, hogy Hitler ragaszkodott Magyarország, Szlovákia és Románia csatlakozásához. A Teleki-kormány abban reménykedett, hogy a csatlakozással enyhül az országra nehezedő német nyomás. Nem így történt. Ellenben egyre reálisabbá vált a veszély, hogy ezután Magyarország nem sokáig lesz képes fenntartani nem-hadviselői státusát, ráadásul a paktum okán Teleki erős népszerűségvesztést volt kénytelen elszenvedni a politikáját eddig messzemenően támogató konzervatívok, liberálisok és szociáldemokraták részéről.
Az 1940. december 12-én aláírt jugoszláv-magyar örökbarátsági szerződés diplomáciai háttértörténete is a német befolyás erősödéséről tanúskodik annak dacára is, hogy a Nyugat az önálló magyar külpolitika sikereként értékelte azt. A puhatolózó tárgyalások megindulása idején Teleki és Csáky külügyminiszter a függetlenség megerősítése érdekében keresett kapcsolatot Jugoszláviával, ám a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás után a német diplomácia megpróbálta kihasználni a tárgyalásokat arra, hogy a tengelyhez való csatlakozásra kényszerítse Jugoszláviát, amikor pedig a barátsági szerződés aláírására sor került, a német-jugoszláv viszony már tökéletesen romokban hevert. Emiatt a szerződés és annak magyar részről való megszegése nagy vihart kavart a nyugati közvéleményben és nem csupán Teleki öngyilkosságához járult hozzá, hanem a háború utáni háborús bűnös perek (főként a Bárdossy-per) egyik sarkalatos vádpontjaként szerepelt.
Teleki külpolitikáját nagymértékben befolyásolta Anglia magatartása Magyarországgal szemben, amely kétségkívül egyre hűvösebbé vált. Túl azon, hogy az angol politikai elit hagyományosan inkább hajlott az emigráns Bene-kormány támogatására, a magyar diplomácia lépései megerősítették az angol közvéleményt abban, hogy Magyarország az ellenség oldalán áll és e vélekedések között csak annyi különbség mutatkozott, hogy egyesek hajlandók voltak elismerni a magyarok kényszerhelyzetét és enyhítő körülményként értékelni azt. Támogatásról azonban semmilyen szinten nem volt szó.
1941. március 25-én Jugoszlávia csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, másnap azonban a kormányt megbuktatták és miután az új király, II. Péter femondta a szerződést. Hitler elhatározta a Jugoszlávia elleni katonai akció megindítását, egyúttal pedig felcsillantotta a magyar kormány előtt a hadműveletekben való részvétel, vagyis a délvidéki területek visszaszerzésének lehetőségét. Teleki a magyar álláspont véglegesítésére összehívta a Legfelsőbb Honvédelmi Tanácsot, amely az ő sugallatára úgy döntött, hogy a magyar katonai akció csak három feltétel esetén indítható meg: ha Jugoszlávia mint államalakulat felbomlik, ha a magyar kisebbséget atrocitások érik, vagy ha a Délvidéken politikai vákuum keletkezik. Barcza György londoni követ közölte a brit álláspontot: amennyiben Magyarország hagyja, hogy a németek katonai bázisnak használják Jugoszlávia ellen, számolnia kell a diplomáciai viszony megszakításával, ha azonban bármilyen indokból csatlakozik a támadáshoz, a hadüzenet kockázatát vállalja. Teleki Pál ezen az éjszakán lett öngyilkos. Tettét kétségtelenül morális okokból követte el, ám nem tartható az az álláspont, hogy ez visszatartó erőként kellett volna hasson a magyar külpolitikára, hiszen az ország részvétele a jugoszláv katonai akcióban már halála előtt eldöntött tény volt.
A szerző könyve végén összefoglalja a Teleki-kép változását az öngyilkosságtól kezdve napjainkig. Teleki halálhírét általános megdöbbenés fogadta és -főként angolszász körökben -az a vélemény, miszerint a miniszterelnök jelképe a magyar semlegességnek és függetlenségnek, tragédiája megpecsételte Magyarország sorsát. A háború utáni kommunista hatalomátvétel időszakában az egykori miniszterelnök politikájának elemzése tabutémának számított egészen az 1960-as évekig, hiszen az ideológiának megfelelően a Horthy-korszak politikai elitjének egésze fasisztának minősült.
Teleki külpolitikájáról 1964-ben Juhász Gyula írt korszakalkotó monográfiát, amelyben a gróf államférfiúi nagyságának elismerése mellett felrója neki, hogy a revízió elérése érdekében ő is behódolt a fasiszta Németországnak és nem támaszkodott eléggé a "demokratikus" erőkre. Czettler számos ponton kritizálja Juhász megállapításait, bár az előszóban bocsánatot kér az esetleg túl éles véleményért és elismeri, hogy a rendszerváltás után a marxista történész revideálta álláspontját.
A szerző Teleki Pál szellemi örökségének tekinti a magyar függetlenség megőrzésére való törekvést, a tudományosan (történelmi, földrajzi, gazdasági szempontból) megalapozott külpolitikára való törekvést ugyanúgy mint a kelet-közép-európai nemzetiségek sorsközösségének és egymásrautaltságának hirdetését és a kisebbségek jogainak megvédését. Művéből tagadhatatlanul sugárzik a Teleki Pál iránti mélységes tisztelet, mindazonáltal ez nem válik elfogultsággá. Elismeri a miniszterelnök politikai hibáit is.
Tulajdonképpen diplomáciatörténetet olvashatunk, amely komoly forráselemzéssel világítja meg Magyarország 1939-1941 közötti külpolitikai törekvéseit, ezen belül Teleki céljait és motivációit. Ezek ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy a háborúba fokozatosan belesodródó Magyarország kényszerhelyzetének mértékét belássuk.
Spiák Monika
Letölthető PDF formátumban: Teleki Pál és a magyar külpolitika 1939-1941.pdf