Sebastian Haffner: A Német Birodalom hét fõbûne az elsõ világháborúban. Európa Kiadó, Budapest 2008., 205 p.

„Az elárult forradalom”, a „Megjegyzések Hitlerhez” és az „Egy német története” címû munkák szerzõjének legújabb magyarul megjelent könyvét ajánlom mindenki figyelmébe. Sebastian Haffner tulajdonképp történelmi esszét írt 1964-ben, az Európa Kiadó jelen kötete nem pusztán ezt, hanem az 1981-es kiadás nem kevésbé fontos utószavát is közli Liska Endre remek fordításában.

A Német Birodalom elsõ világháborús politikai céljainak elemzése számos belpolitikai és a németség egészét érintõ társadalmi/önértékelési okból kifolyólag az 1960-as évek német történeti irodalmának egyik fõ csapásirányának számított. Fritz Fischer monumentális mûvei, a „Kísérlet a világuralom megragadására” , illetve „Az illúziók háborúja” valóságos polémiát indikált, Peter Kielmannsegg „Németország és az elsõ világháború” címet viselõ kötete 1968-ból pedig mintegy összefoglalta e szaktörténészi vitát, melynek eredményeképp fokozatosan egy új, nagyobb fokú objektivitást tanúsító kép honosodott meg a németekben saját történetüket illetõen. Haffner eszmefuttatása egy fontos összegzése ennek az átalakulási folyamatnak, eredetileg az elsõ világháború kirobbanásának ötvenedik évfordulójára jelent meg, elõszava szerint azzal a céllal, hogy a németség végre szembenézzen az elsõ világháborúban elkövetett hibáival, leszámoljon az önámító „tõrdöfés” –legendával és levonja a megfelelõ konzekvenciákat.

Mint azt a tanulmány címe is jelzi, Haffner hét „bûnt” , vagy -kevésbé teátrális kifejezéssel élve- hibát ró fel a vilmosi birodalomnak, amely végül az elsõ világháború a németek számára katasztrofális végéhez vezetett.

Az elsõ ezek közül a világháború kiprovokálása. A Német Birodalom megalakulása önmagában is óriási megrázkódtatás volt Európa számára és Bismarck körültekintõ kitartására volt ahhoz szükség, hogy az erõegyensúly megváltoztatása ne robbantson ki azonnali háborút. Bismarck békepolitikája sikeresen akadályozta meg mind a fenyegetõ orosz-francia szövetséget, mind pedig egy Oroszország és Ausztria közötti háború kitörését, amibõl az új birodalom vajmi kevés eséllyel maradhatott volna ki. Utódai, az új nemzedék politikai vezetõi azonban nem érték be annyival, hogy Európában létezik egy erõs Németország. Õk hegemóniát akartak. Haffner szerint hiányzott belõlük a kellõ politikai bölcsesség, ezért vállaltak esztelen egyidejû konfliktust Angliával, Franciaországgal és Oroszországgal. A politikai bölcsesség hiányához még hozzájárult az ország gyarmati imperialista hegemóniája iránti sznob vágy, az önmagáért óhajtott, nihilista hatalomvágy csakúgy, mint az a tévhit, hogy egy alapvetõen konzervatív világszemlélettel megváltoztatható az európai erõegyensúly.

A második fõbûn a kirobbant háborúról való eltérõ elképzelések miatt született a német politikai, illetve katonai vezetés között. A politikai helyzet a szarajevói merénylet elõtt kedvezõ volt a németek számára, annak dacára, hogy Oroszország és Franciaország ellen elkerülhetetlennek tûnt a háború, ugyanakkor Angliával jó viszony alakult ki, és az a tény, hogy a konfliktus a Balkánon robbant ki, reményt kelthetett volna arra, hogy a szigetország kimarad a konfliktusból. Haffner biztosra veszi, hogy ez lett volna a valószínû forgatókönyv, ha Németország a keleti offenzíva mellett Nyugaton defenzív marad. A vezérkar egyetlen elképzelése a kétfrontos háborúra –az ún. Schliefern-terv –azonban ennek épp az ellenkezõjét irányozta elõ. A Franciaország elleni preventív hadüzenettel és Belgium semlegességének megsértésével a német katonai vezetés gyakorlatilag elérte, hogy egy kontinentális háború világháborúvá terebélyesedjen és ezzel megpecsételte Németország sorsát.

A harmadik végzetes bûnt 1916-ban követte el a német politika, amikor elszalasztotta a békekötés lehetõségét. Ekkorra világossá vált, hogy bár az ország minden erejét beleadta a háborúba, egyszerûen képtelen kifárasztani az ellenséget. Ha a helyzetet helyesen ismerték volna fel, elfogadhatónak tartották volna a status quo-n alapuló békét. Ehelyett a gyõztes béke illúziójába ringatták magukat, mi több, ennek elérésére két alternatívát is kidolgoztak, amely Haffner logikáját követve a következõ két hibához vezetett.

Az egyik ezek közül (a negyedik bûn) a korlátlan tengeralattjáró-háború felvállalása volt, mégpedig egy bizonytalan cél (Anglia végsõ leverése) érdekében egy biztos következmény (Amerika hadbalépése) tudtával. A lépés kezdetben sikeresnek bizonyult, hamar kiderült azonban, hogy az admirálisok által meghatározott irányelv ( havonta 600 ezer tonna hajótér elsüllyesztése, ami a gyõzelem eléréséhez szükséges) nem tartható. A németek konokul hallgattak a kudarcról, az angolokban viszont megfogalmazódtak azok a morális elvek, amelyek a késõbbi békekötést meghatározták: a német hadsereg egyoldalú leszerelése, a fegyverkezés korlátozása, a kártérítés igénye.

Haffner érvelése szerint a németek 1917-re jutottak el odáig, hogy immár veszettnek tudott ügyüket Oroszországnak az Antantból való kiszakításával próbálják megmenteni. A császárságnak az orosz bolsevizmussal kötött szövetségét tartja az ötödik, a legbizarrabb hibának. Nem kevésbé abszurd ötletnek tûnhet a Német Birodalom azon igyekezete, hogy felszítsa a forradalom tüzét például Kelet-Európában nemzeti és szociális, az ukránok, a finnek, a lengyelek esetében a függetlenség, Indiában és Egyiptomban pedig a „szent háború” jelszavával. Ezek sikertelenek maradtak, Oroszország esetében viszont teljes volt a siker. Ma már köztudomású tény a császári politikai gépezet financiális segítségnyújtása Leninnek és bolsevik pártjának, hogy katonailag kihasználhatóvá váljék az Oroszországban a forradalom teremtette kaotikus politikai helyzet. A történet persze nem ilyen egyszerû, Lenin saját tervei és motiváció nem hagyhatók figyelmen kívül. Haffner csak utal ezekre, elemzésében annak a logikának az abszurditására fókuszál, miszerint a konzervatív ideológiát képviselõ, imperialista álmokat dédelgetõ császárság egy imperialista hatalmat (Angliát) úgy óhajt legyõzni, hogy erre egy proletárforradalmat hirdetõ és mindenfajta imperializmust ab ovo elutasító csoporttal szövetkezik.

A hatodik hiba egyenesen következik az orosz különbéké által teremtett helyzetbõl. A szerzõ –némiképp ellentmondva Winston Churchill megállapításainak –úgy véli, a német politikai vezetés újabb felelõtlen döntést hozott 1918 tavaszán. A Breszt-Litovszki béke felszabadította õket a kétfrontos háború terhe alól, õk pedig nem tettek fel mindent egy lapra. Az „egy lap” ebben az értelemben egy végsõ nyugati offenzívát jelent. A németek azonban megosztották a hadsereget, mégpedig pusztán mohóságból, hogy az oroszországi káoszt keleti területszerzésre használják ki. Haffner szerint az oroszokra kényszerített béke önmagában hódító békének minõsíthetõ, ami miatt valójában a németek kénytelenek voltak keleten állomásoztatni néhány hadosztályt. A németek taktikája lavírozó volt, hiszen miközben fenntartották a szövetséget a bolsevikokkal – akik körében a különbéke óriási vitákat gerjesztett és gyakorlatilag kevésen múlt, hogy Lenin érvényesíteni tudta akaratát Trockijjal szemben -, a német csapatok hatalmas orosz peremterületet hódítottak meg nem csekély mértékben támaszkodva Leninék ellenfeleinek szövetségére.

A vereség, a végsõ tõrdöfés azonban mégis akkor jött el Németország számára, amikor a háború végén bebizonyosodott, hogy képtelen kezelni az összeomlást. Haffner ezt tekinti a hetedik, a legnagyobb hibának. Szerinte a logikus katonai lépés 1918 tavaszán a német csapatok takarékra állítása lett volna, hogy a biztos vereséget minél több katona élhesse túl. A következetes politikai döntésnek pedig egy fegyverszünet kezdeményezésének kellett volna lennie, mégpedig a német visszavonulás után. Politikai felelõsség lett volna felkészíteni a háborús gyõzelmi propagandán edzõdött német népet a vereségre. Mindez nem így történt. A politikusok becsapták magukat, becsapták katonáikat és becsapták népüket. A fegyverszüneti kérelmet sem politikai, sem katonai, sem pedig pszichológiai elõkészületek nem elõzték meg. A Legfelsõbb Hadvezetés súlyos hibájából Németország ebben az utolsó, 1918-as nyugati hadjáratban mintegy másfél millió embert veszített. A fegyverszüneti kérelem gyakorlatilag Wilson amerikai elnök nevezetes 14 pontjának elfogadását, kapitulációt jelentett. Nyilvánosságra kerülése katonai lázadásokat szított. A német történetírás sokáig hajtogatta azt az álláspontot, hogy a vereség oka a „novemberi forradalom”, Haffner azonban utóbbit inkább okozatként értelmezi, mégpedig az ancient regime ügyes húzásaként arra, hogy a vereségért valóban felelõs politikusok elkerüljék a számonkérést. A szociáldemokrata és polgári baloldalt képviselõ új kormány fel sem fogta, hogy mi történik körülötte. A tõrdöfés legendája 1919-ben terjedt el, amikor a régi rend képviselõi azzal vádolták a szociáldemokratákat, hogy hátbatámadták a gyõzelmes német hadsereget és elõidézték a vereséget.

A könyv 1964-es kiadásának utószava az „Akkor és Most” találó fejezetcímet viseli. Haffner hét fõbûn teóriáját átülteti saját korába és kísérletet tesz annak bizonyítására, hogy a Német Szövetségi Köztársaság ugyanazokat a hibákat követi el, amik Németország 1918-as, illetve 1945-ös vereségét okozták. A Szövetségi Köztársaság szerinte nem vonta le a történelmi tanulságokat, ugyanúgy a status quo megváltoztatására törekszik (vagyis az 1937-es határok visszaállítására) mint a századfordulós Németország. Elfogadja saját kora Németországgal szemben hangoztatott militarizmus-vádját is, bár ebben azért elismeri a szovjet propaganda szerepét is. Párhuzamba állítja a két ország helyzetét és arra a megállapításra jut, hogy az 1960-as évek militarizmusa kockázatosabb mint az 1914-es volt, hisz egyrészt fokozottabb mértékben támaszkodik szövetségeseire, másrészt a háború megváltozott természete miatt jóval több emberéletet kockáztat. Hasonlónak tartja a két ország elbizakodottságát is, de ezt 1914-ben megbocsáthatónak értékeli, hisz az ország még nem tapasztalta meg saját lehetõsége határait, 1960-ban viszont olyan tragikus attitûdnek, amely csak a világ megvetését válthatja ki. Párhuzamot von a németség morális felsõbbség-tudata kapcsán is. Az elsõ világháborúban a Német Birodalom is megsértette a nemzetközi jogot és elkövetett háborús bûncselekményeket, amelyeket nagy önbizalommal igyekezett igazolni, az ennél sokkal borzalmasabb második háború eseményeit pedig kollektív agyonhallgatás jellemzi. A németek apolitikusak, ami Haffner szerint azért tragikus, mert feljogosítják vezetõiket olyan felelõtlen döntésekre is, amelyek következményeit viszont nekik kell viselniük. Ennek részben azok a tabutémák (többek között a politikai realitás figyelembevétele a vágyálmok helyett) az okai, amelyek megsértése hazafiatlanságnak minõsül. Haffner szerint a sikeres külpolitika feltétele a rugalmasság mellett a megértés a fennálló rendszer iránt. Ennek hiánya miatt tartja elhibázottnak a Német Birodalom 1914-es külpolitikáját ugyanúgy, ahogyan a Szövetségi Köztársaság külpolitikáját is, amely nem ismeri el, hogy a német újraegyesítés kulcsa a hidegháborús enyhülés, nem pedig a forradalom. Haffner 1964-ben nem látott távlati gondolkodást a német vezetõkben, csak a már jól ismert címkéket, amelyek a külpolitikát csak hódításként vagy meghódolásként képesek értelmezni.

A könyv 1981-es kiadásának utószavában Haffner kijelenti, hogy az elsõ világháborúról szóló fejtegetése továbbra is helytálló, az1964-es kiadás utószava azonban revízióra szorul, hiszen abban vázolt vészjósló jövõképe végül pusztán vízió maradt. Ezt nemcsak a nemzedékváltásnak és a külpolitikai korszakváltásnak tudja be, hanem a német politikai mentalitásban bekövetett változásnak is. Mindez 1970-75-re datálódik, a Német Szövetségi Köztársaság keleti szerzõdéseinek idejére, amikor az ország végül visszatért a bismarcki béke-politikához (amelynek egyik velejárója, hogy az ország lemond a határain kívül élõ németségrõl). A német kollektív gondolkodás megváltozása szerinte a berlini válságban gyökerezik, és a fal már nem csak a Nyugattal kapcsolatos kiábrándulást jelenti a németek számára, hanem egyfajta megkönnyebbülést is, hogy elkerültek egy újabb háborút. A Fal tette lehetõvé az Adenauer-korszak leáldozását és a béke iránti vágy gyõzelmét a revizionizmus fölött, és hozzájárult ahhoz, hogy a németek pártpolitikától függetlenül elkezdjék a múltukkal való szakítás fájdalmas folyamatát és a történelmükkel való szembenézést.

1981 óta ismét sok idõ telt el. A könyvet olvasva az emberben óhatatlanul felmerül, vajon Haffner hogyan kommentálta volna honfitársai mentális alapállását a Keleti Blokk összeomlásakor, a német újraegyesítést ünneplõ lelkes tömegeket látva? Mit szólna az ország kétségtelenül meglévõ európai uniós külpolitikai súlyához, vagy a németség azóta is lappangó megkülönböztetéséhez NSZK-s és NDK-s múlt alapján? Nem tudjuk. Ami biztos: nem szokványos módon közelítette meg nemzete történetét, olyan idõben, amikor ez még kuriózumnak számított. Rendkívül fontos esszét írt, amely ma sem tekinthetõ túlhaladottnak. Hozzájárult ahhoz a változáshoz, amely a német történetírásban pozitív változást hozott. Az olvasó nem történelemkönyvet tart a kezében, hanem egy világos, következetes, követhetõ és olvasható, rendkívül jó -Haffnertõl megszokott –stílusú gondolatfolyamot, amelynek rég várt magyar kiadásáért az Európa Kiadót minden elismerés megilleti.

Spišák Monika

Letölthetõ PDF formátumban: A Német Birodalom hét fõbûne az elsõ világháborúban.pdf