Tabajdi Gábor – Ungváry Krisztián: Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy. A politikai rendõrség mûködése Magyarországon 1956-1990. Corvina-1956-os Intézet, Budapest 2008., 515 p.

Az 1990-es évekre a magyarországi közéleti vitáknak is egyik állandó témájává nõtte ki magát az „ügynökkérdés”, mely kétségtelenül súlyos kérdéseket vet fel, számos személyes tragédiát rejt. Az átvilágítási törvények fonák volta a kutatók szempontjából ugyanúgy hátráltatja a múlt feltárását, mint ahogyan az érintett hálózati személyek „kényszerpályára” való hivatkozása egyfajta társadalomerkölcsi gátat támaszt a társadalomban. Az 1956-os Intézet és a Corvina Kiadó gondozásában az idei Könyvfesztiválra megjelent kötet hiánypótló mûként is értelmezhetõ, Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián közös mítoszromboló kísérletének, amely elsõsorban a pártállam elnyomó gépezetének mûködésére fókuszál. Célja az MSZMP és a Belügyminisztérium III. Fõcsoportfõnöksége kapcsolatrendszerének feltárása a kutatások jelenlegi állása szerint.

A kötet jórészt esettanulmányokból áll, melyek az állambiztonsági szolgálatok lehetõ legszélesebb mûködési területét kívánják bemutatni, mindezt azonban egy lényegretörõ bevezetõ elõzi meg a szervek és a kommunista párt kapcsolatáról.

A már 1945-ben megalakult, Péter Gábor vezette Politikai Rendészeti Osztály, majd a (kezdettõl kommunista irányítású) Belügyminisztérium Államvédelmi Osztálya, illetve az Államvédelmi Hatóság a „párt ökleként” 1956-ig is nagymértékben hozzájárult a totális diktatúra mûködéséhez. A sztálinista modell az 1956-os forradalom leverése után lassan kádári modellé alakult, amelyben a politikai rendõrség és az erõszakszervezetek teljes mértékben közvetlenül a párt irányítása alatt mûködtek. A Politikai Bizottság 1967. november 14-i határozata fektette le a Belügyminisztérium és különbözõ szervei irányításának elveit, központi és megyei szinten egyaránt. A feladatot (gyakorlatilag a belsõ elhárítás megszervezését) az MSZMP KB Adminisztratív Osztálya látta el.

A pártirányítás sok esetben informális csatornákon (személyes utasítás, kérés, etc.) zajlott, ezekre csak egy-egy elszólás (Kádár János: „Nem akkor kell letartóztatni valakit, amikor a törvénysértést elkövetik ebben a szakmában. Ebban nekem hosszú-hosszú ismereteim vannak.”) szolgál bizonyítékul, illetve olyan köztudomású tények, mint például Aczél György hírhedt –állambiztonsági információkra támaszkodó -jól értesültsége. A párt és a minisztérium közti tájékoztatási rendszer a Napi Operatív Információs Jelentéseken alapult, amely egyúttal azt is lehetõvé tette, hogy a párt minden egyes szakmai ügybe beleavatkozhasson. Az állambiztonsági szervek állományának mintegy 90-95%-a volt párttag, amely hatalomtechnikai szempontból nem csupán az ideológiai és politikai nevelést, hanem a magánélet teljes körû ellenõrzését is jelentette. A belügyi szolgálatot tulajdonképpen az egyes káderek megbízhatóságának lemérésére alkalmazták.

Az állambiztonsági szervek munkáját a párt Politikai Bizottságának határozatai szabályozták, melyek közül a kötet az „imperialisták fellazítására”, a „belsõ ellenség tevékenységére” és az „egyházak mûködésére” vonatkozó dokumentumokat emeli ki, mint amelyek leginkább reprezentálják a szervek által kiemelt fontosságúnak ítélt mûködési területeket. Az imperialisták elleni „fellazító politikát” a KB Agitációs és Propaganda Osztálya koordináta, feladatai közé nem csak a Nyugatról érkezõ hírek elemzése tartozott, hanem a szovjet-magyar barátság és a belpolitikai helyzet kiegyensúlyozottságának hangoztatása is, ezért a munkát a Külügyminisztérium, az MTI, a Tájékoztatási Hivatal, a TV és a Rádió is segítette. A belsõ ellenzék ellenség elleni harcról akkor születtek határozatok, amikor a rendszer helyzetének stabilitásán repedések mutatkoztak: 1957-ben (a forradalom utáni megtorlás), 1960-ban (a megtorlás vége), 1966-ban (a konszolidáció általa megkövetelt változások), 1980-ban (az ellenzék jelentkezése). A jelentések kitértek az ország belsõ helyzetére, az ellenség meghatározására és tevékenysége leírására, illetve az „elnyomó szervek” feladataira. Az egyházpolitikai határozatok gyakorlatilag az egész kádár-rendszer alatt hasonló célokat fogalmaztak meg: az egyházon belüli ellenség és „politikai tendenciák” felderítése, hatásgyakorlás az állami politika támogatása érdekében, nemzetközi kapcsolatok ápolása.

A kötet részletesen tárgyalja az állambiztonsági szervek állományát érintõ kérdéseket, részletes statisztikai kimutatásokat adva a politikai nyomozók származásáról, osztályhelyzetérõl, párttagságáról, iskolázottságáról, életkoráról, valamint az állomány állandóságáról, különösen az állambiztonság legnagyobb, 1962-es átszervezését követõen. Részletes életrajzokat ad a politikai rendõrség 1957-1962 közötti vezetõirõl, majd megismerteti az olvasót a tipikusnak mondható III/III-as karrierrel. Az életrajzi és pártanyagokra támaszkodva ennek legfontosabb összetevõiként a származást, az aktív pártmunkát, a helyes ideológiát, az alkalmazkodóképességet, a tanulási készséget és a szakmai rátermettséget jelöli meg.

A III/III-as Csoportfõnökség belsõ életének megismerését szolgálják azok az idézett jelentések, amelyek a napi gondokról (öltözködés, pénzügyek, étkeztetés, parkolási gondok, rossz technikai felszereltség, lakáskörülmények, üdülési lehetõség etc.) szólnak és némileg árnyalják a „ballonkabátos, gyanús külsejû” ügynökrõl kialakított képet.

A legfontosabb politikai megrendelõk (a párt- és az állami hierarchia vezetõi) és a III/III. Csoportfõnökség vezetõirõl szóló részletes fényképes életrajzok után a gyakorlati állambiztonsági munkával, annak módszereivel és eszközeivel ismerkedhetünk meg. Az állomány nyílt tagjai közé az egyenruhás rendõrök tartoztak, míg a titkos („T”) állományt a civilben dolgozó BM-alkalmazottak, a szigorúan titkos („SZT”) állományt pedig a polgári foglalkozású, a fedõmunkahelyén dolgozó operatív személyek alkották. A hálózaton kívüli kapcsolatok hivatalosakra, társadalmiakra, alkalmiakra, illetve személyesekre oszthatók.

Az operatív eszközök (nyilvántartások, operatív figyelés, operatív technikai eszközök, krimináltechnikai eszközök, operáció, K-ellenõrzés, bomlasztás, lejáratás, elszigetelés) elsajátítására átfogó oktatási rendszer, az 1952-ben alapított Dzerzsinszkij-iskola állt rendelkezésre. A nyilvántartottak köre rendkívül széles volt, hiszen nem csupán a megfigyeltek („aktív ellenséges tevékenységet kifejtõk”, osztályhelyzetüknél fogva ellenségesnek számítók, az ancient regime képviselõi, 1956-os „ellenforradalmárok, fontosnak ítélt külföldi személyek, bûncselekmények miatt elítéltek, különbözõ csoportosulások vezetõi, emigráltak és hazatértek, diplomaták, „imperialista” ügynökök, egykori szerzetesek, etc.) tartoztak bele, hanem a hálózati személyek és az operatív szempontból jelentõsnek minõsített hazai és külföldi kapcsolataik is.

1972-ben, amikor az állambiztonság mûködése stabilizálódott, szabályozták a hálózat megszervezését és használatát is. Az ügynök-jelölt kiválasztásánál az adott állambiztonsági cél mellett az alkalmasság (személyes tulajdonságok és operatív lehetõségek), a megbízhatóság és a titkos együttmûködés feltételeinek megléte játszott szerepet. A beszervezés maga általában eszmei/politikai alapon, terhelõ/kompromittáló alapon, illetve anyagi alapon történt és részletes javaslat elõzte meg. A beszervezési séma részeként a jelölt értesült jogairól és kötelességeirõl (kártérítés, méltányosság, juttatások, illetve a feladatok pontos végrehajtása, írásos jelentések, államellenes bûncselekmények megakadályozása, operatív lehetõségek bõvítése, ismeretek fejlesztése), illetve a kapcsolattartás módjáról (titkos, folyamatos, tervszerû), fedõnevet választott, végül saját kezû, valódi személyes adatokat tartalmazó együttmûködési nyilatkozatot írt. A hálózati személynek széleskörû feladatai voltak. Az információszerzésen túl operatív akciókban (kutatás, dezinformálás, bomlasztás, elszigetelés, bizonyítékok szerzése etc.) és megelõzõ ellenõrzésekben, valamint új hálózati személy beszervezésében vett részt.

A kötet elsõ része újabb statisztikai táblázatokkal zárul egyrészt a nyilvántartottakról (számuk szerinti csökkenõ sorrendben: állambiztonsági nyilvántartásban szereplõk, megfigyeltek, bizalmas nyomozás alá vont személyek, vizsgálat alá vont személyek, politikai okokból bebörtönzöttek), másrészt a hálózati személyekrõl. Utóbbi adatok több közkeletû vélekedést cáfolnak, hiszen azt bizonyítják, hogy az 1973-as átszervezés után az 1980-as évek eleji bõvülésig a hálózat negyede volt MSZMP-, illetve KISZ-tag, több mint fele beszélt valamilyen idegen nyelvet és minimum érettségivel rendelkezett. Alacsony (8%) volt a nõk aránya, a hálózat többsége együttmûködött a katonai elhárítással. 19723-ban a hálózat összlétszáma 5268 fõ volt, tehát korántsem lehet tömegességrõl beszélni.

Mielõtt azonban a számok láttán az olvasó kétségbe kezdené vonni a hálózat mindenütt jelenlévõségét, a kötet második részét kitevõ esettanulmányok hátborzongató bizonyítékot szolgálnak az állambiztonságot érintõ legfontosabb célterületekrõl és az alkalmazott módszerek hatékonyságáról. Kovrig Béla szociálpolitikus kapcsán a zsarolással és hitegetéssel elért kollaboráció kommunista taktikájáról kapunk képet, amely egyben az értelmiség kihasználásának iskolapéldája is, míg a Vörös Csillag traktorgyár történetén keresztül nemcsak az ipari elhárítás módszere sejlik fel, hanem az egész szocialista gazdasági rendszer mûködésének nehézségei is. „Feledy Zsolt” ügynök munkadossziéjának ismertetése a Kádár-rezsim egyházak megtörését célzó politikáját érinti, az ügynök fejlõdéstörténete pedig a konszolidáció által megkövetelt, a brutális ÁVH-módszerekhez képest kifinomult eszköztárakat (zsarolás, egyházi összejövetelek összeesküvéssé nyilvánítása, a lelkipásztori tevékenység ellenséges propagandává nyilvánítása, beszervezés kegyosztó mechanizmusokat alkalmazva, illetve hiúságra, karriervágyra apellálva, etc.) fedi fel. Harangozó Szilveszter életútjának ismertetésébõl képet kaphatunk az állambiztonsági gépezetet valójában mûködtetõ szürke eminenciásokról. Málnási Ödön esete a nyugati emigráció bomlasztására irányuló célokat leplezi le, míg a tragikus sorsú Hátszegi-Hatz Ottó története az évtizedeken át húzódó együttmûködés példája. Nagyon tanulságos a katolikus egyházi hierarchia 1956 utáni megtörésérõl szóló tanulmány, különösen a nemzetközi összehasonlítás. Míg ugyanis a magyar egyházi vezetés lojális maradt a Kádár-rendszerhez és ezzel hozzájárult annak konszolidációjához, miközben utólag kizárólag az áldozat szerepét hajlandó játszani, addig az NDK katolikus egyházának vezetõi másfajta viselkedési mintával szolgáltak. A fõpapok ugyanis önállóságukat azzal próbálták meg (sikeresen) megtartani, hogy intézményesítették és nyílttá tették a Stasi-val való kapcsolatukat, személy szerint pedig elutasították a pártállam vezetõivel való személyes kontaktust, ami Magyarországon elterjedtnek volt mondható.

A Regnum Marianum közösségi tagok üldözésére derít fényt a Hagemann Frigyes pap elleni koncepciós per, a „Tanár” (Paskai László) esete pedig a lojalitás fokozatos kialakulását példázza. A rezsim félelmét a baloldali ellenzéktõl Imre Katalin szélsõbaloldali körének megfigyelése mutatja, míg az „Ámor Háza” címet viselõ esettanulmány szemléletes példáját adja annak, hogy a korszakban általános (a hiánygazdálkodás miatt kialakult) korrupció a Belügyminisztériumot is elérte és sok esetben gátolta az állambiztonság érdekérvényesítõ képességét.

Végül a kötet három utolsó esettanulmányából képet kaphatunk arról, hogy az egyre puhábbá váló Kádár-rendszer állambiztonsága miképpen próbálta elkerülni az olyan, a rendszer bírálására alkalmas események és szervezõdések elterjedését, mint a március 15.-hez kapcsolódó megemlékezések, a hétfõi szabadegyetemek, illetve a Dialógus Békemozgalom.

Ezek az esettanulmányok kimerítõ részletességgel szemléltetik a rendszer mûködését. Tartalmazzák az érintettek, a kapcsolattartók, a döntéshozók életrajzi adatait, motivációit. Személyes tragédiákról szólnak, emberi sorsokról. A szerzõk kellõ távolságot tartanak szereplõiktõl, az objektivitásra törekvés hiányát egy percig sem lehet szemükre vetni.

A kötet hatalmas mennyiségû adat feldolgozásáról tesz tanúbizonyságot, egyben érzékelteti azokat a feladatokat, amelyek még feltárásra várnak. Folyamatos a kutatás nehézségeire és akadályaira való utalás, amely jelzi a téma összetettségét és az iránta való társadalmi érdeklõdés mértékét is. A szerzõk céljairól, a kötet alapjául szolgáló forrásokról, a módszertanról a könyv bevezetõjében kaphatunk tájékoztatást. A kötetet fejezetekre bontott bõséges jegyzettel látták el, az érthetõséget a rövidítésjegyzék, a további tájékozódást a bibliográfia, a kezelhetõséget a névmutató segíti.

Az „ügynökkérdés” bonyolult és összetett probléma, a kötet arra tett kísérletet, hogy megérttesse olvasójával a korszak tragédiáját, hogy szemléltesse a diktatúra befolyását a mindennapokra. Hasznos mindazok számára, akik az „ügynök” jelzõ lebegtetésén túl a miértekre és a hogyanokra kíváncsiak. Mindazonáltal senki se várjon kellemes esti olvasmányt. A szórakoztatást ez esetben csak a kiváló stilisztika garantálja.

Spišák Monika

Letölthetõ PDF formátumban: Elhallgatott múlt.pdf