Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó, Budapest 2006., 646 p., 2800 Ft.

Egy pár héttel ezelõtt keresgéltem a könyvesboltban, hátha találok valami érdekes és izgalmas olvasnivalót. Ekkor akadt a kezembe A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása címû munka. Huntington könyvének alapja az 1993-ban a Foreign Affairs címû folyóiratban megjelent, a civilizációk összecsapásáról szóló tanulmány. A szerzõ ezen tanulmányának kibõvített változata ez a könyv, melyben szinte hiánytalanul megjelenik minden olyan politikai jövõkép, melynek – bár ezt mind a demokratikus mind a liberális irányvonalak elutasítják – lehetõségével mindenképp számolni kell.

Huntington elgondolásának létjogosultsága indokolt lehet. Elképzelhetõ, hogy távlati jövõnket nem a racionalizmus és a felvilágosodás, vagy a sokat hangoztatott – és sokak által egyetemesnek tekintett vagy hitt – nyugati értékek elterjedése fogja meghatározni, hanem az ösztönök, a lokális értékek köré épített értékek és elõítéletek köré szervezõdõ kultúrák. Meglehet nem a szabadság, egyenlõség és szolidaritás hármasa, sokkal inkább a kulturális különbségek egymással összeegyeztethetetlen – bár ideig óráig békés mederben tartható – konfliktusai válnak meghatározóvá.

Ahogy az elsõ mondatokból kiderült, Huntington gondolatai nem teljesen újak. Tanulmányát a Foreign Affairs a ’90-es évek elején közölte, ezen könyvének 2006-os megjelenése is csupán reprint, a munka eredetileg 1996-ban már elkészült, magyar nyelven is 1998-ban már olvasható volt. Ennek ellenére 2006-os kiadása egyre nagyobb aktualitást élvez, így érdemes vele foglalkozni.

Ahogy a szerzõ fogalmaz, a hidegháború utáni években drámai változások mentek végbe a népek identitásában és ezen identitások jelképeiben. A hidegháború ideológiai küzdelmeinek lezárultával elõtérbe kerülnek az eddig háttérbe szorított kulturális jelképek, nemzeti sajátosságok.

A könyv fõ témája, hogy a hidegháború utáni világ összetartását, széthúzását és konfliktusait, illetve azok szabályait a kulturális és civilizációs identitások formálják. Öt részre tagolódva részletezik a fenti tétel létjogosultságát.

Az elsõ rész középpontjában az a nézet áll, hogy a történelem során elõször fordul elõ, hogy a világpolitika egyszerre sokpólusú és sokcivilizációjú. Ez persze csak azzal kiegészítve fogadható el, ha hozzáadjuk, hogy a technika és modernizáció vívmányainak köszönhetõen ezen sokcivilizációjú világ közti határok könnyen átléphetõek, így a kultúrák közti kapcsolódás is mindennapossá válik. A modernizáció azonban nem azonos a nyugatiasodással, és semmilyen értelemben nem vezet egyetemes civilizációhoz, illetve a nem nyugati társadalmak elnyugatiasodásához.

Arra, hogy miért a ’90-es évektõl válik jelentõsség ennek a témának a tárgyalása Lester Pearson kanadai államférfi adhat magyarázatot. Õ a hidegháború éveiben hívta fel a figyelmet a nem nyugati társadalmak újjászületésére és életerejére, rámutatva arra, hogy a nemzetközi kapcsolatok évszázadokon keresztül az európai államok közti kapcsolatokat jelentették, ezek a keleten újjászületõ társadalmak azonban nem azonosak azokkal, melyeket mi nyugaton ismerünk. A hosszan tartó hidegháború kétpólusú jellege késleltette azokat a folyamatokat, melyeket Pearson leírt, ám az egypólusúvá és sokkultúrájúvá váló civilizációban elszabadulnak azok a kulturális és civilizációs erõk, melyeket Pearson már az 1950-es években megjósolt.

A második részben Huntington arról ír, hogy a civilizációk közti erõegyensúly módosul. A Nyugat relatív befolyását tekintve hanyatlik, az ázsiai civilizációk növelik gazdasági, katonai és politikai erejüket. Ez persze jól megfigyelhetõ, azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Huntington tanulmányát eredetileg nem sokkal ezután írta meg, hogy a berlini fal leomlásának szimbolikus aktusát követõen az eddigi kétpólusú világ ismét egypólusúvá – illetve sokcivilizációjúvá – vált. Ezen túl külön figyelmet érdemel, hogy az iszlám robbanásszerû növekedésének lehetünk tanúi, és ez destabilizációs következményekkel jár a muzulmán országokra és közvetlen szomszédaira. A nem nyugati civilizációk pedig határozottabban állnak ki saját kultúrájuk értékei – és elõítéletei – mellett.

A civilizációk közti erõegyensúly kiindulópontja Huntingtonnál a nyugati civilizáció, melyet kétféle prizmán keresztül közelít meg. Az egyik kép, ami a nyugati civilizációról él annak gazdaságilag prosperáló jellege. A Szovjetunió széthullásával az egyetlen diadalmas hatalom maradt a nyugati civilizáció, az egyetlen, melynek más kultúrákban, országokban is vannak érdekeltségei. A másik prizma Huntingtonnál egy sokkal kevésbé dicsõséges nyugati világ, melynek civilizációja hanyatlóban van, gazdasági, politikai és kulturális befolyása folyamatosan csökken. S ahogy mondja, ez a két prizma nem külön nézetek ütközése, valószínûleg mindkét nézõpont igaznak fogadható el.

A civilizációk – írja Huntington – mára túlléptek a nyugat kultúrájának importján. Sokáig azt hitték, hogy ahhoz, hogy elérjék a nyugati civilizáció technikai fejlettségét, gazdasági prosperitását, ahhoz le kell másolniuk a nyugati intézményeket. Mára ez a kemalista attitûd átalakult, a mai civilizációk a fejlõdést sokkal inkább a hagyományos kultúrák megõrzésének tudják be.

Ezek alapján tehát Huntington jóslata egyrészt az ázsiai civilizációk megerõsödése, és destabilizáló hatása a nyugati kultúrára, másrészt a muzulmán militarizmus erõsödése, és vele együtt a muzulmán migráció növekedése. Ennek eredményeként tehát a 21. században a nem nyugati civilizációk erejének és kultúrájának folyamatos újjászületése lesz majd tapasztalható.

A harmadik rész értelmében egy új, a civilizációkon alapuló világrend kialakulásának korszakában élünk. A kulturális rokonságban álló országok együttmûködnek egymással – bár ez nem általánosítható mindennemû kultúrára –, sikertelenek viszont azok a kísérletek, amelyek a társadalmakat egyik civilizációból a másikba kívánják átvezetni. Az országok saját civilizációjuk vezetõ, vagy annak központjaként számon tartott mag-államai köré csoportosulnak. Ez a tézis – az én olvasatomban – maximálisan nem fogadható el. Az erõsebb – a kulturális szabadság hagyományait régebb óta gyakorló – civilizációk hatást gyakorolnak a velük rokon, vagy rájuk hasonlítani akaró kultúrákra. Ezzel együtt azonban a civilizációk összecsapása országhatárokon kívül, de azon belül is megfontolandó lehetõségként vetõdik fel.

Mindenesetre a ’90-es évek jelentik a fordulópontot, mikor is – ahogy Huntington fogalmaz – identitásválság robbant ki szerte a világban. Az egypólusúvá váló világban különbözõ nemzetállamok kísérelték megtalálni hosszú ideig egy számukra idegen ideológia által elnyomott nemzeti identitásukat. Ezen túl a hidegháború végével nemcsak a kulturális identitások változnak. A kialakuló világpolitikában a nagyobb civilizációk magállamai felváltják a két hidegháborús szuperhatalmat a vonzási és taszítási pólusok szerepkörében. A nyugati, „szabad világként” is aposztrofált multicivilizációs államcsoport a hidegháború lezárultával átalakulnak, mint ahogy a Varsói Szerzõdés szervezetének – a nyugatinál talán kevésé heterogén kulturális összetételû – államai. Ez az átalakulás napjainkig is tart.

A negyedik – a civilizációk összecsapásai címet viselõ – részben arról ír a szerzõ, hogy a Nyugatot saját egyetemesítõ törekvései mindinkább konfliktusokba sodorják más civilizációkkal, leginkább az iszlámmal és az ázsiai kultúrákkal. Mikroszinten a legélesebb törésvonalak az iszlám világ, valamint ortodox, hindu, afrikai és nyugati keresztény szomszédai között vannak. Makroszinten a felosztás a „Nyugat és a többiek” között húzódik, és ezen belül a legintenzívebb konfliktusok egyfelõl a muzulmán és ázsiai civilizációk, másfelõl a Nyugat között merülnek fel. Helyi szinten, a törésvonalak mentén többnyire muzulmán és nem muzulmán országok közt kirobbanó háborúk „rokoni csatlakozásokhoz” vezetnek, ezáltal a konfliktusok kiterjedésével fenyegetnek. Ezzel viszont kiváltják a civilizációs szempontból központi államok erõfeszítéseit e háborúk megfékezésére. Ennek megfelelõen a világméretû gazdasági és társadalmi fejlõdés hatására a katonai erõ is mind hatékonyabb globális tényezõvé válik.

Ami még szintén fontos – és a hetvenes, nyolcvanas évek folyamán jelentõs változásként könyvelhetõ el –, hogy több mint harminc állam váltott át parancsuralmiról demokratikus rendszerre. Ennek következtében megnõ az emberi jogok és a demokrácia jelszavainak, ideológiáinak jelentõsége. Civilizációk közti konfliktusok – mint ahogy a koszovói háború esetében is – humanitárius jelszavakra és emberi jogokra hivatkozva avatkozott be a Nyugat a balkáni ügyekbe.

Összességében Huntington azt mondja a civilizációs összecsapásokról, hogy a civilizációk az utolsó emberi törzsek; a civilizációk közti összeütközés pedig globális értelembe véve törzsi konfliktus. A változó világban két különbözõ civilizációt képviselõ országok és csoportok korlátozott, ad hoc – vagy éppen taktikai – kapcsolatokat hozhatnak létre egymással annak érdekében, hogy egy harmadik civilizációt képviselõ csoporttal szemben érvényesíthessék érdekeiket vagy más közös céljukat. Az eltérõ civilizációk közti kapcsolatok ennek ellenére soha nem lesznek elég szorosak; sõt gyakran kifejezetten hûvösek, gyakran ellenségesek maradnak. A szoros „civilizáció-közi szövetkezés” iránti remények valóra váltása – melyet annak idején mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió vezetõi szorgalmaztak – nem lesz esély. A kialakuló civilizációk közti kapcsolatok hidegháború éveit követõen – Borisz Jelcin szavaival – a „hideg béke” irányába fognak haladni.

Az utolsó – A civilizációk jövõje címet viselõ – rész a Nyugat életben maradásának feltételével foglalkozik. Ez pedig – Huntington szerint – abban áll, hogy az amerikaiaknak meg kell erõsíteniük nyugati identitásukat, a nyugatiaknak pedig el kell fogadniuk, hogy civilizációjuk egyedi, de nem egyetemes. Ezzel együtt pedig össze kell fogniuk, hogy megújuljanak és megõrizzék hagyományos értékeiket, hogy szembe tudjanak helyezkedni a nem nyugati társadalmak felõl érkezõ kihívásokkal szemben. A civilizációk világháborújának elkerülése – Huntington meglátása szerint – azon múlik, hogy a világ vezetõi elfogadják-e a világpolitika sokcivilizációs jellegét, és együtt tudnak-e mûködni annak fenntartásában. Az 1950-es években – a már idézett – Lester Pearson hívta fel a figyelmet arra, hogy az emberiség „olyan korszakba lép, amikor a különbözõ civilizációknak meg kell tanulniuk a békés egymás mellett élés szabályait; meg kell ismerniük egymást, s ha egymás történelmét, gondolkodásmódját, mûvészetét és kultúráját tanulmányozzák, kölcsönösen gazdagabbá tehetik egymás életét. Ebben a túlzsúfolt piciny világban sok választási lehetõség nincs. Egyebek híján a viszály, feszültség, háború és katasztrófa fenyeget”. A béke és a civilizáció jövõje a világ nagy civilizációinak politikai, vallási és szellemi vezetõinek együttmûködésén és megértésén múlik.

Bakó Béla

Letölthetõ PDF formátumban: A civilizációk összecsapása.pdf