Papp István: A népi kollégiumi mozgalom története 1944-ig. Népi tehetségek gondozása, vagy tudatos elitnevelési kísérlet? Politikatörténeti Füzetek XXVI. Napvilág Kiadó, Budapest 2008., 335 p.
Papp István „A népi kollégiumi mozgalom története 1944-i. Népi tehetségek gondozása, vagy tudatos elitnevelési kísérlet?” című munkáját szeretném mindenki figyelmébe ajánlani, amely a Napvilág Kiadó gondozásában, a Politikatörténeti Füzetek legújabb részeként jelent meg. A szerző alaposan járja körül témáját –melyhez mi, mezei olvasók is talán csak a „Fényes szeleket” tudjuk asszociálni –megmutatva annak rendkívüli összetettségét, rávilágítva a népi kollégiumok históriája által felvetett izgalmas kérdésekre.
A mű rendkívül precízen és logikusan felépített, ennek megfelelően egy módszertani bevezetővel indul, amelyben a szerző a témáját meghatározó kulcsfogalmakat tisztázza. Az 1945 utáni népi kollégiumi mozgalmat a társadalmi mobilitás egyik csatornájaként értelmezi, amelynek gyökerei az 1930-as évekre nyúlnak vissza, amikor a paraszti tehetségek felkarolását szorgalmazó kormányzati törekvések és a népi mozgalom céljainak azonosságából létrejött a Bolyai/Györffy Kollégium. Az intézmény működőképes oktatási modellként szolgált a háború után, történetét a szerző mégse oktatási, sokkal inkább társadalomtörténeti szempontból tárgyalja.
A népi jelzőt Papp elsősorban szociológiai kategóriaként, illetve a magyar népi mozgalomhoz tartozó személy jelzőjeként használja, az oktatást a társadalmi felemelkedés eszközének tartja, az így kialakult elit fogalmába tartozókon pedig olyan embereket ért, akik tartósan képesek befolyásolni a társadalom ügyeit.
A Bolyai/Györffy Kollégium története egyet jelent a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének (Nékosz) előtörténetével, így dacára annak, hogy az intézmény a Horthy-korszakban kormányzati támogatást élvezett, 1948-ban viszont az MDP PB a proletárdiktatúra számára elfogadhatatlan szervezetként deklarálta, Papp úgy véli, hogy az 1945 előtti és utáni történet csupán módszertani szempontból vágható ketté. A rendszerváltás megszabadította a mozgalmat a politikai megközelítésektől és elkezdődhetett a történészek kutatása, melyek legfontosabb állomásait Kutatástörténeti előzmények címszó alatt veszi sorra a szerző, majd részletezi az általa vizsgált forrásanyagot –levéltári források, visszaemlékezések, korabeli újságok –és azok kutatástörténetét.
A bevezető fejezet után a Horthy-korszak iskolarendszerét vázolja föl, amelyet a kötelező népoktatásról szóló 1868. évi XXXVIII. tc. szabályozott. Ez hat elemi osztály elvégzését tette kötelezővé, kiegészítve az ismétlő oktatással 15 éves korig. Ezután lehetőség volt a földművesiskolák, a különféle gazdasági szakiskolák, illetve a több fajta, érettségit adó középiskolák valamelyikének elvégzésére, ahonnan az út elméletben az egyetemig vezethetett. A vizsgált társadalmi csoport, a szegényparasztság szempontjából ez a mobilitási csatorna a korszakban nem volt nyíltnak mondható. Az agrárnépesség elsöprő számú volt Magyarországon (1941-ben még majdnem a lakosság fele sorolható ide), ráadásul struktúrája rendkívül szélsőséges volt (5-100 kataszteri holdat birtoklók) és hiába történt körükben az oktatással kapcsolatban némi szemléletváltás, amit egyes politikai döntések (például a numerus clausulus bevezetése) is segítettek, végső soron Andorka Rudolf megállapításai helytállóak. Ő az 1898-1942 közötti felsőoktatási hallgatók társadalmi származásának kutatása következtetéseként megállapította, hogy a munkás-és parasztszármazásúak aránya rendkívül alacsony, miközben az értelmiség önreprodukciója magas fokú és az utánpótlás fő forrása a kereskedői és iparosi réteg. A társadalmi szerkezet torz volta tehát az oktatásban is tetten érhető, amelyre a korszak gondolkodói számos esetben reflektáltak.
A következőkben ezeket a reflexiókat veszi számba a szerző. A népi tehetséggondozás problematikája Szekfű Gyula Három nemzedék-ében még csak érintőlegesen, az agrárszakember Czettler Jenő és a kultúrfilozófus Kornis Gyula, valamint Klebelsberg Kunó munkásságában viszont már hangsúlyosan szerepelt, és bár mindannyian fontosnak tartották a parasztság szakértelmének és általános műveltségének oktatással biztosított emelését, elsősorban „nemzethűségi” szempontból tekintettek a számukra nem elsőrendű problémára. Szabó Dezsőnél a népi tehetségek felkarolásának ügye már egy komplex kérdés részeként jelent meg, felvetve a meghatározóvá érett kérdést: a parasztság középosztályosodása vajon reform, vagy társadalmi átalakulás kérdése? 1928-1938 között már szabályos vita alakult ki a népi tehetségekről, többek között Németh László és Veres Péter részvételével. A többség szükségesnek tartotta a népi tehetségek felemelését, a vita inkább az ún. janicsár-kérdés körül bontakozott ki. Leegyszerűsítve: vajon ha például a nép Eötvös Collegiuma segítségével pártfogolják a tehetséges parasztokat, ez nem pusztán egyéni kiemelkedés lesz? Nem lehetséges, hogy a kiművelt fiatalok megtagadják majd azt az osztályt, amiből származnak? És vajon a tehetséggondozást állami segítséggel, avagy magánerőből kell megvalósítani?
A vita Györffy István A néphagyomány és a nemzeti művelődés című 1938-as munkája nyomán indult újra és gyakorlatilag 1944-ig elhúzódott. A kollégiumi eszme a népi mozgalom keretein belül jött létre és nem csupán a Kelet Népében Zilahy Lajos által felvetett amerikai mintájú Kitűnőek Iskolája –vita kísérte 1939-40 telén, hanem a népi írók belső disputája is a népfőiskolákról.
A népfőiskola mint intézmény a 19. században Dániában terjedt el, a magyar előzményei a 17. századig nyúlnak vissza. A két világháború között a népfőiskolák külön csoportját alkották az egyházi ifjúsági mozgalmak (a Soli Deo Gloria, a KALOT, A Keresztyén Ifjúsági Mozgalom) által működtetett intézmények, de jelentős szerepet játszott a Magyary Zoltán–féle Tatai Népfőiskola csakúgy, mint a Hódmezővásárhelyen felállított tanyai tanulók otthona. A diákszociális kérdésen az állam is próbált segíteni, így 1937-1942 között több miniszteri rendelet szabályozta a különböző diákotthonok, internátusok és ösztöndíjak kérdését, a szakmai fejlesztés, pedagógiai nevelés és a szegények felkarolása együttes célját azonban először az 1940-ben alakult Bolyai Kollégium tudta megvalósítani.
A kollégium egyrészt Györffy bábáskodása mellett jött létre, aki tudatosan karolta fel a paraszti származású diákokat, ugyanakkor közvetítő szerepet játszott a népi mozgalom és a konzervatív politikai elit között. A másik mozgatórugó a Turul Szövetség fokozatosan kiforró népi szárnya volt, amely az intézmény első igazgatóját, Boros Lajost is adta. A források nem túl bőségesek erre az időszakra vonatkozóan, egy korabeli röplap azonban ismerteti az intézmény nevelési céljait: öntudatos, a parasztsággal sorsközösséget vállaló fiatal értelmiség nevelése európai kulturális színvonalon. A kollégisták által vezetett Naposkönyv szemlélteti a mindennapokat, a szombat esti közös programokat, a népi írók felolvasásait, de rávilágít az intézmény politikai helyzetére is, amely Boros bukásán túl a Turul Szövetséggel való szkításhoz, illetve a Bolyai Györffy Kollégiummá alakulásához vezetett. A Turullal való konfrontáció 1941 őszén csúcsosodott ki, amikor a kollégiumi tagok egy része a Batthyány-örökmécsesnél tartott koszorúzáson, amelyet a hivatalos politika nem németellenes demonstrációként, hanem kommunista megmozdulásként értékelt.
Az átalakulást végül az 1942. február 27-i Alapszabályzat szentesítette és Kardos László igazgatóvá választása tetőzte be. A szerző kísérletet tesz annak a kapcsolati hálónak a feltérképezésére, amely a Pártfogói Testületet jellemezte, hogy választ lehessen adni arra az izgalmas kérdésre: hogyan lehetséges, hogy a háború alatt Magyarországon működhetett egy illegális kommunistákat is befogadó intézmény? A Pártfogói testület nem csupán konkrét anyagi patronálást jelentett, hanem szélesebb értelemben a népi kollégiumi eszme terjesztését és népszerűsítését is. Tagjai a társadalmi-politikai paletta széles spektrumát foglalták el. Meghatározó volt Zsindely Ferenc miniszterelnökségi államtitkár és felesége, Tüdős Klára csoportja, Györffy és Teleki Pál köre, de nagy számban találni a támogatók között egykori minisztereket, az Országgyűlés tagjait, a gazdasági élet fő képviselőit, államtitkárokat, egyházi embereket, tudósokat, egyetemi tanárokat és természetesen a népi írókat. Sipos Gyula visszaemlékezése szerint az átalakuláskor két fél állt egymással szemben, az Etelközi Szövetség és a magyar szabadkőművesek, vagyis a Turul és a Magyar Testvéri Közösség. Utóbbi 32 taggal képviseltette magát a Pártfogó testületben.
Az új kollégium részt vett a népi kultúra ápolásában (például ballada-és néptánc-előadások keretében, és az összegyűjtött adományokból nemcsak Budapesten sikerült újabb épületet bérbe venni, hanem 1942. októberében a debreceni fiókkollégiumot is felállították. A költségvetés részletes elemzése után Papp arra a következtetésre jut, miszerint az intézmény vagyona folyamatosan gyarapodott, miközben a kollégisták a működési költségekre, a Pártfogói Testület pedig a bevételek növelésére helyezett nagyobb hangsúlyt. Ez az anyagi gyarapodás felvetette egy modern kollégium építésének lehetőségét, hiszen már a Bolyai kollégium alapításánál is távlati célként szerepelt egy 500 fő befogadására alkalmas intézmény felállítása. A szerző ismerteti a tervezési nehézségeket és fázisokat, amelyet szintén vita előzött meg arról, hogy közös hálószobák, avagy a tanulást jobban elősegítő 3-4 férőhelyesek legyenek-e. Az építkezés végül csak 1943 őszén indult meg és a háború miatt csak 1949-ben fejeződött be. Népi kollégisták sosem laktak benne, a Nékosz megszűnése után ugyanis állami tulajdonba került.
Könyve utolsó harmadát a szerző a kollégisták társadalmi hátterének és politikai eszmevilágának feltérképezésére fordítja. Ehhez egy, a felvételizők önéletrajza és az ahhoz csatolt különféle igazolások segítségével összeállított adatbázist használ. Célja annak kiderítése, hogy a Györffy-kollégisták milyen körből érkeztek, milyen tényezők befolyásolták egyetemre kerülésüket és milyen mobilizációs stratégiák segítették őket. Ezekre az adatokra több táblázatot állít össze, hogy végül felvázolja a tipikus felvételiző portréját: dunántúli vagy tiszántúli kisközségből származó fiatal, aki 3-4 gyermekes családban nevelkedik, édesapja 15-20 holdon gazdálkodik, vallása jellemzően református, a lakóhelyéhez közeli állami középiskolában tett jó vagy jeles érettségit, tanulmányi során folyamatosan mellékjövedelemre szorul, a közélet iránti fogékonysága az iskolai önképzőkörök látogatásával és a népi írók olvasásával kimerül, leginkább a József Nádor Műszaki és gazdaságtudományi Egyetemen tanul. Összehasonlítási alapként az Eötvös Collegium adatait használja, aminek tagjai elsősorban dunántúli megyei vagy törvényhatósági városokból származtak, zömmel római katolikusok voltak, humán érettségivel és értelmiségi háttérrel rendelkeztek és bölcsészkarra jártak.
A Györffy-kollégiumban háromféle képzési forma folyt. Nagy hangsúlyt kaptak a nyelvórák, hiszen egy világnyelv mellett mindenkinek el kellett sajátítania egy magyarországi nemzetiség nyelvét is. A közéleti-politikai képzés keretében szemináriumokat tartottak társadalmi, közgazdasági, közigazgatási és néprajzi témákban. Voltak ezen kívül szervezett előadások is, amelyeken a meghívottak elsősorban a nagy társadalmi rendszerekről, a gazdaság legfontosabb kérdéseiről mondtak véleményt. Ezek az előadások inkább politikai véleményformáló célt szolgáltak és egyre inkább a népi mozgalom baloldalának álláspontját tükrözték. Erdei Ferenc, Nagy István és Veres Péter tartotta a legtöbb előadást, az ő népszerűségüket az is bizonyítja, hogy a kollégisták az ő könyveiket olvasták leginkább.
A kollégisták olvasmányélményeinek a szerző külön fejezetet szentel. Az általa összeállított újabb adatbázis szintén a kollégium vezetősége által összeállított közvélemény-kutatáson alapul, amelyben a fiatalok által legjobbnak tekintett írókra is rákérdeztek. A három említetten kívül többek között Németh László, Illyés Gyula, Szabó Dezső, Kovács Imre, Féja Géza, Karácsony Sándor, Györffy István, Móricz Zsigmond számított kedvencnek. A konkrét, egységes közéleti-politikai fellépések közül a szerző három fontosat említ: az 1943. március 15-i koszorúzást, amely bebizonyította, hogy a kollégisták kapcsolatot tartanak az ellenzéki pártokkal; a kollégisták részvételét az 1943 augusztusi szárszói konferencián, ahol önálló csoportként léptek fel a népieken belül; és Gyenes Antal 1943 őszi letartóztatását és kiszabadulását, amely megmutatta, hogy a kollégiumban illegális kommunisták vannak.
A politikai agitáció tiltása ellenére az intézmény folyamatosan átpolitizálódott, a vallásfelekezeti agitáció tiltása azonban sikeres volt, bár a szerző szerint bizonnyal csak az állapítható meg, hogy közösségi szinten a kollégistákat nem mozgatták meg a vallási kérdések, ugyanakkor a kultúrprotestantizmust szellemi örökségként kezelték.
A német megszállás megpecsételte a kollégium sorsát. Az intézményt megpróbálták átmenteni a Keresztyén Ifjúsági Egyesületbe, miközben nem csupán a bombatámadások miatti fizikai kényszerrel, de a sajtótámadásokkal is meg kellett küzdeni. 1944 májusában a kollégium jogfolytonossága gyakorlatilag megszűnt, a tagok egy része egyetemi munkatáborokba ment, sokan az antifasiszta ellenállók táborát gyarapították. A Györffyt Mester Miklós miniszteri biztos próbálta kevés sikerrel újjászervezni 1944. október 19-ig.
Papp István műve kétségtelenül gondolatébresztő. Egy olyan történetet foglal össze jól átgondolt logikai levezetéssel, amely rendkívül szerteágazó. A népi kollégiumok 1945 után jelentős társadalomformáló intézmények voltak, előtörténetük, szellemi alapjaik feltárása fontos és kétségtelenül nehéz feladat volt. A könyv számos aspektusra világít rá, minden fontos nézőpontot és befolyásoló tényezőt számba vesz. Nagy erényének tartom a szociológia módszertanának alkalmazását, illetve azt a tényt, hogy a szerteágazó témát sikerült a felállított kereteken belül tartania, így a könyv végig jól követhető és értelmezhető. Izgalmas kérdéseket vet fel és válaszol meg, alapos kutatómunka áll mögötte, amit ráadásul kitűnő stílusban interpretál. Mindenkinek ajánlom figyelmébe, elsősorban azoknak, akik a Horthy-korszak társadalmi, politikai, közéleti, oktatásügyi összefüggéseibe kívánnak betekintést nyerni.
Spišák Monika
Letölthető PDF formátumban: Papp István.pdf