Andrew Cook: Megölni Raszputyint. Grigorij Raszputyin meggyilkolásának hiteles története. Ford. Bozai Ágota, Cephalion Mûvészeti és Könyvkiadó Kft., Szentendre 2007., 303 p., 3.400 Ft.

Mint tudjuk, – s egy korábbi recenziómban taglaltam is – nehéz az igazi Raszputyinról képet adni. Nemcsak a muzsik titokzatossága teszi ezt nehézzé, hanem a róla kialakított vélemények különbözõsége is. Tény, hogy a 20. században Raszputyin az emberek számára orgiáiról és szexbotrányairól, hipnotikus tudásáról volt ismert. Könyvek, filmek sokasága is ezt a negatív képet erõsítette sokáig. A történészek az 1990-es évekig szintén negatív figuraként tartották számon. Ezzel szemben napjainkban különös módon éledt újjá a muzsik. A nemzeti, nacionalista ideológia része lett Oroszországban, a monarchisták körében. Sõt, a történetírók is árnyaltabban fogalmaznak róla, elõnyös megvilágításban tüntetik fel a személyiségét.

Vajon miért van az, hogy egy távoli szibériai faluból származó, az utolsó orosz cár kegyeltjévé lett parasztember élete és halála jobban izgatja az utókort, mint az orosz történelem bármely eseménye. „Miért van több hazugság és palástolás, mint igazság meggyilkolásának történetében? … Mi rejlik a tények, pletykák, misztikumok, legendák és koholmányok szövevénye mögött?” [1]

Ezek a kérdések foglalkoztatták Andrew Cook történészt, amikor könyvének elkészítésébe belevágott. A szerzõrõl tudnunk kell, hogy sok évig külügyi és védelmi szakértõként dolgozott Nagy–Brittaniában. Kapcsolatai lehetõvé tették számára, hogy bejusson és kutathasson mások számára hozzáférhetetlen titkosszolgálati archívumokban. Oroszországban folytatott kiterjedt kutatásai mellett õ az ötödik történész, akinek az 1992-es „Waldegrave Kezdeményezés” alapján a kabinetiroda engedélyt adott a nyilvánosságra soha sem hozható M16 (brit titkosszolgálati) dokumentumokba való betekintésre. Kutatásai eredményeképpen készítette el a BBC Timewatch a Ki ölte meg Raszputyint? (Who Killed Rasputin?) címû dokumentumfilmet, melynek történész szakértõje volt. Legnagyobb felfedezéseit azonban a film bemutatása után tette, s ezek elõször a Megölni Raszputyint címû mûvében kerültek nyilvánosságra.

A könyv magyarul 2007-ben jelent meg Bozai Ágota fordításában, a Cephalion Mûvészeti és Könyvkiadó Kft. gondozásában. Sajnos nem hibák nélkül. Az egyik legszembetûnõbb problémát már a címben felfedezhetjük, a védõborítón ugyanis más fõcímet adtak meg (Megölni Raszputyint), mint ami a könyvben mindenhol szerepel (Raszputyint megölni). Ez azonban nem több bosszantó nyomdai bakinál, ám a több helyen elõforduló helyesírási hibákat (pl.: 137. oldal – Blok, angol költõ neve helyett Block szerepel), fogalmazási nehézségeket már felróhatjuk a Kiadónak.

Cook izgalmas historiális oknyomozása azonban kiváló. Kiindulópontja a közismert szcenárió. Raszputyint 1916. december 16-17. éjszakáján elõször megmérgezték, majd megverték, lelõtték, végül jeges folyóba dobták. A tettesek ismert arisztokraták voltak. Feliksz Juszupov herceg, Vlagyimir Puriskevics szélsõjobboldali Duma képviselõ, Sztanyiszlav Lazovert orvos, Alekszandr Szuhotyin hadnagy és a cár kedvenc unokaöccse Dimitrij Pavlovics nagyherceg. „Motivációjuk azon aggodalmuk volt, hogy Raszputyinnak túl nagy befolyása van II. Miklós cárra és feleségére, Alekszandra cárnéra.” [2]

A köszönetnyilvánítás és az orosz dátumokkal való megismerkedés (nagy érdeme az írónak, hogy a könyv egyes fejezeteiben párhuzamosan használja a Gergely-naptárral az orosz dátumokat), majd a bevezetést követõen 12 fejezetben kísérhetjük figyelemmel, ahogy a szerzõ újranyomozza „az õrült szerzetes” gyilkosságának történetét.

Az események felgöngyölítése ott kezdõdik, amikor a rendõrség megtalálja a szerzetes holtestét, s megpróbálja az ügyet megoldani (Embervadászat, A gyanú árnyéka, Testi bizonyíték c. fejezetekben). Cook munkáját dicséri, hogy nemcsak az oroszországi levéltárakat bújta éveken át, s közölt forrásértékû adatokat, de az eredeti boncolási jegyzõkönyvet és orvosi jelentéseket is újraértelmezte szakemberek segítségével.

Levéltári adatokra támaszkodva tárja fel a szerzõ, hogy három nyomozás is indult Raszputyin halála ügyében, ezeket azonban azonnal leállították, amikor kiderült, hogy az összeesküvésben a cári család tagjai is érintettek.

A negyedik fejezet a századfordulón az Orosz Birodalomban szolgálatot teljesítõ brit tiszteket mutatja be, az ötödik fejezettõl kezdõdõen pedig azokat az eseményeket ismerjük meg a muzsik és a cári család életébõl, melyek a tragédiához vezettek. Cook a tények részletes fölsorakoztatásával remekül adja vissza az abszolút monarchia bomlásának, a társadalmi káosznak a hangulatát; az összeomlástól, a bizonytalan jövõtõl való félelemnek azt a közegét, amelyben a szentpétervári udvar egy részének - s mindenekelõtt a százmilliónyi ember fölött uralkodó cári házaspárnak - a döntéseit mindinkább eluralta az okkultizmus.

Mint tudjuk az emberként derék és tisztességes, de uralkodóként erélytelen Miklós erõsen felesége befolyása alatt állt, aki férjénél mûveltebb, erõs akaratú és uralomvágyó asszony volt. Ráadásul sokáig feszültségben élt a vele ellenséges udvari környezetben. Érzelmi labilitását csak fokozta, hogy négy lányt szült, majd amikor megszületett a trónörökös, titkolnia kellett, hogy fia vérzékeny. Férjével együtt a misztikában kerestek vigaszt. Várták azt a személyt, aki lelki támaszt nyújt nekik, megóvja a haláltól kisfiúkat, és tanácsaival megerõsíti a dinasztia helyzetét. Több személlyel próbálkoztak, míg 1905 novemberében megismerték Raszputyint. Jelenléte nyugtatólag hatott a cári családra (elfogadták véleményét, sõt Alekszandra számára szinte csak az õ véleménye volt a helyes!) és a beteg cárevicsre is.

A leírások szerint magabiztos fellépésû, szuggesztív muzsiknak származása ráadásul elõnyére is vált, hiszen a Carszkoje Szelóból jószerivel ki sem mozduló cár és cárné számára a sztarecben maga az orosz nép nyilvánult meg; a nép, amelyrõl az uralkodónak gondoskodni Istentõl kapott hivatása.

Kezdetben a cári család magánügyének tekintette kapcsolatát Grigorij atyával, aki nem kért tõlük ellenszolgáltatást (akkor még), puritán módon élt, és nem szólt bele a nagypolitikába. Ez az állapot azonban nem tartott sokáig. Kihasználva magas kapcsolatát, a fontos állami és politikai pozíciókban, valamint az ugyancsak a cártól függõ Szent Szinódusban (az ortodox egyház legfelsõ szervében) hamarosan egyre-másra bukkantak fel az emberei. Noha a kinevezések kivétel nélkül Raszputyin javallatára történtek, sokakban élt a gyanú, hogy a sztarec maga is eszköz az ún. balti bárók, az orosz arisztokrácia németes vonala kezében. A muzsik mind erõsebb befolyása, a cári hatalomnak és általában a monarchiának a mind megállíthatatlanabb tekintélyvesztése - amelyhez Raszputyin botrányos tettei is hozzájárultak -, s nem utolsósorban az Oroszország világháborús kilátásai miatti aggodalom okán a szentpétervári elit körében már a gyilkosság elõtt évekkel korábban is napirenden volt Raszputyin (s ha kell, a cárné) eltávolítása.

Végül bekövetkezett a gyilkosság, melyrõl a résztvevõk majd mindegyike megírta a saját verzióját. Andrew Cook valamennyi memoárt elemzi, az ellentmondásokra megpróbál magyarázatot adni. Következtetése szerint – bár a résztvevõk mindegyike lõtt, vagy szúrt, de - Raszputyint egy brit ügynök gyilkolta meg.  A végzetes fejlövést - kivégzésszerûen, közvetlen közelrõl - egy angol titkosszolgálati tiszt, Oswald Rayner adta le a már több sebbõl vérzõ, de még élõ muzsikra. A mozaikok összerakásából Cook szerint egyértelmû: Nagy-Britannia (és az antant) eminens érdeke volt Oroszország világháborúban tartása - azaz a keleti front fenntartása -, hogy Németország kénytelen legyen megosztani a haderejét. Márpedig úgy tûnt Raszputyin befolyása révén képes lett volna rávenni a cárt, hogy kössön békét Németországgal. Ha ez 1916-ban bekövetkezett volna, a szerzõ szerint a németek 350 000 katonát tudtak volna átcsoportosítani a nyugati frontra.  

A könyv tanúsága szerint Rayner 1916-ban, Raszputyin halálakor épp Szentpéterváron dolgozott. Raynernek ráadásul közeli barátja volt még az egyetemrõl Feliksz Juszupov herceg, akinek palotájában a gyilkosság történt. Juszupovnak valószínûleg fontos szerepe volt a gyilkosság elõkészítésében, de - mint a könyv legizgalmasabb fejezeteibõl (8-11.) kiderül – az igazi tettesek mégsem az arisztokrata összeesküvõk voltak.  

A legfrissebb orvosszakértõi vizsgálat teljesen ellentmond a résztvevõk által közölt történeteknek. A Raszputyin holttestérõl készült fotókon ugyanis jól látszik – a két memoárokban elismert lövés mellett - egy harmadik golyó ütötte seb is, méghozzá a koponya közepén. Ez utóbbi, pontos célzást igénylõ - és nyilván halálos - lövést a kutatók szerint nem adhatta le más, mint profi gyilkos. A lövést ezen kívül közelrõl adták le, márpedig Puriskevics messzirõl és hátulról lõtt az áldozatra. A három golyónyom mind eltérõ méretû, és a bûnügyi orvos- szakértõk mára azt is kiderítették, hogy a golyókat három különbözõ fegyverbõl lõtték ki. Cook szerint csakis a palotában titokban várakozó Rayner - akinek legfõbb érdeke volt, hogy holtan lássa Raszputyint - lehetett a harmadik fegyveres. A holtest felfedezése után a palotáról készült rendõrségi fotókon egy hosszú, egyenes vércsík látható, mely átszeli az udvart, és egy vértócsában végzõdik a kapunál, ahol egy autó várakozhatott. Cook szerint a történet vége az lehetett, hogy Juszupov és Puriskevics, miután rálõttek Raszputyinra, a testet a kocsihoz cipelték, mert el akarták szállítani. A szerzetes azonban életjeleket mutatott, mire az angol ügynök habozás nélkül fejbe lõtte.

Rayner részvételét mind felettesei, mind orosz tettestársai eltitkolták, utóbbiak ugyanis maguk akarták learatni a dicsõséget. Cook verzióját támasztja alá az a belsõ üzenetváltás is, mely Rayner két szentpétervári felettese, John Scale és Stephen Alley között zajlott. Utóbbiak a gyilkosság idõpontjában épp nem tartózkodtak a városban. „Bár a dolgok nem épp terveinknek megfelelõen alakultak, célunkat teljes mértékben elértük. Mindenki kedvezõen fogadta a "Sötét Erõk" [Raszputyin fedõneve] pusztulását, bár feltettek pár kellemetlen kérdést a résztvevõk szélesebb körével kapcsolatban. Rayner igyekszik elvarrni bizonyos szálakat, ám mihelyst visszatér, egész biztosan tájékoztatja Önt” [3] - olvasható az angol ügynökök levelében.

Ha Rayner volt is a gyilkos, soha nem beszélt arról, amit tett. 1961-es halála elõtt ugyanis minden papírját elégette, és titkát magával vitte a sírba. Még a háború befejezése elõtt távozott Oroszországból, és 1920-tól a Daily Telegraph finnországi tudósítójaként dolgozott. Élete utolsó éveit az oxfordshire-i Botley faluban töltötte, ahol a helyi templom alapkezelõje volt. Egyetlen fia - kit Juszupov emlékére Felixnek keresztelt - 1965-ben, apja halála után négy évvel halt meg.

Grigorij Raszputyin valószínûleg a legismertebb, de legkevésbé értett figura azon események sorában, amelyek végül, több mint kilencven évvel ezelõtt az orosz cárság bukásához vezettek. A trón mögött álló hatalomként való fellépése, politikai szerepe mára már elhomályosult, elnyomta a magánélete, személyisége iránti élénk érdeklõdés. Halála óta az összeesküvés-elméletek hívõinek célkereszjébe került, sok furcsa históriát megismerhettünk azzal kapcsolatban, hogy miként halhatott meg. Andrew Cook történész megdöbbentõen új bizonyítékok, korábban publikálatlan dokumentumok, naplók, boncolási jegyzõkönyvek, és titkosszolgálati jelentések alapján teljesen új megvilágításba helyezte a szerzetes halálának rejtélyét gondolatébresztõ, izgalmas mûvével. Könyvéhez jól használható kronológiai mutatót, érdekes fotókat, személynévmutatót és persze alapos jegyzeteket és forrásjegyzéket mellékelt.

Összességében - a nyelvtani hibák ellenére - igen hasznos tudományos és egyben olvasmányos kézikönyvrõl van szó, amit bátran ajánlok a történelem iránt érdeklõdõknek, diákoknak, sõt kutatóknak is, hiszen bõvíti mindenki tudását a korszakról, megkönnyíti Raszputyin életének minden részletéhez a belépést, hozzáférést.

 

Páll Andrea

Letölthetõ PDF formátumban: Andrew Cook.pdf