Józef Mackiewicz: A kommunista provokáció diadala. Attraktor, 2007., 213 p.

A neves lengyel emigráns író, politikai gondolkodó, Józef Mackiewicz 1962-ben saját költségén jelentette meg „A kommunista provokáció diadala” címû mûvét. Az Attraktor Könyvkiadó és a budapesti Lengyel Intézet együttmûködésének hála, a Vita Sarmatica sorozat darabjaként immár a magyar olvasó is együtt gondolkodhat a kivételes éleslátással megáldott szerzõvel.

Mackiewicz következetesen járja végig témáját, a lenini bolsevik taktika és a második világháború utáni, az általa „polreálnak” nevezett lengyel emigráció körében oly sikeres kommunista taktika összehasonlítására apellálva. A következõkben kísérletet teszek gondolatmenete összefoglalására, hangsúlyozva, hogy jelen idejû megállapításai az 1960-as évekre vonatkoznak. Már a bevezetõ sorokban kemény szavakkal kritizálja a szabad világot, a nyugati demokráciák szemére vetve, hogy nem legyõzni akarják a kommunizmust, hanem versenyre kelni vele, ebben pedig messzemenõ szövetségesük az értelmiség, amely ahelyett, hogy fellázadna a totális szellemi rabságot megvalósító kommunista eszme ellen, magát „haladónak” nevezve behódol neki.

A kommunizmus erkölcsi fölényét a szerzõ a második világháború abszurd módon tragikus körülményeiben látja. Hitler egyrészt lejáratta az antibolsevizmus eszméjét, másrészt a Nyugatnak egyfajta igazolást kellett találnia a Szovjetunióval kötött szövetségre. A sztálini Szovjetunió háború utáni gyõztes státusza egyben azt is jelentette, hogy aki 1941. június 22. után magát a kommunizmus ellenségének tartotta, az a demokrácia ellenségének számított. A náci háborús bûnösök elleni nürnbergi per csak erõsítette a kommunista és a hitleri bûnök eltérõ kezelésének folyamatát, amely végül ahhoz a hidegháborús politikai konszenzushoz vezetett, miszerint elítélni maximum Sztálint és a sztálinizmust lehet, a kommunizmust önmagában nem. A mértékadó értelmiség összességében pozitívan értékelte az 1917-es bolsevik forradalmat, mint amely kivezette Oroszországot a feudális viszonyokból.

A Molotov-Ribbentropp-paktum, a sztálini bûnök felszínre kerülése szerinte pusztán a Koestler-tipusú „volt-kommunistákat” tette korunk hõsévé, akik az eszmében nem, a módszerben viszont kénytelenek voltak csalatkozni. Ezek az értelmiségiek bizonyos kérdéseket (Jobban éltek-e az oroszok a forradalom elõtt? A forradalom modellje a fasizmushoz, avagy a cári kor liberális ellenzékéhez áll-e közelebb? Van-e minõségi különbség a sztálinizmus és a leninizmus között?) egyszerûen elkerülnek, hiszen azok nem illenek a koncepcióba.

A bolsevik forradalom teljes félreértésén alapuló értelmiségi hozzáállás a lengyel emigrációt is jellemzi. A szerzõ nem vitatja, hogy a lengyel történelem tragikuma következtében kialakult egysíkú politikai gondolkodás vezetett a nemzeti eszme dehumanizációjához és a „polreál” térhódításához, amely szerint csak az reális és helyes, ami a lengyel nemzeti érdekeket szolgálja. A „polreál” azonban téves axiómákon alapul. Dacára ugyanis annak, hogy az ország kommunista befolyás alá került, a lengyel államiságot létezõnek fogja fel, ráadásul azt továbbra is Németország és Oroszország közé pozícionálja. Mackiewicz álláspontja ennek teljes ellentéte: õ a Szovjetuniót nem a régi Oroszország folytatásának, hanem egyenesen megtagadásának tartja politikai, gazdasági, filozófiai, erkölcsi és pszichikai szempontból egyaránt. A bolsevik taktika mindig kihasználta a nemzeti érdekek kizárólagosságának hangzatos érvén alapuló „reálpolitikát”. A szerzõ a folyamatot Pilsudski marsallnak az orosz polgárháborúban játszott szerepével szemlélteti, aki –attól tartva, hogy a „fehér” Oroszország nem ismeri el Lengyelország keleti területi igényeit –a bolsevikokat támogatta.

Lenin kezdettõl fogva apellált a „nemzeti kommunizmusokra” és így sikeresen tette útitársakká például az ukrán és fehérorosz nacionalistákat egyszerûen azzal, hogy jogosnak ismerte el lengyelellenességüket. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a nemzetközi kommunizmus eszméjét leszûkítették a nemzeti Oroszország eszméjére. Erre maga Sztálin is rájátszott, amikor a nemzeti kommunizmus koncepciójába az orosz nemzetet is bevonta a nagy honvédõ háború alkalmával. Ezt orosz patriotizmusként szokás értelmezni, a legenda fenntartása pedig többeknek hajtott hasznot a háború alatt: a Nyugatnak, amely hazafiasnak állítva be szövetségesét, erkölcsi alapot talált a szövetség tényére; a nacionalistáknak, akik bizonyítottnak látták az orosz-tézist; a nyugati orosz emigrációnak, amely tovább hangoztathatta, hogy a kommunizmus burka alá temetett nemzet hazafias érzelmû maradt; mindazoknak, akik el akarták hinni, hogy a bolsevizmus visszatér a régi orosz hagyományokhoz.

Leninnek azonban nem csak a kelet-európai nacionalizmusokat sikerült útitársakká tennie, hanem a „süketnéma elmélet” segítségével a Nyugatot is meggyõzte. A bolsevik vezér Nyugat-Európa és az USA mûvelt rétegeit jellemezte süketnémaként, akikkel el lehet hitetni, hogy a bolsevik államberendezkedésben az állami és pártfunkciók szétválasztása megtörtént, az ország pedig kész kapcsolatba lépni a kapitalista államokkal, mégpedig a belügyekbe való be nem avatkozás elvének tiszteletben tartásával. Mindezek következtében pedig hiteleket lehet nyerni a kapitalistáktól, amelyek viszont –a nyugati országok kommunista pártjainak támogatására fordítva -elõsegítik a Nyugat bukását és a kommunista világforradalom gyõzelmét.

Az útitárs-taktikát Sztálin is sikerrel alkalmazta, fõként Lengyelország esetében. A háborús Lengyelországban kialakult helyzetet Mackiewicz paradoxnak tekinti, hiszen –ellentétben a Nyugattal –a lengyel állam csak de jure lehetett a Szovjetunió szövetségese, de facto azonban kollaborált a bolsevikok agresszióval. Németellenesnek lenni szinte nemzeti kötelesség volt, antikommunista viszont csak az lehetett és csak olyan mértékben, aki és amennyire engedélyt kapott a lengyel földalatti hatóságoktól. A „két ellenség” elmélet mindvégig csak a kommunista provokáció által fenntartott elmélet maradt, amelynek elterjedését a hitleri terror csak erõsítette.

A háború után maguk a lengyelek vitték sikerre azt a kommunista alapkoncepciót, miszerint a politikai hatalom megszerzése után a társadalom feletti ellenõrzés megszerzése a cél, amit a katolikus tábor belsõ szétforgácsolásával lehet hatékonyan elérni. A taktika újra a lenini útitárs-elméleten alapult és újra sikert aratott. A lengyel jobboldal, a katolikusok és a kommunista rezsim között létrejött a megegyezés, mi több, a bolsevik bábáskodás eredményeként született katolikus szervezetek (PAX, Znak) –szintén a lenini NEP mintájára –kvázi ügynökhálózatként léptek fel azzal a céllal, hogy a lengyel emigrációt meggyõzzék arról, hogy a nemzetközi kommunizmus nem ellenség és minden földalatti harc provokáció. Az egyházüldözésnek persze Lengyelországban is voltak fokozatai. Az ötvenes évek elsõ felének leplezetlen brutalitása (pl. a püspökök eskütételének kikényszerítése, az egyházi állások betöltését szabályozó rendelet, letartóztatások, etc.) után Gomulka indította újra a játszmát, melynek következtében a katolikus egyház támogatta a választásokat, a PAX Nyugaton oly népszerû aktivistái pedig újra gyõzködni kezdték az emigrációt, hogy Lengyelország feltett szándéka a szocialista tábor erõsítése.

Maczkiewicz kemény szavakkal bírálja a gomulkizmust és elutasítja a róla vallott, szinte kötelezõ tézist, miszerint kényszerhelyzet miatt kellett deklarálni a szovjet-lengyel barátságot, Gomulka pedig cserébe kialkudta a szovjet pártvezetéstõl a szocializmus lengyel útját. A lengyel vezetésnek felrója, hogy a nemzetközi kommunizmus végvárává tették az országot, Gomulkának pedig mindazt, ahogyan a társadalom széles rétegénél elérte a párttal való szolidaritást: kifogta a szelet az igazi ellenállók vitorlájából, látszatszabadságot adott egyes orgánumoknak (pl. a Pro proster c. lapnak), amelyek nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek ne a kommunizmus elvét támadják, hanem csupán a megvalósítás módját. Az emigránsok kapcsán sem a hazatérésüket szorgalmazta, hanem csak azt, hogy a legfontosabb kérdésekben a „haza” javát szolgálják. Utóbbi –a szerzõ értelmezésében –egyet jelent a nemzetközi kommunizmus kiszolgálásával.

A nemzeti érzések kommunisták általi kihasználásának tipikus példájaként értékeli az Odera-Neisse-határ körüli huzavonát. A nyugati határ kérdésének elõtérbe kerülése szerinte abszurd politikai ürügy arra, hogy a kommunisták Európa új védõbástyájára, Nyugat-Németországra fókuszálhassanak, egyben levegyék a napirendrõl a szovjet kézre került egykori kelet-lengyel területek ügyét. A csapdába mindenki besétált. A lengyelek és a „polreál” egyaránt elhiszi (még 1962-ben is), hogy van realitása a német revizionizmusnak, ami fenyegeti Lengyelországot. A „polreál” ráadásul abba az illúzióba ringatja magát, hogy amennyiben a Nyugat is elismerné az Odera-Neisse-határt, az egyben a Szovjetunióval való kapcsolatok lazulását is jelentené. Maczkiewicz meggyõzõdése, hogy semmi nem változna, ha Moszkván kívül is elismernék a nyugati határt. Az emigráció legnagyobb tévedésének tartja, hogy nem megdönteni, hanem megreformálni akarja a fennálló rendszert, tehát nem a kommunizmus ellenségeként, hanem lojális ellenzékeként viselkedik. Elhiszi, sõt terjeszti az „orosz hegemónia” tézisét és nacionalista érzelmi alapjait féltve kategorikusan utasítja el, hogy Németország potenciális szövetségese lehet Lengyelországnak (is) a kommunizmus elleni harcban.

A kommunista provokáció sikere nem csak abban nyilvánul meg, hogy egyetemes erkölcsi szempontból elítélhetõ módon az egész német nemzetet felelõssé teszi a nácizmus borzalmaiért és szinte az infantilizmusig fokozza a lengyelek német-komplexusát, hanem abban is, hogy a demokratikus nyugati vezetõknél eléri az egyes nemzeti kommunizmusok piedesztálra emelését. Utóbbi a nyugati hatalmak szempontjából a legkapitálisabb hiba, amit a kommunizmus elleni politikai játszmában elkövethetnek. Maczkiewicz szerint a kommunizmus evolúciójára apelláló nyugati hozzáállás nem több gyáva kompromisszumnál, mivel a katonai beavatkozás egyetlen járható alternatívájának tûnik. Márpedig szerinte a kommunista rendszer egyedül háborúval dönthetõ meg. A régi típusú állami szuverenitások és a nacionalizmusok ideje lejárt, a szabadság eszméjét a nemzeti érdekek fölé kell helyezni. A szocialista világrendszert „pszichikai járványként” határozza meg, amit csak nagy erõkkel lehet legyõzni. A kommunista dezinformációs propaganda szintén érdekelt a konfrontáció elkerülésében, de nem a „békés egymás mellett élés” jegyében, hanem azért, mivel modern hadászati szempontból képtelen lenne felvenni a harcot a Nyugattal. A diadal Szolzsenyicin színrelépésével vált teljessé, hiába ugyanis a „Gulag szigetvilág” döbbenetes leleplezése, a mû mégiscsak tartalmazza a Moszkva szempontjából oly fontos fenntartandó alaptételeket: a Szovjetunió katonai nagyhatalom, amivel a rothadó Nyugat képtelen harcolni.

Maczkiewicz nyíltan beszél. Nem hisz a rendszer megreformálásában és helytelenít mindenfajta kompromisszumot. Emiatt szkeptikus az ellenzéki mozgalmakkal (pl. a Szolidaritással) szemben, bár jóhiszemûségüket nem vonja kétségbe. Szerinte a kommunizmus uralma alatt élõ nemzeteknek és a szabad nemzeteknek is túl kell lépniük a „wishfull thinking”-en alapuló megközelítésen, mert ezzel csak a moszkvai és társutas pártvezetõk céljait szolgálják. Ehhez elsõsorban a totalitárius kommunista rendszer átértékelésére van szükség. Annak tudatosítására, hogy a nemzetközi kommunizmus nem azonos az orosz imperializmussal, a rendszer soha nem fog garantálni semmilyen szabadságjogot, így értelmetlenek a „megjavítására” irányuló ellenzéki törekvések.

Saját korát a szerzõ a legnagyobb járvány idejeként jellemzi, mûve kicsengése mégis pozitív. Reménykedik a kommunizmus megdöntésében. Lehetségesnek tartja, hogy ha a szovjet tömb válsága eszkalálódik, az ellenzéki tömeg kiveheti az ellenõrzést a kommunista vezetõk kezébõl.

Józef Mackiewicz 1985-ben halt meg, tehát azelõtt, hogy megélhette volna a rendszer bukását. A forgatókönyv nem az általa elképzelt módon zajlott le, az azóta eltelt csaknem húsz évben az egykor szovjet elnyomás alatt élõ kelet-európai országokban újra és újra felbukkan a „rendszerváltozás”-„rendszerváltoztatás” fogalompárral jellemezhetõ vita. Az ember akaratlanul is eljátszik a gondolattal, hogy vajon hogyan jellemezné és értékelné a szerzõ az 1989-90-es eseményeket. Egy biztos: ugyanolyan éleslátással, szenvedéllyel és kritikával, mint tette a jelen kötetben.

„A kommunista provokáció diadalának” ezek a legfõbb erényei. Bámulatos tisztánlátás jellemzi. Megállapításait ma sem tekintem mindenki által ismert silány közhelyeknek, hát még 1962-ben mennyire nem lehetett az! Mondanivalója nem könnyen emészthetõ, annak ellenére sem, hogy gondolatmenete logikus és világos, nyelvezete és stílusa pedig könnyed és élvezhetõ. Maga a téma teszi nehézzé a könyvet, amely olyan szerteágazó és kevéssé megfogható, hogy még az összehasonlító módszer ellenére is néhol követhetetlennek hat. A sorok között fel-felsejlik a saját nemzetével szemben sem elnézõ, kritikus emigráns képe, aki küldetésnek tartja mûve megírását a szellemi szuverenitás nevében.

Csak haladóknak ajánlom a könyvet, akiket valóban érdekel az a módszer és taktika, amelyre Lenin óta alapozott a szovjet pártvezetés a szent cél, a nemzetközi kommunizmus diadala elérésének érdekében. Miután nem a szó klasszikus értelmében vett történeti munkáról van szó, talán némi elõ- vagy utó-tanulmányokat is igényel, de mindenképpen megéri a fáradságot.

Spišák Monika

Letölthetõ PDF formátumban: Józef Mackiewicz.pdf