Gombár Csaba, Volosin Hédi (szerk.): Képtelen háború. Korridor Kötetek, Helikon, Budapest 2004., 421 p., 2490 Ft.

Elõszó helyett

„A háború béke” [1] – vallotta Orwell híres novellájának képzeletbeli diktátora, és a Nagy Testvér mindenkinél jobb prófétának bizonyult. A XX. Század második felének diplomáciáját a két úgynevezett „szuperhatalom” diplomáciája határozta meg, mely a hidegháború néven vonult be a modern kori történelembe. A hidegháború atomfenyegetettsége kevésbé meghatározó, mégis érdemes figyelemmel kísérni, hogyan váltak az atomfegyverek az apokalipszis szimbólumából – John Lewis Gaddis kifejezésével élve – „morális obszcenitássá” [2] , melyeket manapság mégis a „hosszú béke” egyik tartópillérének értékelhetünk. Most, a hidegháborús korszak lezárultával, a „hosszú béke” kifejezés  mégsem állja meg maradéktalanul a helyét. A háború jelensége továbbra is felüti fejét, létezik, és helyet követel magának a civilizáció kutatók gondolatai közt.

A Korridor kutatócsoport évekig foglalkozott a globális civilizációs folyamat, majd pedig a birodalom kérdéseivel, így óhatatlanul szembe kerültek azzal a ténnyel, hogy a civilizációk és azzal szoros összefüggésben a birodalmak felemelkedése és bukása háborúk története is.

A háborúnak igen sok fajtája van, de a 17. század óta az államok közötti fegyveres konfliktusokat, a „kifelé” irányuló, vagyis más államok elleni és hadseregeket alkalmazó állami erõszakot szokás háborúnak mondani. Grotius az 1620-as évek elején még kénytelen volt leírni, hogy „Nem zárom ki ebbõl a magánháborút se, minthogy ténylegesen régibb, mint a közháború, s azzal kétségkívül azonos természetû, éppen ezért mindkettõt ugyanazzal az elnevezéssel kell jelölni”. [3] A 21. század hajnalán Grotius megállapítása ismét idõszerûvé válik, mivel a globalizáció feltételeivel is rendelkezõ terrorizmus többnyire nem állami, hanem államintézményeken kívüli, háborús jellegû magánerõszak, magánháború. S bár a háborúk politikai folyamatokból következnek, a sokágú globalizációs folyamatokban a politika, mint kontrolláló erõ, planetárisan a „semmi ágán” ül, a politika maga pedig továbbra is államfogoly – noha szökésen töri a fejét. [4]

 

A könyv

A könyv megszületését a háború meghatározása generálta, az a problémakör, hogy hol a háború helye a globális civilizációs folyamat és a birodalmak között. Az eredendõ problémát három – egymással ütközõ – nézet generálta- olvasható az ajánlásban. Van, aki abból a nézõpontból indul ki, hogy a civilizációs folyamat a belsõ gátlások kialakításával a barbár erõszak megfékezése, ami békésebb együttélést jelent. Mások úgy látják, hogy bármiféle civilizáció terjesztése mindig erõszakkal történik és háborúval terhes. A harmadik nézõpont ehhez kapcsolódóan, mégis ellenkezve vele azt vallja, hogy ha nem is terjesztik, akkor is terjed, s a meglévõ civilizációs különbségek és a civilizációs különbségek már önmagukban is háborúra okot adó törésvonalak.

A tanulmányok szerzõi több irányból jöttek, sokfelé tájékozódtak. Gombár Csaba a háború és a politikum összefüggéseit tárgyalja egy elméletibb síkon mozgó okfejtésben. Kende Péter a háború aktorait veszi górcsõ alá, míg Szilágyi Ákos a háború privatizálásáról beszél, arról hogy a régen államközi konfliktusokként megjelenõ háborúk hogy alakulnak át, hogy jelenik meg benne a magánszektor. Csányi Vilmos a háborúk kulturális konstrukcióinak biológiai komponenseivel foglalkozik, etológiai nézõpontjával adva egy másik, új nézõpontot a háború értelmezéséhez. Romsics Ignác a történész szemével ad egy áttekintést Magyarország XX. századi háborúiról, míg Lengyel László az atlanti válsággal, Valki László pedig az Iraki háború elõzményeivel foglalkozik. Az írások közzétételének sorrendjében az elméletibb munkák felõl a gyakorlatiasabb írásokig halad a könyv linearitása, a szerkesztõ szavaival élve „az elméleti támpontokat tisztázni törekvõ írásoktól – segítve vagy zavarba ejtve – haladhat az olvasó a föld közeli történésekhez. Úgy is lehet mondani persze, hogy a tanulmányok íve a lebegõ spekulációkból a reménytelen realitásokig húzódik.” [5] Bár a kötet megszületését a XX. század végének „humanitárius háborúi” indukálták, elméleti okfejtéseik egyetemességet kölcsönöznek neki, és tisztább képet adnak – már aki elfogadja a szerzõk álláspontjait – a jelenkori háborúkról, politikumokról.

 

Gombár Csaba: A háborúról és a politikáról

Rögtön az elsõ tanulmány az, amit szeretnék mélyebben górcsõ alá venni. A bevezetésben a szerzõ a humanitárius háború problematikájával foglalkozik. A koszovói háború idején – 1999-ben – Magyarországon is és világszerte éles viták folytak a humanitárius háború mibenlétérõl. Az erkölcsi megfontolásból indított háború, Norman Mailer szavaival élve, „éppoly hülyeség, mintha valaki bordélyházban akarna megszabadulni tripperjétõl.” [6]

A humanitárius háború merõben új kategorizálása a háborúnak, s a XX. század végének háborúinak kutatásához ennek ismerete elengedhetetlenül szükségeltetik. Nagyjából azt jelenti, hogy egyes országok minden szerzési vagy megtorlási szándék nélkül, merõ emberjogi megfontolásból indítanak háborút egy másik ország ellen, hogy megakadályozzák e másik ország veszélyeztetett állampolgárainak pusztulását. [7] Ez volt a hivatkozási alap Clinton amerikai elnök úgynevezett humanitárius háborújának is az etnikailag ekkorra már jelentõsen megtisztult Koszovóban, melyben a hadmozdulatok bár az ENSZ jóváhagyása mellett NATO-keretek közt folytak, de ebben gyakorlatilag csak az amerikai légierõ vett részt.

Ettõl kezdve adja magát a probléma, hogy a humanitárius háborúnak mennyiben van létjogosultsága, mi különbözteti meg a szerzési vagy megtorlási szándékkal megindított háborúktól. Egyes emberjogi aktivisták szerint „a koszovói háború igazságos háború volt, de nem igazságosan zajlott”, azaz – Gombár Csaba szavaival élve – a casus belli morálisan makulátlan, de a háború lefolytatása már nem. [8] Ez a szempont azonban félrevezetõ lehet, mert különbséget tesz jus ad bellum és jus in bello, vagyis a háború indításához való jog és a harc során betartandó úgynevezett hadijog között. [9]

2003 tavaszán az Egyesült Államok egy olyan háborút indított, amelynek deklarált célja a terrorizmus megfékezése volt. Ez a háború egy újabb kategóriáját alkotta meg, de ez nem volt egészen világos, mert a háború politikai céljai szinte napról napra változtak. A koszovói háborúhoz képest igen kevés meggyõzõ erõvel bírtak. Hol a világ preventív megmentését célozták meg az állítólagos iraki tömegpusztító fegyverektõl, hol az iraki nép felszabadításáról és emberi jogainak biztosításáról szóltak a híradások. De célként megjelent a globális terrorizmus visszaszorítása, egy új biztonsági védelmi rendszer kiépítésének terve, és a végére már a megtestesült Gonosz elpusztításáról szóltak a híradások. Ez a napról napra változó ideológia vezetett végül a közvéleménynek azon meggyõzõdéséhez, hogy a háború valójában az iraki olajért folyik.

A következõ problémakört a háborúról folyó diskurzus fémjelzi. A kérdés, hogy milyen nyelven beszéljünk a háborúról? A háborúról sokféleképp lehet beszélni, s a háború elméleti értelmezése csak egyfajta megközelítés a sok közül. A 20. század második felében és mostanában a következõ jelzõs szerkezetek formájában hallunk hírt a lehetséges vagy valóságos háborúkról: nukleáris háború, mint fél évszázada fenyegetõ, de be nem következett veszedelem; gerillaháború, a gyarmati függõség megszûntetéséért vagy rezsimváltozásért; etnikai háború egy etnikailag „tiszta” állam megteremtéséért; preventív háború, valamely garázdának mondott állam ellen; humanitárius háború az embertelen népirtások megakadályozásáért illetve legújabban a politikai rezsim leváltásáért, és még hosszan lehetne sorolni.

A háború azonban nemcsak morális vagy technikai. Nemcsak gazdasági vagy spirituális jellegû, hanem alapjában véve politikai természetû jelenség, amirõl legtöbbször és legtöbbet a politika csapodár nyelvén beszélnek. A politikai beszéd pedig minden természetes nyelvben habarék jellegû, mert az érvek és ellenérvek hatásosságáért mindenhonnan minden szakracionalitást és szaknyelvet magába szív, s csak az úgynevezett hatalmi viszonyok logikájának van alárendelve. [10]

A szerzõ a háború kérdéskörét vizsgálva megjegyzi, hogy e tekintetben nem mehet el a politikum területe mellett. Ahogy már a bevezetõben írtam, a Korridor Kutatócsoport évekig foglalkozott a birodalmiság kérdésével [11] Azonban nem véletlen, hogy – ahogy már a tanulmány címébõl is érezhetõ – a politika és a háború szorosan összekapcsolódik. A politikatudománynak nevezett kutatási terület a 19. századtól belpolitikai orientáltságú lett, a háború pedig a nemzetközi jog, nemzetközi viszonyok- és politika érdeklõdési körébe sodródott. A nemzetközi viszonyok tanulmányozói természetesen foglalkoznak a háborúval, mint a biztonságpolitika egyik alfejezetével, de hogy mi is a háború valójában, és hogy mi köze ennek a társadalmak politikumához – Gombár Csaba szavaival élve – „a tudománymûvelés diszciplináris tagoltságában partszélre vetõdött”. [12]

De nemcsak a háború és a politika áll szoros kölcsönhatásban egymással. Hatása van a kultúra fejlõdésére, az emberek közti viszonyok, érintkezési formák alakulására. A háború mindennek atyja, a háború a legõsibb érintkezési viszony, a háború a népek valódi találkozása – s hosszan lehetne sorolni az ilyenfajta régi idõk nagy bölcseleteit. Amik ugyanakkor valódi emberi tapasztalatok. Veres Péter is joggal mondta, hogy a magyar paraszt úgy ismerte meg a világot, más népeket, hogy háborúba vitték. Vagyis a háború nemcsak azért tartozik a politikába, mert politikai okokból, politikai döntések hatására robban ki, hanem azért is, mert a háború tényei messze-ható következményekkel is járnak. A háborúban a harcászat és hadászat tényei mellett megjelennek a benne harcolók emberközi viszonyainak, azaz a társadalomformáló politikának a tényei is. [13]

 A háború magában hordozza azt a civilizációs paradoxont, amit a következõképp lehetne összefogni. A civilizációs folyamatok során, történelmi értelemben az erõszakot a kaszárnyákba zárták. „S az tárolóhelyérõl, a kaszárnyákból csak szélsõséges esetben, háborús idõkben és társadalmi felfordulás során tör be közvetlenül az egyén életébe. Mint meghatározott szakembercsoportok monopóliuma, rendszerint kiiktatódik a többiek életébõl” [14] Abban azonban az író, N. Elias téved, hogy az erõszak, mint a politikai hatalom nélkülözhetetlen összetevõje, a laktanyák kerítése mögé került volna. Az állami hatalom az erõszak és az erõszakkal való fenyegetés minden változatos eszközét monopolizálja, továbbra is kézben tartja és mûködteti a társadalom minden eresztékére kihatóan. A civilizációs folyamatokban valóban nagy jelentõségû a „pacifikált társadalmi terek” megjelenése és terjedése, hogy nem hányjuk egymást kardélre lépten-nyomon holmi sérelmes apróságokért, mint talán tettük volna 500 vagy 1000 éve, s hogy valóban finomodtak, megbékésedtek volna a hétköznapi érintkezési formák, de az erõszaknak csak egy vállfaja záródott a kaszárnyákba. [15]

Összességében elmondható, hogy az emberiség történetét máig jellemzõen meghatározza a háború és a politikum. Az emberi csoportlét szabályozott és a szabálysértést valamiként szankcionáló egyszerûbb formáiban is fellelhetõk a politika késõbbi intézményesedõ elemei, amennyiben a politikumot az emberi együttlét konfliktuskezelõ és formaadó keretegyüttesét értjük. Ebben az értelemben az emberi lét soha nem volt politika nélküli lét. Ehhez képest a csoportközi viszonyok az eredendõ ismeretlenség és idegenség következtében eleve inkább ellenségesek voltak és háborúskodáshoz vezettek. [16] Ez alapján tehát, ahogy a politikum, úgy a háború is a társadalmak alapvetõ velejárója.

Bakó Béla

Letölthetõ PDF formátumban: Gombár-Volosin.pdf