Pihurik Judit: Naplók és memoárok a Don-kanyarból 1942-1943. Napvilág Kiadó, Budapest 2007., 222 p.
„Oly szépen és eredményesen működnénk, ha volna lőszerünk, éreznénk, hogy vannak csapataink és repülőink. Mert ezek hiánya deprimálólag hat a kedélyekre. Sok bűnünket vezekeljük most itt le, azt hiszem.” Bárány Dénesnek, a Don-kanyarba vezényelt II. magyar hadsereg főhadnagyának 1942. augusztusában kelt naplóbejegyzése talán mindennél jobban sejteti a sereg tragédiáját. Annak a haderőnek a tragédiáját, amelyre a közvélemény máig tartó megosztottsággal gondol, hol a gyáva megfutamodás szinonimájaként, hol pedig szándékosan veszteséglistára írt, szánalomra méltó és hősies honvédőként. Pihurik Judit munkája a második magyar hadsereg tragédiáját dolgozza fel. Nem klasszikus hadtörténeti mű, hiszen teljes mértékben szubjektív naplókon és visszaemlékezéseken alapul, mellyel a szerző kísérletet tesz a katonák mentalitásának bemutatására, ezen keresztül pedig a korabeli közgondolkodásról kialakított kép árnyalására.
A szerző –mint ahogyan azt a bevezetőben kifejti – elsősorban a harctéri naplókat és magánleveleket tekinti elsődleges forrásoknak, a szerző személyét pedig azok legfontosabb elemének. Tisztában van a források szubjektív voltával, de úgy tekint rájuk, mint amelyekben –a memoárokhoz és az oral history körébe tartozó interjúkhoz viszonyítva –sokkal kevesebb a tudatos torzítás. Mintegy egyfajta interpretációs kulcsot adva az olvasó kezébe, összegzi az általa felhasznált források jelentette buktatókat, hogy tudniillik mindig szem előtt kell tartani a napló-és memoárírók eredeti szándékát csakúgy, mint a keletkezés körülményeit. Leszögezi, hogy a katonák visszaemlékezései teljes mértékben szubjektívek, különböző értéket hordoznak, mindazonáltal egységes keretbe foglalva segítenek bizonyos mértékig rekonstruálni az eseményeket.
A könyv 26 harctéri naplón és 54 visszaemlékezésen alapul, melyek zömét hivatásos és tartalékos tisztek írták. Szubjektív forrásokról lévén szó, Pihurik alapvető fontosságot tulajdonít szerzőik származásának, neveltetésének, társadalmi és vagyoni helyzetének, felfogásának, felekezeti hovatartozásának. A visszaemlékezések esetében pedig kritériumnak tekinti, hogy azok alapja korabeli napló legyen. Szót ejt a két forráscsoport közti különbségekről is: a naplókat a katonák általában maguknak írták, sokkalta személyesebbek, keresetlenebbek, gyakran tartalmaznak például verseket, karikatúrákat, térképeket, harcleírásokat, míg a memoárok általában publikációs céllal, a jövő nemzedék számára készültek, sokkal általánosítóbb, összefoglaló jelleggel.
A kötet első fejezete a háborús propagandáról és annak a katonákra tett –és a forrásokban is tetten érhető –hatásáról szól a harci cselekmények megkezdése előtt. A hivatalos magyar propaganda teljes mértékben a német álláspont átvételén alapult, így a Szovjetunió elleni háború igazolására két érvet hangoztatott: egyrészt a bolsevizmus elleni harcot, másrészt pedig a preventív háborút, melyben a tengelyhatalmak a béke őrzőjének szerepében tetszelegtek, a Szovjetunióra pedig elvetemült agresszorként tekintettek. Ezt az ideológiát nem csupán a hivatalos háborús kiadványok támasztották alá, hanem a sajtóban rendszeresen publikált haditudósítások is. A sztereotípiákat tükrözik azok a naplók, amelyek 1942 tavaszán-nyarán, a harctérre való kiérkezésig íródtak. Szerzőik általában nem fogalmaztak meg kételyeket a háborús célok tekintetében, ellenségképük pedig csaknem irreális volt. Ahogy a katonák fokozatosan kénytelenek voltak szembesülni azzal, hogy a szovjet hadsereg egyáltalán nem szedett-vedett és rosszul felszerelt, több naplóíró kezdett hangot adni kételyeinek. A bolsevik rendszert továbbra is negatívan ítélték meg, de a háborút immár sokkal árnyaltabban, hiszen nem igazán tudták, hogy pontosan hol, hogyan, és legfőképpen: miért fognak harcolni. A több száz kilométeres gyalogmenet, a halállal és a harctéri élettel való szembesülés fokozatosan kiirtotta a propaganda hatását a katonákból, a kezdeti optimista lelkesedés semmivé foszlott és egyre szélesebb körben fogadták el tényként, hogy a katonákat feláldozták a politika oltárán.
A második magyar hadsereget 1942. április 11. és július 27. között szállították vasúton szovjet területre, ahonnan az alakulatok gyalogmenettel jutottak el a frontra. Az ellátásra és utánpótlásra a németektől csak szóbeli ígéretet kapott a magyar hadvezetés, konkrét megállapodás arról sem született, hogy a hadseregnek milyen feladatot és meddig kell elvégeznie. A kivonuló sereg kiképzéséről, felszereltségéről, összetételéről és problémáiról számos forrás tesz említést. Kritizálták a részleges mozgósítást és a legénység összeállítását is. Utóbbi kapcsán magasnak tartották a nincstelenek, a meglett családos emberek és a nemzetiségek arányát, mondván: a legalsóbb társadalmi rétegnek nincs miért harcolnia, a családosok az egzisztenciájukat féltik, a nemzetiségek pedig, akik nagyrészt magyarul sem tudnak, nehezen azonosulnak a közös céllal. A tisztek magukat sem kímélték, hiszen gyakran panaszkodtak arra, hogy kevés a hivatásos, harci tapasztalattal rendelkező tiszt, a tartalékosok pedig jórészt kiképzetlenek voltak, akik éles helyzetben nem tudtak a körülményeknek megfelelő határozott döntést hozni. A nemzetiségek esetében általában előítéletektől hemzsegő vélemények domináltak, de a „szellemi alacsonyabbrendűség” és az „igénytelenség” kifejezés a magyar legénység jellemzésekor is gyakran felbukkant.
A kiképzést illető kritikák a nyári harcok idején szaporodtak meg. Sok forrás tanúskodik arról, hogy a katonákat felkészületlenül érték a harcok. A gyalogosok és a páncélosok nem ismerték egymás fegyvernemét és módszereit, képtelenek voltak együttműködni. Kiképzésük sokkal inkább a védekezésre való felkészítést jelentette, sokan a harcok előtt még soha nem lőttek éles fegyverrel. A műszaki kiképzés hiányos volt, a védőállás jelentőségét a katonák csak súlyos áldozatok után értették meg. Súlyosbította a helyzetet, hogy a gyalogmenet után az alakulatokat sokszor azonnal bevetették, a fáradság miatt a megfelelő irányítás nélküli katonák gyakran lelketlenül harcoltak. Folyamatosan ellátási nehézségekkel küszködtek, kevés volt a fegyver és az élelem, nem kaptak a körülményekhez megfelelő ruházatot, a lelkiállapotukat pedig befolyásolta, hogy hiába várták beígért felváltásukat.
A kivonulás nehézségeiről megrázó naplórészletek tanúskodnak, amelyek érzékletesen számolnak be a fizikai igénybevételről. A katonák átlagosan napi harminc kilométert gyalogoltak, tisztálkodásra csak az ötnaponkénti pihenő nyújtott alkalmat. A fásultság és megterhelés miatt a naplók szinte részvétlenül számolnak be egy-egy öngyilkosságról, az alakulatban szokásos büntetésnek számító kikötésekről, a lovak tömeges elhullásáról… Indulatosabb beszámolók a német gépesített alakulatokkal való találkozások kapcsán születtek. A „szekerizált” magyar hadsereg valóban kissé szánalmasnak hathatott a kipihent, fiatal, jól felszerelt és ellátott német egységek mellett.
A katonák élelmezési problémáival a szerző külön foglalkozik, tekintettel arra, hogy ez volt a források egyik legfontosabb témája is. A hideg miatt az alultáplált lovak sorra pusztultak, a Katonák egyszerre másfél napra elegendő lőszert kaptak, gyakori volt a fagyhalál, a hiányos és szokatlan élelem mégis nagyobbsúllyal esett a latba. A harcolóknak nagy kalóriatartalmú meleg élelemre lett volna szükségük, hiányolták a hazai ízeket. Sok panasz olvasható a kenyérrel, a hagyma, a szalonna, a paprika hiányával kapcsolatban. A naplók sok esetben a katonák minden étkezéséről részletesen beszámolnak, fényt derítve a gyakori cserekereskedelemre is, melyek tárgya a krumplitól a cigarettán át a szappanig terjedt. Egyes alakulatok kénytelenek voltak önellátásra berendezkedni: a harcok szüneteiben betakarították a termést, konzerváltak, gyűjtöttek.
A konkrét harci cselekmények, az augusztusi hídfőcsaták leírásai ugyancsak a naplóírók elkeseredéséről tanúskodnak. Az elcsigázott katonákat a harcok során hatalmas veszteségek érték, amelyekre lelkileg sem voltak felkészülve. Harc vagy akár több napos árokban való megbúvás esetén a naplóbejegyzések természetes módon az események után két-három nappal íródtak, át-átszőve az otthon utáni sóvárgással és a békés életnek a harctéri kegyetlenkedésekkel való összehasonlításokkal.
A katonák szembesülése a Vörös Hadsereggel, a partizánokkal és reflektálása a helyi lakosságra külön fejezetet kapott a könyvben. A bolsevik rendszerrel szembeni előítéletük legnagyobbrészt a propaganda hatásának tudható be, de a Szovjetunióban szerzett tapasztalatok nyomán a naplókban igen erőteljesen negatív kép bontakozott ki az átlagos orosz emberekről is. Jórészt primitívnek tekintették őket, értetlenül álltak a tény előtt, hogy a helyiek nem felszabadítóként tekintenek rájuk és hazájuk megvédéséről beszélnek. A higiéniai viszonyok rettenetes voltáról szinte mindegyik forrás megemlékezik, de megemlítik az oroszok eltérő étkezési- és öltözködési szokásait, házépítési sajátosságaikat. A szemtanúk többsége a háborús körülményeket csak részben tartotta az oroszok nyomorúságos körülményei okának. Szerintük ebben a politikai berendezkedés lélekölő hatása és az oroszok igénytelensége is szerepet játszott. Mindazonáltal néhol pozitívumokat is lehet olvasni, például a szovjet iskolák felszereltségéről.
Akadt példa arra, hogy a katonák segítettek a megszállt területek lakosságán, jobb viszony azonban nem alakulhatott ki, hiszen a partizánok kegyetlenül leszámoltak az együttműködőkkel. A partizánakciókkal kapcsolatban az értetlenség tűnik leginkább szembe a forrásokban, valamint a mindkét fél részéről történt kegyetlenségek részletezése. A magyar katonák a partizánakciók sikerességét jórészt jobb fegyvereikkel, az aknavetők nagy számával és az orosz mesterlövészek hatékonyságával magyarázták. Ugyanez a Vörös Hadsereggel kapcsolatban is egyre inkább realizálódott. A magyarok szempontjából ez nem volt szerencsés, hiszen a harcot nem csak az ellenséggel, hanem az egyre elviselhetetlenebbé váló időjárási viszonyokkal is fel kellett venniük. A tavasszal bevonult katonák óriási csalódásként élték meg, hogy télre sem jutnak haza. A meglett, családos katonák aggódtak rokonaikért, honvágyuk egyre gyötrőbb volt, ugyanakkor a feljegyzésekben sűrűsödtek a kritikus hangok is. Sokan érezték úgy, hogy az otthonmaradottak törődése kimerül az ócska szeretetcsomagok küldésében, saját családjuk meg csak a férfikezet hiányolja a háztól és el sem tudja képzelni, hogy ők közben miféle borzalmakon mennek át.
Az általános levertséget a súlyosbodó ellátási gondok tetézték. A tél beálltával gondoskodni kellett téli állások építéséről, készletek beszerzéséről. A fizikailag és lelkileg amortizált sereget 1943. január 12-én érték el a szovjet hadműveletek. Egy hónapos védelmi és utóvédharcok után kezdődött meg a visszavonulás, melynek során majdnem százezer magyar katona halt- vagy sebesült meg, illetve került fogságba. Az időszak feljegyzései természetesen az összeroppant magyar hadseregen felülkerekedett pánikra és menekülésre reflektáltak. A katonák helytállásáról a forrásokban is kevesebb szó esik, amit a szerző részben Jány Gusztáv vezérezredes 1943. január 24-i (később visszavont) hadseregparancsának tulajdonít, amely szerint a 2. magyar hadsereg „elvesztette becsületét”. Sok szó esik azonban a harcok szünetében töltött időről. A források –kis számban ugyan, de leplezetlenül –beszélnek a katonák szexuális problémáiról, a zabrálásról és a nőkkel való erőszakoskodásokról és ezek büntetéséről. A naplókban megörökített viccek, versek, dalszövegek és karikatúrák pedig a harcolók hangulatáról és a feszültség csökkentésére tett kétségbeesett kísérletekről tanúskodnak.
A harctéri események és a tisztek visszavonulás alatti viselkedését a források ellentmondásosan ítélték meg, a megpróbáltatások mértékéről viszont egyértelmű a katonák véleménye. Előfordult, hogy a tisztek a legénységet hibáztatták a vereségért, ahogy a gyalogság gyávasággal vádolta a tisztikart. Az elcsigázott, éhező és fázó katonák a visszavonuláskor kénytelenek voltak elhullott lovakkal táplálkozni, mert a raktárakat felgyújtották. Sűrűsödtek a visszavonuló német katonákkal való konfliktusok is.
A könyv külön fejezetben tárgyalja a kivezényelt zsidó munkaszolgálatosok sorsát és megítélését, amelyet negatívan befolyásolt az antiszemita propaganda és a zsidótörvények is. A források tanúsága szerint gyakori volt a munkaszolgálatosokkal szembeni kegyetlenkedés és kínzás. A naplóírók általában részvétlenséget tanúsítottak szenvedéseik és pusztulásuk iránt, csak néhány helyen lehet olvasni a zsidók embertelen körülményeiről, annál is ritkábbak a velük kapcsolatos elismerő szavak. Az orosz zsidók megítélése is sztereotípiákon alapult, a szerzők leginkább a bolsevizmus képviselőiként tesznek róluk említést..
Összességében egy igen jól felépített, izgalmas forrásokon alapuló, objektív és kellően interpretált könyvről van szó, amelyet a naplóírók adattára, levéltári- és kiadott forrásokra, valamint feldolgozásokra bontott bibliográfia egészít ki, illetve a fejezetek közé rejtett fotók, életképek, karikatúrák tesznek érdekesebbé. A szakmabelieknek fontos irányadó lehet a forráskezelés módszertanát illetően, de mindenkinek figyelmébe ajánlom, hiszen olvasmányosan fest érzékletes képet a harcolók gondolkodásmódjáról és körülményeiről. Sokszor megrázó, néhol mulatságos részleteket közöl. Mindenképp olyan mű, amely árnyalja a 2. magyar hadseregről kialakult képet és szép tisztelgés a tragikus harcokat megélt magyar katonák előtt.
Spišák Monika
Letölthető PDF formátumban: Pihurik Judit.pdf