Kovács István: A lengyel légió lexikona, 1848-1849. Az 1848-1849. évi magyar forradalom és szabadságharc lengyel résztvevőinek életrajzai. História MTA TTI (História Könyvtár – Kronológiák, adattárak 10.), Budapest 2007., 612 p.
Az MTA Történettudományi Intézetének kiadásában, a História Könyvár Kronológiák, adattárak sorozatában nagyszabású kötet látott tavaly ősszel napvilágot. Kovács István történész, kiváló költő, író több évtizedes kutatómunkájának eredménye a monumentális életrajzgyűjtemény, amely azoknak a lengyel hősöknek a személyét és életútját tárja az olvasó elé, akik az 1848/1849. évi forradalom és szabadságharcban a vörös sipkájukról ismert Lengyel légió tagjaiként szívvel-lélekkel a magyar nemzet ügyéért és annak oldalán, velünk vállvetve harcoltak, nemegyszer életüket is feláldozták a csatákban, vagy a szabadságharcot követően mártírhalált haltak a megtorlásnak áldozatul esve.
A közgondolkodásban elevenen él az évszázadokra visszamenő magyar-lengyel barátság eszméje, a hányatott sorsú, a történelem által sokszor megpróbált két nemzet lelki-tudati sorsközössége. A szabadságharc leghíresebb lengyel alakjainak neveit (Bem, Dembiński, Rulikowski) a magyar történeti emlékezet híven őrzi, ám a kötet 2600 életrajzánál semmi sem tanúskodik beszédesebben arról, hogy a két nemzet közötti sokat hangoztatott lelki rokonság mögött nem pusztán egyszerű párhuzamok, hanem a történeti valóságban gyökerező, kiválóan adatolható szoros bajtársi kapcsolatok húzódnak meg. Az életrajzgyűjtemény „címszavai” konkrét történeti személyeket elevenítenek meg: a nevek után sorjázó adatokon kívül a függelékben közölt aláírások, arcképek és a légionisták síremlékeiről készített felvételek egészen különös módon idézik meg, illetve hozzák közel a ma emberéhez a XIX. századi lengyel hősök alakjait.
Kovács István több könyvet szentelt a lengyel légió történetének (A légió. A magyarországi lengyel légió története (1989), Együtt a szabadságért 1848-1849 Wysocki tábornok emlékiratai (1993), ill. „…Mindvégig veletek voltunk.” Lengyelek a magyar szabadságharcban (1998)), nem is beszélve számtalan kapcsolódó publikációjáról, amelyek különböző kulturális és tudományos folyóiratok lapjain jelentek meg az elmúlt években. Történeti tárgyú írásainak jellemzője az imponáló tudományos alaposság, amely rendkívül élvezetes stílussal párosul. Adattárak ismertetésekor ritkán lehet erre a kettősségre felhívni a figyelmet; de A lengyel légió lexikona esetében ez mindenképp indokolt.
A kötet elején lényegretörő tanulmány szól a magyarországi lengyel légió megalakulásáról, illetve a szabadságharc éveiben való működéséről. A szerző felvázolja a légió szervezésének nemzetközi, illetve magyarországi hátterét, a felállítás körülményeit, majd fejezetekre bontva ismerteti a lengyelek részvételének történetét a szabadságharc egyes szakaszaiban (csak néhányat említve: Tchorznicki katonáinak hőstette az első kassai csatában, Wysocki századainak aradi működése, lengyel egységek a feldunai hadtestben és az északi fronton, lengyel szabadcsapatok és szabadcsapat-parancsnokok, a 2. lengyel dzsidásezred szervezése, a szolnoki lovasroham, az erdélyi lengyel légió szervezése, a légió működése a nyári hadjáratban). A Törökországba menekült és a megtorlásnak áldozatul esett lengyelekről külön rész emlékezik meg. Az átfogó tanulmányt a légió történetéhez kapcsolódó konkrét epizódok leírása színesíti (pl. a tarcali ütközet és a drámaíró fia). A lexikon első részét a felhasznált források és irodalom tekintélyes listája zárja; ezt követi az életrajzgyűjteményt magába foglaló adattár több mint félezer oldalnyi terjedelemben.
A lengyel légionisták életrajzi adatainak összegyűjtése fáradságos és éveken keresztül tartó, állhatatosan elmélyült, szenvedélyes kutatómunkát igénylő vállalkozás volt; a kiterjedt, magyar, lengyel, osztrák, román, szlovák és ukrán levéltárakban végzett aprólékos kutatások gyümölcse a közel 3000 biográfia, melyek részletessége – a fellelhető levéltári források adatmennyiségétől függően – eltérő: van olyan légionista, akinek a nevén kívül csak katonai rangját, beosztását, alakulatának nevét, illetve szolgálatának idejét tudjuk meg, de az adatokat röviden felsorakoztató szócikkek mellett számtalan a részletes életút, melyek között többről nem túlzás azt állítani, hogy regényszerűen színes portré.
A rövidebb-hosszabb címszavak élén a légionisták neve áll, utána szerepel zárójelben az illető születési és halálozási helye, ideje (ha ez ismert, ill. kikutatható volt); ezt követik a vallási hovatartozásra, családi állapotra, ill. a család eredetére, származására, a családra vonatkozó adatok, majd a levéltári források alapján gondosan feltárt katonai pálya részletes ismertetése. A címszavak a források bibliográfiájával zárulnak, a rövidítések feloldása az adattár előtt elhelyezett rövidítésjegyzékben található.
Az életrajzok értékét növeli a források adatainak összevetése, a vonatkozó magyar és lengyel szakirodalom összegzése, illetve a köztudatban az egyes személyekkel kapcsolatban elterjedt és megszilárdult „mítoszok”, legendák történeti értékelése, a történeti valósággal való szembesítése, ezek esetleges kiigazítása. A szerző a munkáját, ill. kutatási módszerét illusztrálva megemlíti a lexikon előszavában, hogy egy-egy légionista adatainak összegyűjtéséhez a bécsi Hadi Levéltárban átnézte a legfontosabb galíciai sorozású ezredek személyi törzslapjait; ez egy-egy ezred esetében öt-hatezer dokumentumot jelent.
A rengeteg új adat sok ismeretet pontosít és számos meglepetést rejt, még a köztudatban elevenen élő, gyakran emlegetett személyek esetében is. (Példa gyanánt a nagyváradi temető falánál 24 évesen kivégzett, hagyományosan Rulikowski Kázmérként ismert lengyel mártír személyét emeljük ki, akiről a lexikonból kiderül, hogy Konradnak hívták és nem kapitány volt, hanem zászlós.) A recenzió értelemszerűen nem veheti számba valamennyi hőst, csak az életrajzok között való tallózásra, néhány felvillantására szorítkozhat.
Budapest belvárosában, a ma a Földművelődésügyi Minisztériumnak otthont adó épület falán emléktábla található, amely az 1849. október 20-án kivégzett Woroniecki Migczyslaw (Mieczysław) hercegnek, a szabadságharc lengyel lovas légiója hős ezredesének állít emléket. A lexikonban szereplő életrajz szerint Woroniecki valójában elszegényedett nemes volt; 1841 és 1848 között különböző császári ezredekben szolgált, 1848 nyarán – a nemzetőrséghez való áthelyezését követően – Pesten szabadcsapatot szervezett, júliusban a szabadkai nemzetőrök parancsnokaként a Délvidéken egy nagyobb felkelő (szerb) csapatot futamított meg. Hírnevet a perlaszi sáncok bevételénél (szept. 2.) szerzett magának, amikor személyesen vezette rohamra vadászcsapatát. 1848 végén a Máramarossziget környékén szerveződő szabadcsapathoz került, velük indult Erdélybe 1849. február elején s febr. 18-án sikerrel fedezte a Karl Urban császári ezredes csapatai elől hátráló honvédsereget. Bem márc. 6-án Woronieckit a Szamosújvárt felállítandó lengyel lovasosztály parancsnokává és szervezőjévé nevezte ki; jún. 20. körül a Besztercénél vívott összecsapásokban megsebesült. 1849. július végén Cegléden Dessewffy tábornok hadsegéde lett, az aug. 3-i újszegedi összecsapásban tanúsított vitézségéért a katonai érdemjel III. osztályával tüntették ki. Két napra rá – a szőregi sáncok előterében végzett felderítés közben – osztrák fogságba esett; a császári hadbíróság okt. 18-án kötél általi halálra ítélte mint önálló csapatparancsnokot, holott ténylegesen önálló csapatparancsnok csak 1848 augusztusában és szeptemberében volt, vagyis abban az időben, amely amnesztia alá esett. Az ítéletet okt. 20-án hajtották végre (két társát, D’Abancourt kapitányt és Peter Giron alezredest is ekkor végezték ki); a legendás hírű ifjú „bátran halt meg. Ahogy egy 48-as honvédtiszthez és lengyelhez illett.” (M. Woronieckiről az adattár szerzője külön tanulmányt írt: Kovács István: „Úgy haltál meg, Mieczysław, ahogy a legnagyobbak” Woroniecki hősiessége és gyarlósága = Kortárs, 1995/1, 51-62.)
A sok fiatal légionista közül Hieronim Olszewski vonja magára a figyelmünket: Woroniecki mellett ő is részt vett a már említett perlaszi ütközetben; az alig huszonegy éves hadnagy hajtotta végre a támadás legnagyobb bravúrját, „tizennégy emberével elszakadt a zászlóaljától, s az egyik fontos sáncot megkerülve”, azt elfoglalva a szerb ágyútelep elfoglalásával tüntette ki magát. Aug. 18-án az erdélyi hadsereg maradványával tette le a fegyvert; Nagyszebenben halálra ítélték (ha végrehajtják rajta a halálos ítéletet, ő volna a szabadságharc legifjabb vértanúja), később ezt 6 évi várfogságra változtatták: 1852-ben szabadult Kufsteinből.
Rendkívül érdekes Seweryn Korzeliński életútja (a függelékben fotó van róla); 1804-ben vagy 1805-ben született a galíciai Bereźnicaban, előbb hivatásos katona volt az osztrák hadseregben (cs. kir. ulánus hadnagy), majd önkéntesként vett részt az 1831-es lengyel és az 1848-as magyar szabadságharcban. A 2. dzsidásezred kapitányaként századával (64 dzsidással) és egy 200 fős különítménnyel Girált térségében két napig tartotta fel a sokszoros túlerőben levő orosz sereget. A temesvári csatában megsebesült, „Kossuth 1849. aug. 17-én Orsován III. osztályú érdemjellel tüntette ki azért, mert a hadjárat során »…nemcsak személyes bátorságot, hanem rendkívüli lélekjelenlétet és katonai ismeretet is mutatott«.” A szabadságharc leverése után a Törökországba menekültek közül a legtovább volt számkivetett, mert „Kossuth és Dembiński sorsában a távoli kytahiai kényszerlakhelyükön is osztozott”. Velük együtt hagyta el Kis-Ázsiát; Angliából 1852-ben Ausztráliába utazott kora egyik legnagyobb vitorlásgőzösével, a „Great Brittaniával”. Ausztráliai élményeiről később könyvet is írt, amellyel írói hírnevet szerzett magának. 1856-ban amnesztiát kapott s hazatért galíciai birtokára. A galíciai Czernichówban felállított első Lengyel Mezőgazdasági Iskola igazgatója lett, amelyet sikerrel irányított nyolc éven keresztül. A sokoldalú katona az alábbi módon tűnik fel az 1849. júniusi események ismertetése kapcsán Józef Wysocki tábornok emlékiratainak lapjain: „…az öreg, tapasztalt katona, s amellett energikus tiszt nem kis szolgálatot tett azzal, hogy az ellenséget nemcsak felderítette, hanem ügyes manővereivel hosszú ideig fel is tartotta”. (Együtt a szabadságért 1848-1849. Wysocki tábornok emlékiratai, ford., jegyz. Kovács István, Zrínyi, Bp., [1993] 70.)
Ha a levéltári iratokban erre utaló adat volt, szerepel a légionisták (eredetileg űzött) polgári foglalkozása is: található köztük kertész (Jan Wysocki), gazdatiszt (Maksymilian Mroczkowski (Mrockowski), köszörűsmester legénye (Kacper (Kasper) Kalinowski), przemyśli gimnazista (Mieczysław Moszczyński (Maksym Moszczański) éppúgy, mint orvos (Ludwik Burzyński), földbirtokos fia (Henryk Innes (Ines)) vagy a Bécsi Műegyetemen végzett, okleveles mérnök (Maurycy (Mór) Małkowski). Az adattárat bevezető, a lengyel légió szervezéséről szóló tanulmány a Wadowicei kerületből származó légionisták egy csoportját sorolja fel a légionistáknak a társadalmi összetételét vizsgálva: az itt szerepeltetett 19 név hetven százaléka nemesi származású vagy értelmiségi, harminc százaléka pedig paraszt, iparos vagy egyéb; a lexikon szerzőjének megállapítása szerint ez az arány többé-kevésbé a légió egész önkéntes állományára érvényes volt.
A már említetteken kívül a kötet függelékének értékes részét képezi az a térkép, amely a lengyel légió tagjainak származási helyeit jeleníti meg; végezetül pedig dicsérhetjük a könyv igényes megjelenési formáját.
Ismertetésünket összegezve kijelenthetjük, hogy rendkívül értékes művel gazdagodott az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc szakirodalma; a Lengyel légió lexikona nem egyszerűen csak a korszakra vonatkozó hadtörténeti ismeretek kincsestára, hanem a magyarsággal a szabadságért harcoló lengyel életeket-sorsokat részletesen és hitelesen feltáró enciklopédia. Méltó módon és maradandóan őrzi a légionisták emlékét.
Martí Tibor
Letölthető PDF formátumban: Kovács István.pdf