Henrik Eberle, Matthias Uhl: A Hitler-dosszié. Ford.: Szántó Judit, Park Kiadó, Budapest 2006., 590 p.

Adolf Hitler személyére vonatkozó kutatásokat az 1998-ban megjelent, Ian Kershaw által írt kimerítõ életrajz óta a történettudomány ideiglenesen lezárultak tekinti [1] .Hangsúlyos a „személyére vonatkozó” megállapítás, hiszen ez a monumentális mû is tekintélyes mennyiségû hibát és téves adatot tartalmaz már a terjedelmébõl kifolyólag is, különös tekintettel a II. világháború hadtörténeti vonatkozásait tekintve. Ez leginkább Hitler utolsó napjainak elbeszélésekor csúcsosodik ki, errõl azonban nem Kershaw tehet – jellemét akkor is kitûnõen ábrázolja - egész egyszerûen nem ez volt a feladata. Valószínûleg újabb fél évszázadnak kell eltelnie egy újabb jelentõs Hitler értékelés megjelenéséig, amihez a fehér foltok tisztázását, és a Hitlert övezõ mítoszok és legendák eloszlatását Anton Joachimsthaler vette a nyakába, és jelölte ki a követendõ utat [2] .Mindkettejük munkáját segítette az újonnan elõkerült orosz levéltári anyagok feltárása, mégis kijelenthetõ, hogy ez a bázis mégsem kutatható kielégítõen, leginkább az orosz hatóságok, másrészt a botrányos katalogizálás következtében. A Hitler halálát övezõ több évtizedes titkolózás, még inkább hazudozás eredményeképpen, az 1945-46-os szovjet kutatások eredményei mindmáig teljesen ismeretlenek, és még sok-sok évtizedig azok is maradnak.

A könyv törzsanyagát alkotó Hitler-dossziét eredetileg egyetlen olvasónak szánták: Joszif Viszarjonovics Sztalinnak. Közvetlenül a Hitler halála utáni kutatásokat és vizsgálati eredményeket tartalmazza, az információkat közvetlenül Hitler közvetlen környezetétõl nyerték. Persze koránt sem mindent.

Elõrebocsátanám, ez a jelentés több kérdést vet fel, mint amennyi választ nyújt. Megítélés kérdése, hogy ezeknek mekkora a súlya. Mindenesetre a könyv hiánypótló forrásanyagnak bizonyul.

A dosszié:

Már a könyv borítójának figyelemfelkeltõ ajánlásában találkozunk az érdekes megállapítással: …”Az izgalmas anyag azért született, mert a szovjet diktátor egyszerûen nem adott hitelt az Adolf Hitler öngyilkosságáról szóló híreknek”. Nos ha végig olvassuk a dossziét, mindenki számára beláthatóvá válik, hogy ugyan keletkezésének lehetett ez a célja, ám egy ilyen jegyzõkönyvnek nem kellett volna felölelni a diktátor regnálásának 12 esztendejét. Tekintve, hogy négy év munkája után került Sztálin asztalára, és hogy semmilyen orvosi bizonyító erejû dokumentumot sem tartalmaz. Egészen más koncepciót képvisel, bár tény, hogy leghangsúlyosabb részét Hitler utolsó napjainak elbeszélése képezi.

Hogy miben nyújt újat ez a könyv, állításait milyen forrásokból meríti, és hogy milyen rendezõ elvek alapján állították össze?

Kezdjük mindjárt azzal, hogy nem a tudományos alaposság volt a központi vezérelv a jelentés összeállításakor, a szerkesztõk nagyon is tisztában voltak azzal, kinek készül, ami az objektív fogalmazást alapjaiban vetette el, a benne lévõ állítások tényszerûségét pedig a Belügyi (v. Állambiztonsági) Népbiztosság „kiváló” kihallgató módszereinek köszönhetjük.

Berlin elfoglalása, és a III. Birodalom kapitulációja után, természetesen a szovjetek (de a Szövetségesek is) szisztematikusan megkezdték – a háborús bûnösökön kívül, akikrõl elõzetes listáik voltak – a Hitler közvetlen környezetét adó és a hozzá közel álló személyek mihamarabbi begyûjtését. Bár több kezdeményezés is történt, a gyõztes hatalmak nem voltak hajlandóak a vizsgálati eredmények összevetésére. Így fordulhatott elõ, hogy az oroszoknak nem állt módjában kétséget kizáróan azonosítani a Führer holttestét, hiszen sem fogorvosa, sem Dr. Morell röntgenfelvételei nem álltak a rendelkezésükre, egyikük brit, míg másikuk amerikai hadifogságban volt. [3] Ugyancsak nem ártott volna összevetni a különbözõ fogságban lévõ személyek kihallgatási jegyzõkönyveit sem, de az oroszok ebben (sem) semmilyen együttmûködésre nem voltak hajlandók, mivel kínos lett volna számukra, ha a többszöri bejelentésük ellenére el kellett volna ismerniük, hogy a nyomozást nem tudták (akarták) lezárni. Nyilvánosan a szovjetek nem is ismerték el Hitler halálát egészen 1968-ig, így fordulhatott elõ, hogy 1953-ig nem is kezdeményezték halotti anyakönyvi kivonatának kiállítását, és még négyévnyi bírósági eljárás szükségeltett halála pontos idejének megállapítására, amelyhez 42 tanú vallomását használták fel.

Maradtak tehát a személyes beszámolók a történtek rekonstruálására, amihez elõször hét különösen érintett személyt sikerült összeszedni, de folyamatosan szelektálták õket érintettségük és megbízhatóságuk alapján, végül a törzsanyag a két Hitlerhez legközelebb álló és mellette legtovább szolgáló ember, Heinz Linge (személyi komornyikja) és Otto Günsche (személyi segédtisztje) elbeszéléseibõl ered. Kihallgatásukat mindhárom hírszerzéssel megbízott ügynökség lefolytatta, elsõként, még a helyszínen a katonai felderítés (GRU), majd a SZMERS, végül pedig a dosszié összeállításáért felelõs NKVD is. Ezt az eljárást Sztálin éppen ellenlábasától leste el, de itt sem mûködött kifogástalanul. Végül a tanuk beszámolói a fontosabb kérdésekben mindhárom jelentésben megegyeztek, a levont következtetés szerencsétlen módon azonban más és más lett.

Berija, elõrelátó módon elhatárolódott a V. Sz. Abakumov (a SZMERS parancsnoka) vezette vizsgálattól, és riválisa jelentését változtatások nélkül ugyan, de abban két részt kiemelve küldte tovább Sztálinnak, neki azonban megfelelt (Hitler gyávaságából adódóan) a „szimplán ciánkapszula-teória”, így a manipuláció csak idõvel éreztette hatását, Berija viszont bebiztosította magát.

A törvényszéki vizsgálatok és a tanúvallomások közötti anomália végül Sztálinnak is feltûnt, de csak az után, hogy a szövetségesek 1945 novemberében Ivan Szerov vezérezredesnek átnyújtották a saját nyomozati anyagukat. Abakumov jelentése több sebbõl is vérzett, a további együttmûködés ezen a ponton megbukott.

Decemberben ezért Berija újabb vizsgálatot kezdeményezett, és ennek köszönhetõ ez a szintézis, melynek elkészítését a „Mítosz-hadmûvelet” [4] belül A. Sz. Kobulov altábornagy, majd az operatív osztály vezetõje, Fjodor K. Parparov [5] alezredes vezette.

A mû elkészítésében fordított idõrendet követtek és eredetileg politikai áttekintésnek szánták.

Elsõként a kapituláció elõtti-, majd 1935-ig, késõbb az 1933-ig terjedõ idõszak történetét kellett Hitler életén keresztül bemutatniuk. Mivel több, különbözõ és egymásnak ellentmondó nézõpontnak is meg kellett felelniük, ez nem volt könnyû. Számos adattal nem rendelkeztek vagy az ügy titkossága miatt nem kutathatták, emellett Sztálin mindenre kiterjedõ figyelmét és elvárásait is ki kellett elégíteniük. Utóbbiból következik, hogy az események folyama a szovjet diktátort hátrányosan érintõ részeknél meglehetõsen hiányos, és lássuk be, ezen idõszakokkal nem fukarkodik a történelem.

Forrásként többé-kevésbé a dosszié utolsó (15.) fejezetét tekinthetjük megbízhatónak, ez a közel hetven oldal mintegy négy év kihallgatási jegyzõkönyveinek a kivonata. Az igazság legmaradéktalanabb kiderítését erre, a diktátor életének utolsó két hetére fókuszálták, és nagyjából meg is állja a helyét. Az újabb szakirodalom Hitler halálának körülményeit vizsgálva ezt tekinti a legobjektívebb beszámolónak, amit a kérdéses foglyok kihallgatásának és fogva tartásának körülményeit figyelembe véve el is fogadhatunk. Ezt az eredményt ráadásul úgy érték el, hogy sem a kihallgatóknak, sem a tanúknak nem állt rendelkezésére semmilyen hivatalos feljegyzés. Döbbenetes tudomásul venni, hogy a korszakra (és a Szovjetunióra) jellemzõ igazságszolgáltatási gyakorlat, pusztán a többszörösen összevetett, megegyezõ vallomások alapján - minden tárgyi és közvetett bizonyíték kizárásával – képes volt kimondani a végszót és lezárni a Hitler halálával kapcsolatos vizsgálatot.

Az ezt megelõzõ 14 fejezet viszont nem feltétlenül attól érdekes, amit tartalmaz –bár a szerkesztõk mindent megtettek annak érdekében, hogy színes, érdekes és fõként értékes lábjegyzetekkel egészítsék azt ki – hanem ahogyan azt megfogalmazták és összeállították. Külön köszönetet mondhatunk a kiváló magyar fordításért, és rendkívül szerencsésnek mondható, hogy a kiadó áldozott arra, hogy a mû megfelelõ szakmai lektorálást kapjon, melyet Ungváry Krisztián végzett el.

A dosszié szövegezésében a legszembetûnõbb beavatkozást a terminológia szenvedte el, a tanúvallomások tartalmát ahol lehetett meghagyták, Sztálin ízlését maradéktalanul kielégítette a Linge által szolgáltatott számos udvari intrika és pletyka, és a Günschét jellemzõ dokumentarista stílus keveréke. Feltûnõ, hogy a feldolgozók mennyire tisztában voltak a célszemély szellemi képességeivel és szokásaival is, szereplõk neveit, funkcióit esetleg jelzõit, és az összefüggések magyarázatát sorozatosan megismétlik, és rendkívül sok felesleges utalást kapcsoltak a szöveghez. Stilisztikai eszközként pedig sokhelyütt, a feszültség fokozására vagy oldására törekedve megváltoztatták az igeidõket, ami néhol nagyon zavaró lehet.

Hitler karrierjét természetesen három fázisra osztották (felemelkedés, tetõpont: Sztálingrád, bukás) a könnyebb befogadás érdekében, ugyanakkor külön kiemelték Hitler emberi oldalának bemutatását is, mellõzve azonban az olyan kérdések boncolgatását, mint szokásai vagy szexuális élete, holott ezekkel a kihallgatók részletesen foglalkoztak.

Ennek oka Sztálin személyi kultuszában és (nem feltétlenül téves) egyénközpontú történelemszemléletében keresendõ, az esetleg õt is kompromittáló szokások elhallgatása pedig törvényszerûen adódott.

Sztálinnak mintegy elégtételt nyújtva a szerkesztõk, mint magánembert, Hitlert testi és szellemi leépülésén (bár utóbbit cáfolta a történelemtudomány) keresztül mutatták be, ezen kívül fontos momentumnak tartották az õt ért árulásokat is kiemelni, függetlenül azok igazságtartalmától. Természetes, hogy „az ellenség a soraink között lapul” tézisre éppen az NKVD hívja fel Sztálin figyelmét, nem mellékesen igazolniuk kellett a tisztogatások jogalapját. Szemléletes példa továbbá, hogy a két diktátor nehogy párhuzamba állíthassa egymást, Hitlertõl szisztematikusan megvonják a tömegeket vezetni tudó képességét is, az NSDAP ezért nincs egyetlen egyszer sem teljesen kiírva vagy helyesen megnevezve a szövegben.

A 462a számú dokumentum végül is olyannyira megnyerte a diktátor tetszését, hogy azt nem a pártarchívumban, hanem saját könyvtárában helyezte el, és amennyiben nem készül róla Hruscsov számára másolat, valószínûleg még jó ideig nem is tudhatnánk a létezésérõl, pedig annak keletkezése, véleményem szerint megérdemelne egy legalább ekkora terjedelmû mûvet [6]

A közreadók utószava

Ez a mintegy ötven oldalt felölelõ fejezet teszi ki a könyv érdemi tartalmát, a szerzõk ebben közlik az összes szükséges adalékot, mely a dosszié megértéséhez és feldolgozásához feltétlenül szükséges, valamint összegzik a Hitler halálával kapcsolatos legfrissebb kutatási eredményeket. Az összefoglaló azért is hatásos, mert a még olyan friss mûvek sem veszik figyelembe ezeket az eredményeket, mint amilyen Antony Beevor 2002-ben megjelent Berlin- The Downfall 1945 címû könyve [7] . Ebben az alapos elemzésben képet kapunk a dosszié szövevényes keletkezésérõl, a szovjet államgépezet mûködésérõl, és hogy miként akarta megérteni ez a két teljesen különbözõ, mégis ennyire egyforma személyiség és ideológia egymást.

A tanulmányt kiváló fogalommagyarázat és bõ életrajzi függelék követi, a képanyag és a kevés térkép is lebilincselõ és jól használható. Amit hiányoltam a könyvbõl, hogy mi lett valójában Adolf Hitler holtestének sorsa.

A jelenlegi orosz álláspont szerint 1945. május 2-án, a Führer-bunker és a Goebbels család elszenesedett tetemeinek megtalálása után a szovjet kémelhárítás egységeinek még három napjukba tellett, mire a tanúvallomások alapján egy bombatölcsérben a Führer és Eva Braun (Hitler) maradványaira bukkantak5. A holttesteket rejtõ lõszeres ládákat a SZMERS állandóan költözködõ fõhadiszállásán rejtették, majd 1946 februárjában Magdeburgban, a 3. szovjet hadsereg törzsének laktanyájához közel, egy ház udvarában elásták, majd azt lebetonozták. A Brezsnyev-éra azonban 1970. március 26-án elrendelte a holttestek kihantolását és elégetését, mivel a terület átkerült a Kelet-Német állam kezelésébe. Az Archív hadmûvelet április 4-én fejezõdött be, az ismételt átvizsgálásra és a hamvasztásra másnap reggel került sor. A hamut az Elba mellékfolyójába, a Miderizbe szórták. Hitler megmaradt koponyacsontjait – melyeket a bombatölcsér újbóli, 1946. májusi feltárásakor találtak meg(!) - és állkapcsát (pontosabban csak foghídjait) Moszkvában õrzik. A késõbbi törvényszéki orvosszakértõi vizsgálat is hiányosra sikerült, ezúttal a holtestek és Dr. Haase nem asszisztálhattak (a SZMERS megtagadta a maradványok átadását), ezért a jelentés záradéka kimondja: …”teljes bizonyossággal nem állapítható meg, hogy a szóban forgó test Hitleré” (volt).

Fábián Imre

GRU - Glavnoje Razvedivatyelnoje Upravlenyije): Felderítõ Fõcsoportfõnökség, Katonai hírszerzés.

NKVD - (NarodnijKomisszariat Vnutrennyih Gyel): Belügyi Népbiztosság, a Belügyminisztérium elnevezése 1917 és 1946 között.

SZMERS - (Szmerty Spionam – Halál a kémekre): Szovjet Kémelhárítás. A szervezetet 1943-ban külön rendelettel Sztálin hozta létre, fõnöke közvetlenül neki tartozott jelentéssel.

Letölthetõ PDF formátumban: A Hitler-dosszié.pdf