Historicus Societatis Iesu. Szilas László emlékkönyv. Szerk. Molnár Antal, Szilágyi Csaba, Zombori István, Budapest 2007., METEM Könyvek 62., 408 p.

Fraknói Vilmos ténykedése óta tudjuk, hogy a római levéltárak – és itt nemcsak a vitathatatlanul legjelentõsebb Vatikáni Levéltárra (Archivio Segreto Vaticano) és az egyes kongregációk, hivatalok levéltáraira, hanem a római állami levéltárra (Archivio di Stato di Roma) és számos rendi levéltárra is gondolok – a magyar történettudomány számára milyen fontos és nélkülözhetetlen forrásokat rejtenek. Bár manapság a római magyar kutatások fellendülésérõl beszélhetünk – melyrõl nem csak egyre szaporodó tanulmányok, cikkek, hanem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Collectanea Vaticana Hungariae-sorozata is tanúskodik –, nem szabad megfeledkezni a kommunizmus közel fél évszázadáról, amikor a vasfüggöny elzárta a magyar kutatókat az Örök Város levéltárai elõl. Ebben a válságos évtizedekben képviselték hazánkat Rómában a magyar jezsuita páterek, köztük az ünnepelt Szilas László.

A Lukács János jezsuita tartományfõnök elõszavával kezdõdõ kötet hat témakörbe csoportosítja a tanulmányokat. Az elsõ fejezet a „Magyar jezsuita történészek Rómában 1950 után” címet kapta, mely Molnár Antalnak az ünnepelt Szilas László jezsuita atyával készített beszélgetésével indul. Megismerkedhetünk a páter ifjúkorával, a rendbe való belépésének körülményeivel, kalandos szökésével és egyetemi tanulmányival. Részletesen beszél tudományszervezõ tevékenységérõl, a római Jezsuita Történeti Intézetben betöltött titkári, majd igazgatói tisztségérõl, valamint az Archivum Historicum Societatis Iesu, a Bibiliotheca Instituti Historici Societatis Iesu és a Monumenta Historica Societatis Iesu szerkesztésérõl. A beszélgetést Szilas atya életrajza és bibliográfiája követi, aki ezután rendtársáról, a jezsuita rend bibliográfiájának összeállítójáról, Polgár Lászlóról emlékezik meg.

Ezt követõen Molnár Antal „A római magyar iskola. (Magyar jezsuita történészek Rómában 1950 után)” címû tanulmányában részletesen ismerteti a magyar jezsuiták tudományos mûködését. Hosszasan taglalja az „iskola” alapítójának, páter Lukács Lászlónak tevékenységét, akinek nevéhez a jezsuita oktatásügy alapdokumentumának, a Ratio studiorum-nak kritikai kiadása, a jezsuita neveléstörténet hat kötetes okmánytára (Monumenta Paedagogica Societatis Iesu), a rend 1551 és 1773 közötti tizennégy kötetes prozopográfiai adattára, valamint a jezsuiták magyar vonatkozású mûködésének okmánytára, a Monumenta Antiquae Hungariae négy kötete fûzõdik. A „iskola” további tagjai voltak a rend bibliográfiáját összeállító és a magyar vonatkozású források feltárásában segédkezõ Polgár László; a Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem mellett tevékenykedõ jezsuita szerzetes, Alfonso Carillo mûködését feltáró és késõbb elsõsorban szerkesztõi és intézetvezetõi feladatokat ellátó Szilas László és a rend 1540 és 1740 közötti elhalt tagjainak adattárát közzétevõ Fejér József. Az „iskolához” lazábban kötõdött még két jezsuita szerzetes: Arató Pál, aki az Archivum Historiae Pontificiae bibliográfiáját állította össze és a neves Pázmány-kutató, Õry Miklós. Végezetül Molnár Antal kiemeli a jezsuita atyáknak a római magyar kutatások újraindításában és a rend hazatérésében és kulturális életének fellendítésében játszott szerepét.

A második fejezet a „Kora újkori eszmetörténet és vallásosság” címet viseli. Szabó Ferenc a cikkében („Pázmány Péter eredetisége Szent Tamás követésében és a kegyelemvitában”) Pázmány Péter két egymással összefüggõ teológiai kérdésben elfoglalt álláspontját ismerteti. Bár VIII. Kelemen elõírta a jezsuitáknak Szent Tamás követését, Pázmány ebben a kérdésben meglehetõsen szabad álláspontot képvisel, és a domonkosokkal szemben – akikkel a jezsuiták a kegyelemrõl folytattak ádáz vitát – óvott a túlzott tomizmustól.

Szilágyi Csaba Szántó (Arator) Istvánnak Roberto Bellarminoval, a késõbbi egyháztanító szenttel De controversiis címû munkájáról folytatott vitáját taglalja. A kiváló magyar jezsuita – aki 24 pontba szedte észrevételeit – szerint Bellarmino túl mélyen és részletesen ismerteti a protestáns fél érvelését, mûvével inkább csak árt az Egyháznak. Ugyanakkor a vita egy fontos bizonyíték arra, hogy a jezsuita rendben mindig volt lehetõség az eltérõ vélemények ütköztetésére.

Monok István tanulmányában („Az alsópapság szerepe az európai szellemi áramlatok befogadásában a kora újkori Magyarországon”) az 1500 és 1650 közötti plébániai könyvtárakat veszi tüzetesebb vizsgálat alá. A szerzõ kimutatja, hogy plébániákon a liturgiai könyveken kívül elsõsorban prédikációs, ritkábban kánonjogi mûvek voltak. A közös könyvhasználat elterjedése kapcsán megtudhatjuk, hogy bizonyos plébániai könyvtárakból – elsõsorban személyi kapcsolatok útján – a hódoltsági területen élõk is könyvhöz juthattak. A török uralom alatt élõk azonban elsõsorban a ferences szerzetesektõl, a misszionáriusoktól és a protestáns vándornyomdászoktól juthattak könyvekhez.

Fazekas István Kecskeméthy Jánosnak, egy 17. század második felében mûködõ jezsuita szerzetesnek életrajzát vázolja fel. („Kecskeméthy János [1633–1713]. Vonások egy magyar jezsuita portréjához.) Kecskeméthy a Pethe család rokonaként látta meg a napvilágot, tanulmányait pedig a gyöngyösi jezsuitáknál kezdte, Nagyszombatban folytatta, és az 1663/64-es török hadjárat miatt Grazban fejezte be. Mivel a szervezésben és a prédikációkban való jártasságban jobban jeleskedett, így a tanári pálya helyett az intézményvezetés területén kamatoztatta tudását. Két ízben volt a Pázmáneum vezetõje, három évig a kassai, öt évig a nagyszombati egyetem rektora. Batthyány Ádámmal és Kollonich Lipóttal folytatott levelezései a kor politikai elitjének ismeretérõl tesz tanúbizonyságot.

Baán István a magyarországi ruténok között térítõ jezsuitákról ír („Adalékok a jezsuiták tevékenységéhez a magyarországi rutének uniója terén”). Tanulmányában megállapítja, hogy a fõként a protestantizmus visszaszorításáért tevékenykedõ jezsuitáknak a ruténok közötti térítés inkább csak alkalmi ténykedésnek számított, és az unió terjedéséhez csak közvetve járultak hozzá, elsõsorban a püspökre és a földesurakra gyakoroltak hatást, a központtól távolabb esõ vidékeken csak gyérebb eredményt értek el. Az ungvári unió igazi sikerét elsõsorban az 1692-ben I. Lipót által kiadott diploma alapozta meg.

Fülep Katalin az Országos Széchényi Könyvtárak Kézirattárának két jezsuita vonatkozású dokumentuma – Lorenzo Ricci, jezsuita generális vallomása és XIV. Kelemen pápa Dominus et Redemptor noster kezdetû brévéje – alapján a jezsuita rend 1773-as feloszlatásáról értekezik. („Hitemmel pötsételem…”, 1775.)

A harmadik fejezet az „Oktatás” címet kapta, ahol elsõként Thomas M. McCoog jezsuita szerzetes „Törekvés az egyetértésre és a kölcsönös tiszteletre. Angol jezsuiták Sevillában, 1592–1605.” írását olvashatjuk. A szerzõ az 1592-ben alapított, angol diákok számára fenntartott sevillai Szent Gergely Kollégiumról ír, amit – mivel II. Fülöp spanyol király a valladolidi Szent Albán Kollégiummal szemben nem támogatott – hívek adományából kellett fenntartani. Mivel a helyi jezsuiták úgy érezték, hogy az angol kollégium elõlük orozza el a számukra is nélkülözhetetlen alamizsnákat, így a helyzet idõrõl idõre feszültebbé vált, amit Acquaviva generális egy új tisztség, a prefectusság létrehozásával orvosolt. Az intézkedés azonban nem hozta meg a várva várt eredményt, így a kollégium és a prefektúra lassan elenyészett.

Ezt követõen Nemeshegyi Péter SJ foglalja össze a japán jezsuita misszió oktatási tevékenységét Xavéri Szent Ferenc partraszállásától a keresztényüldözésekig („Keresztény nevelés Japánban a 16 – 17. században”), majd Bikfalvi Géza a Ratio Studiorum részletes elemzése által a jezsuita oktatás lényegének megragadására tesz kísérletet („A jezsuita oktatás gyakorlata a Ratio Studiorum szellemében”).

Véghseõ Tamás a 17. századi pálos misszió két vezéralakjával, Vanoviczi János és Benkovich Ágoston római tanulmányaival foglalkozik (Pálos misszionáriusok római képzése a 17. században. Vanoviczi János és Benkovich Ágoston a Collegium Germanicum et Hungaricumban.”). Cikkében arra a megállapításra jut, hogy a pálos renden belüli újfajta szemlélet – mely a misszióra és a lelkipásztorkodásra teszi a hangsúlyt - képviselõinek indíttatása a római szellemben és a jezsuita nevelésben keresendõk.

Tóth Tamás a két világháború közötti magyar egyháztörténet egyik sajátos vállalkozását veszi szemügyre („Egy jezsuita vezetésû hittudományi kar tervei a két világháború között”). A trianoni békediktátumot követõen püspöki székhellyé és egyetemi várossá lett Szegeden megjelenõ jezsuiták egy általuk vezetett hittudományi kar alapítására szánták el magukat. Serédi Jusztinián hercegprímás ellenállása miatt – aki a születendõ szegedi hittudományi karban a budapesti konkurenciáját látta – csak egyházmegyei szeminárium létesült. Ezt követõen Tempfli Imre a jelen papnevelésének helyzetét elemzi az úgynevezett „mainzi irányelvek” alapján, több ízben saját javaslattal kiegészítve azt („Quo vadis, papnevelés?”).

A negyedik, „Kultusztörténet” címû fejezet Bitskey István írásával („Pázmány Péter prédikációja Szent Mártonról”) kezdõdik, melyben Pázmány Péter Kalauzának második kiadását díszítõ címlapja nyomán teszi fel a kérdést: Miért egészíttette ki Pázmány az elsõ kiadás címlapját Szent Mártonnal és Szent Adalberttel? A választ a Kalauzban olvasható Szent Mártonról szóló prédikációnak és a magyarországi Szent Márton kultusznak vizsgálata adja meg. Egyrészt az újjáéledõ katolicizmusnak szüksége volt minél több nemzeti szentre, és a Sabariában született Szent Márton erre alkalmasnak is mutatkozott. Másrészt élettörténete révén a keresztény vitézek erkölcsi példaképévé válhatott.

Szelestei N. László az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárának Jézus Szíve kisofficiumot tartalmazó iratát elemzi („A magyarországi Jézus Szíve-tisztelet kezdeteirõl”). Ennek elemzése során a kéziratot Sigray Erzsébet Rózsa pozsonyi klarissza apáca 1703-ban kiadott „Jó illatú rózsás kert” címû mûvéhez kapcsolja.

Szilárdfy Zoltán Xavéri Szent Ferenc magyarországi ábrázolásait mutatja be oltárképek festményein, emléklapokon, szobrokon és liturgikus kegytárgyakon imponáló alapossággal és negyvenöt, többnyire színes fotóval („Magyarország hódolata Xavéri Szent Ferenc elõtt. Kultusztörténet–ikonográfia”).

Utána R. Várkonyi Ágnes „A kolozsvári porta triumphalis” címû cikkében Kapi Gábor, a kolozsvári jezsuita akadémia professzora által II. Rákóczi Ferenc bevonulására tervezett diadalkaput, valamint állításának körülményeit elemzi. A jezsuiták közhelyszerû Habsburg-hûségét cáfolva kimutatta, hogy a magyar jezsuita pátereknek Rákóczi az eddig a Habsburgoktól hasztalanul kért önálló magyar rendtartomány létrehozását ígérte, akik ebbéli hálájukat kívánták a diadalkapuval kinevezni.

Az ötödik fejezet a jezsuita színjátszással foglalkozik. Tüskés Gábor és Knapp Éva magyar történelmi témájú német jezsuita iskoladrámákat elemeztek, mely során megállapították, hogy a legkedveltebb magyar történelmi személyek Szent István, Szent Imre, valamint Hunyadi László és Hunyadi Mátyás voltak („Magyar történelem a német jezsuita színjátékban”). Érdekes, hogy sem Szent László, sem Salamon király, sem a mohácsi vereség vagy a törökkel folytatott küzdelmek nem keltették fel a német és osztrák jezsuita drámaírók érdeklõdését.

Kilián István a nagyváradi jezsuita kollégium Historia Domusa és az eddig még szinte kiaknázatlan Diarum felhasználásával a templomi liturgiában az egyes egyházi ünnepeken alkalmazottteátrális elemeket gyûjtötte össze, melyek az iskoladrámákhoz hasonlóan az ifjú növendékek erkölcsi nevelését segítették elõ („Színjátékszerû elemek a nagyváradi jezsuiták liturgiájában”).

Pintér Márta Zsuzsanna egy szepesi kamarásról, Holló Zsigmondról ír, aki katolikus hitre térésével és szüleinek áttérítésével halála után közel egy évszázadon át foglalkoztatta a jezsuita drámaírókat; történetérõl négy dráma írtak („A jezsuita ifjúság 17. századi példaképe: Holló Zsigmond”). Életérõl nemcsak a hivatali mûködésével kapcsolatban maradtak fenn források, hanem Renyes István jezsuita atya által írott gyászbeszédébõl is tájékozódhatunk. A szerzõ kiemeli: Holló Zsigmond személye a hatalmas jezsuita drámarepertoár azon kevés hõse közé tartozik, akinek életútja ennyire jól nyomon követhetõ.

Czibula Katalin a jezsuita iskoladrámáknak a klasszicista dráma magyarországi meghonosodásában játszott szerepét veszi górcsõ alá („A jezsuiták szerepe az európai klasszicista dramaturgiai hagyomány magyarországi elterjedésében”). Megállapítja, hogy míg a vígjátékokra Plautus és az olasz vígjátéki elemek mellett Molie`re munkássága gyakorolta a legnagyobb hatást, addig a tragédiák esetében Corneille és Racine mûveinek adoptálásáról beszélhetünk. További sajátosságnak tekinthetõ a tragédiák között a történelmi drámák felülreprezentáltsága, melyek elsõsorban az emberi helytállás különbözõ példáit viszik színre.

A hatodik és egyben utolsó fejezet „Kommunista diktatúrák szorításában” címet kapta. Elsõként András Imre jezsuita atya ír külföldi magyar jezsuita emigráció hazaköltözésének több évtizedes elõkészítõ munkálatairól („Így kezdõdött… A külföldre menekült magyar jezsuiták »hazamenése«”). Majd Németh László a II. világháború utáni magyar emigráció egyik legjelentõsebb egyházi vezetõjének, Zágon Józsefnek a milánói magyar közösség két jezsuita lelkipásztorával, Borbély Istvánnal és Fábry Antallal folytatott levelezését dolgozza fel.

Gárdonyi Máté Kerkai Jenõ jezsuita atyának, a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete) megalapítójának a kommunista hatalom elleni utolsó kétségbeesett kísérletét mutatja be („Kerkai páter »somogyi kísérlete« [1948]). A KALOT megszüntetése után Kerkai atya – hogy annak szellemiségét átmentse – ún. falumanrézás programot indított, mely az állambiztonsági szervek akadályozása ellenére nem várt sikert aratott. Ezen felbuzdulva a másodmagával Kaposvárra helyezett jezsuita páter Bánáss László veszprémi püspök támogatásával „somogyi kísérletnek” nevezett pasztorációs modell megvalósításába kezdett, mely az egyházközségek lelki megújítását célozta meg. A nagy lendülettel megkezdett munkát Kerkai atya 1949 februárjában történt letartóztatása és a szerzetesrendek 1950-ben történõ feloszlatása végérvényesen megakasztotta.

A kötet utolsó cikkében Fejérdy Andrásnak a magyar állambiztonság által a jezsuita rendrõl kialakított képet vázolja fel az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárának forrásaira támaszkodva („»Az államtitkárság legalább 70%-ban a jezsuita rend szemével lát és annak eszével gondolkozik«. A magyar állambiztonsági szervek képe a jezsuitákról”). A szerzõ arra a megállapításra jut, hogy a kommunista állambiztonsági szervek - átvéve a felvilágosodásnak a jezsuitákról kialakított közhelyszerû képét - a rendet a Vatikán elsõszámú kém- és hírszolgálatának tartották, és a róluk kialakult negatív kép a diktatúra puhulásával sem enyhült.

A kötet kétségtelen érdeme, hogy a benne lévõ cikkek nemcsak a jezsuita rendnek az egyháztörténetben elfoglalt helyérõl, jelentõségérõl, sokirányú tevékenységérõl adnak ízelítõt, hanem a római magyar jezsuita atyák és ezen belül Szilas László történészi munkáinak sokrétû felhasználhatóságát mutatják be. Jelen kötet nemcsak az egyháztörténet, hanem az irodalom-, politika és színháztörténet iránt érdeklõdõ olvasóknak is ajánlom.

Nemes Gábor

Letölthetõ PDF formátumban: Szilas László emlékkönyv.pdf