Számvéber Norbert: Az alföldi páncéloscsata (A Tiszántúli harcok 1944 októberében). Puedlo Kiadó, Debrecen 2007., 208 p., 1990 Ft.

E könyv bemutatásával a második világháború magyar hadszínterére szeretnénk elkalauzolni az olvasót, mely során rövid kitekintést teszünk az 1944-es év tiszántúli harcaira.

A könyv elsõsorban ismeretterjesztési célzattal született a második világháború iránt érdeklõdõk számára, azonban mindezt a tudományosság megtartásával sikerült elérni. E kiadó gondozásában már több a háborúhoz kapcsolódó könyv jelent meg, többek között e könyv szerzõjétõl is. Számvéber Norbert jelenleg a Hadtörténeti Intézet munkatársa (levéltárának vezetõje), a második világháború magyar vonatkozásainak egyik legjobb ismerõje, így személye önmagában is garancia lehet a hitelességre. Emellett a kiadónál eddig megjelent munkákkal ellentétben ebben a kötetben már a hivatkozások, lábjegyzetek is helyet kaptak. A könyv végén természetesen szerepelnek a korszakra vonatkozó legfontosabb könyvészeti és levéltári források is. Ez a munka egy korábban már feldolgozott témával foglalkozik, hisz az író már írt ebben a témában egy könyvet (Páncélosok a Tiszántúlon, Paktum kiadó, Budapest 2002), de az új kutatási eredmények és a 2002 óta elõkerült újabb források az eredeti könyv átdolgozására, kiegészítésére sarkallták a szerzõt, mint ahogy ez az elõszóban is olvasható.

A kötetet a kiadónál korábban megjelent könyvekhez hasonló formátumban nyomtatták, oldalanként két oszlopba rendezve a szöveget. A mû, hasonlóan 2002-es elõdjéhez, részletesen tárgyalja a magyarországi harcok Tiszántúllal kapcsolatos eseményeit, melyeket a szerzõ öt szakaszra osztott fel, s ezt kiegészített még egy fejezettel, mely A gyõzelem vagy vereség? címet kapta (Ez a szerkezeti felosztás már a 2002-ben kiadott kötetben is megjelent).

A továbbiakban az egyes fejezetekrõl szeretnénk rövid áttekintést nyújtani, kezdve az elsõvel, mely A szovjet csapatok elérik az Alföldet címet viseli. Ez a szakasz a tulajdonképpeni téma bevezetése, azon események leírása, melyek megelõzték a harcok magyarországi eseményeit. Itt meg kell említenünk két fontos hadmûveletet, melyek alapjaiban befolyásolták a keleti hadszíntér további történéseit. Az egyik a szovjetek „Bagratyion” fedõnevû hadmûvelete, melyet a szovjetek a 1944 júniusában indítottak óriási erõkkel a német Közép Hadseregcsoport ellen. A hadmûvelet eredményeként közel 600 km-t tett meg a támadó Vörös Hadsereg, ill. a német hadseregcsoportosítás szétesett. A gyõzelmüknek azonban nagy ára volt, hisz a veszteségek is hatalmasak voltak, ami a támadások hatékonyságának alacsony fokát mutatja. A másik nagyszabású támadás a jaºi-kisinyovi hadmûvelet néven vált ismertté, mely során a 2. és a 3. Ukrán Front (parancsnokok: Malinovszkij, ill. Tolbuhin hadseregtábornokok) szállt szembe a német-román Dél-Ukrajna Hadseregcsoport (par.: Friessner vezérerezredes) egységeivel. A helyzetet súlyosbította, hogy nem sokkal hadmûveletek megkezdését követõen, augusztus 23-án Románia átállt a szovjetek oldalára. A sikeres hadmûvelet eredményeként a szovjet erõk már az akkori Magyarország határai elõtt álltak. Már szeptember elején sor került magyar alakulatok bevetésére az átállt román alakulatok ellen, melyek célja a határvédelem elõkészítése volt. Magyarország a nehéz helyzet ellenére kitartott szövetségese mellett (bár felmerültek egyéb lehetõségek is, amire a németek is készültek…), de jelentõsebb katonai segítséget kért, amire ígéretet is kapott. A fejezet további részeiben arról olvashatunk, hogy milyen módon próbálták megszervezni az ország keleti határának védelmét. A magyar haderõnek két magasabb egysége a IV. (Heszlényi József altábornagy.) és a VII. hadtest (par.: Vörös Géza altbgy.) volt részese az eseményeknek. Megismerhetjük a mûbõl azt is, hogy mely alakulatok voltak alárendelve a hadtesteknek, ill. ezek mi módon kerültek alkalmazásra ebben az idõszakban. A szerzõ több visszaemlékezéssel is színesebbé teszi az események leírását (melyeket pontosításokkal látott el, ahol szükséges volt), mely így sokkal élvezetesebbé vált. Ez a korábbi kiadásból még hiányzott. Fontos, hogy nem csak a magyar haderõrõl kapunk részletes képet, hanem a velünk szövetséges németekrõl (lásd a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály hadrendje 18. old.) és a szovjetekrõl is. A fejezet a 2. Ukrán Front szeptember 20-i támadásának megindulásával zárul, melynek célja betörni Magyarország területére.

A könyv második fejezete már az alföldi páncéloscsata eseményeivel, annak kezdetével foglalkozik. Ebben a szakaszban a megindulási állások elfoglalásáért vívott harcok kerültek feldolgozásra, tehát az alföldi páncéloscsata követlen elõzményei. A konkrét eseménytörténet kapcsán két fontosabb színtér jelenik meg, ahol jelentõsebb harcok folytak, egyik Arad és Makó környéke, a másik Nagyvárad. A megindulási állásokért folytatott harcok párhuzamosan zajlottak a két területen kb. szeptember 20. és október 5. között. Arad és Makó környékén a magyar 3. hadsereg alakulatai kerültek szembe a 2. Ukrán Front egységeivel. A 2. Ukrán Front támadásában nagy szerepet kapott a „Gorskov” lovas-harckocsicsoport, de a szovjet hadvezetés még mindig nem ismerte fel az átkarolás lehetõségét, a nyugati irányú arctámadásokat erõltették továbbra is. A támadó szovjet erõkkel a IV. hadtest erõi (elsõsorban a 8. táb. pho.) vették fel a harcot. harcok közben egy fontos szervezeti változás is történt, ugyanis a IV. hdt. törzsébõl létrehozták a 3. hadsereget, a hadtesthez tartozó csapatok feletti irányítást a II. tartalék hadtest törzse vette át VIII. hadtest néven Lengyel Béla altábornagy vezetésével. Magyar részrõl fontos szerepet játszott még az 1. honvéd páncéloshadosztály (parancsnok Koszorús vezérkari ezredes), mely kemény összecsapások során komoly veszteséget okozott a támadó szovjet kötelékeknek. Eközben Nagyvárad környékén a magyar VII. hadtest (4. táb. pho. És 12. tart. ho.), melynek parancsnoka Vörös Géza altábornagy volt, szintén súlyos harcokat folytatott a román-szovjet egységek ellen. A parancsnokoknak sok esetben gondot jelentett az is, hogy a rendezetlenül visszavonuló alakulatokat védelemre rendeljék, olykor ez csak fenyítéssel mûködött. Nagyvárad környékén kialakult súlyos helyzet miatt komoly német(-magyar) átcsoportosításra volt szükség, melynek során a Fretter-Pico tüzérségi tábornok által vezetett seregcsoport III. páncéloshadteste (Hermann Breith páncélos tábornok), megerõsítve a 23. páncéloshadosztállyal (Josef von Radowitz vezérõrnagy), szintén ezen a helyen került alkalmazásra. Ennek kapcsán a szerzõ kitér a 23. páncélos hadosztály hadrendjére is, melyen keresztül egy jól átlátható képet kapunk, hogy mi módon épül fel egy ilyen alakulat. A magyar egységek közül elsõsorban a 12. tartalékhadosztály került bevetésre, melynek apropóján olvashatjuk ezen egység hadrendi leírását is. Az Arad és Nagyvárad környéki harcok során a német-magyar erõk sikeresen hátráltatták a szovjet elõrenyomulást, de megakadályozni nem tudták (sokszor nem is ez volt a cél).

A fejezet hátralevõ részében a szovjet hadvezetés „debreceni támadó hadmûveletét” ismerhetjük meg részletesebben, a jelentõsebb szovjet egységek leírásával. A harcok fõ terhét ekkora 2. Ukrán Front viselte (emellett a 3. és a 4. Ukrán Frontok alakulatai is már magyar területen harcoltak). A fõ támadó erõ a Plijev altábornagy parancsnoksága alá tartozó lovas-gépesített csoport volt, melynek kötelékébe tartozott a 4. és a 6. gárda-lovashadtest és a 7. gépesített hadtest. Fontos, hogy a hadszervezeti vonatkozások mellett létszám és technikai adatokat is kapunk, melyeket összehasonlíthatunk a német-magyar erõkre vonatkozó adatokkal, például a német 1. páncéloshadosztállyal (Eberhard Tunert ezredes), mely az egyik legnagyobb múltú német páncélos egység volt. Mindezek az információk, kiegészülve a veszteségi adatokkal is, mutatják, hogy valóban nagy jelentõségû hadmûveletekre került sor a térségben. A német hadvezetés még támadó hadmûveletre („Cigánybáró”) is sort kívánt keríteni, melyben a „Feldherrnhalle” hadosztály kapta volna a vezetõ szerepet, de erre már nem került sor.

A fejezet végén még olvashatunk egy összehasonlítást a szovjet és német erõkrõl, táblázatokkal kiegészítve, melyek jó képet adnak az alföldi páncéloscsatára „készülõ” felekrõl. Ebben a fejezetben is sok idézetet olvashatunk, ami még érdekesebbé teszi a könyvet.

A recenzió további részében a páncéloscsata további eseményeirõl szóló fejezetekrõl, a nagyváradi, a debreceni és a nyírségi szakaszról értesülhet az olvasó. A harcok elsõ szakasza a korábban már tárgyalt Nagyváradhoz kötõdik, s október 6-12. között zajlott. A szerzõ az eseményeket kronologikus sorrendben tárgyalja, napokra lebontva. Ebben a formában egy jól áttekinthetõ leírást kapunk az eseményekrõl, sõt az egyes napok leírása esetén még az aznapi idõjárási jellemzõkrõl is rövid tájékoztatást kapunk, mely tényezõ nagyban meghatározta a páncélosok bevetésének lehetõségeit. Az események részletes ismertetésére ehelyütt nem kerítünk sort, hisz ez meghaladná e recenzió kereteit. A harcokban résztvevõ jelentõs magasabb egységeket az elõbbi fejezetek ismertetése során már megemlítettük, így itt legfeljebb itt csak kiegészítéseket tennénk. A szovjet támadás fõ erõit a „Plijev” lovas-gépesített csoport képezte, mely jelentõs ereje ellenére mégsem tudott gyors sikereket elérni. A támadás súlyát elsõsorban a „Fretter-Pico” seregcsoport viselte, melyet az Erdélyben tartózkodó „Wöhler” seregcsoport (német 8. és a magyar 2. hadsereg) bizonyos egységeivel erõsítettek meg. Ez a seregcsoport ekkor még az Alföld keleti felén harcolt, és egy esetleges bekerítés is fenyegette, melynek elkerülése miatt volt nagy jelentõsége a Tiszántúlon vívott csatának. A nagyváradi arcvonalszakaszon jelentõsebb változás volt, hogy október 7-én a „Breith” csoportot felváltotta a LXXII. hadtest, mely a magyar VII. hadtest felett is átvette a parancsnokságot. A szovjet egységek már a harcok e szakaszában is elérték a Tiszát (Szentesnél, Tiszafürednél…), de a német-magyar egységek idõlegesen tartották a hídfõket. Szinte ezzel egy idõben szovjet erõk jelentek meg Hajdúszoboszló és Debrecen térségében is, de Malinovszkij marsall mindenek elõtt Nagyváradot akarta elfoglalni (ill. a „Breith” csoportot felszámolni), így Debrecen elleni támadást csak a 6. gárda-lovashadtestre bízta, mely önmagában erre nem volt elég, s veszélyeztetve is volt két német hadosztály által is. A magyar-német erõk számára a védelem komoly megterhelést jelentett, hisz az utánpótlás akadozott, az erõsítésként beígért egységek csak lassan érkeztek a front felé. A harcok során érdekes helyzet alakult ki, hisz a német-magyar erõk elvágták a szovjet alakulatok egy részét, melyek viszont veszélyeztették elõbbiek hátát és utánpótlási vonalait. A Nagyváradért vívott harcok október 12-én zárultak, melynek következtében a német-magyar egységek kénytelenek voltak visszavonulni a város térségébõl. A német 6. hadsereg súlyos helyzetbe került, hisz a bekerítés fenyegette.

A harcok következõ szakaszában már közvetlenül Debrecen városáért folytak a csatározások, melyben már a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos hadosztály is részt vett (német 6. hadsereg IV. hadtest). Ennek a szakasznak a fontos színterei Kaba, Berettyóújfalu és Derecske térsége, mely a Nagyváradtól Debrecen irányába nyomuló szovjetek útjában volt. A jelentõs túlerõben lévõ szovjet csapatok továbbra is csak lassan tudtak haladni a védõkkel szemben, akik sikeres ellenlökésekkel késleltették a támadók elõrenyomulását. A harcok leírásának e szakaszát is, hasonlóan az eddigiekhez, a létszámokra vonatkozó adatokkalés visszaemlékezésekkel egészített ki az író, melyek követhetõbbé teszik a harcok leírását. A harcok során egyértelmûvé vált, hogy a Dél Hadseregcsoport nem képes a szovjet támadó erõk bekerítésére, a cél már csak a támadás megállítása lehetett. A „Wöhler” seregcsoport továbbra is Észak-Erdélyen keresztül próbált visszavonulni, és még mindig nem múlt el a bekerítés veszélye. A szovjet vezetés még mindig elég lassan reagált a körülmények változására, hisz például a Berettyó térsége felé, melynek már nem volt stratégiai jelentõsége, indította csapatait, s csak késve változtatta meg az irányt. A Debrecen elõtt vívott harcokkal egy idõben a városban is próbálták kiépíteni a védelmet, ugyanis a szovjetek is felismerték, hogy a város gyors elfoglalásával az Erdélyben harcoló német-magyar csoportosítást bekeríthetik és megsemmisíthetik. Idõközben a szovjetek jelentõs utánpótlást (gyalogság és tüzérség) is kaptak, ami még inkább megnehezítette a védõk dolgát. A német-magyar erõk csak kevés segítségre számíthattak, melyek közül az egyik legjelentõsebb egység az 503. nehézpáncélos osztály volt, melyet Tiger B harckocsikkal szereltek fel. A segítség ellenére is csak a Vörös Hadsereg támadásának késleltetése lehetett a cél, de az emiatt indított ellencsapás azonban csak idõleges megoldást jelenthetett. Debrecen négy napos harcok után október 19-én került szovjet kézre, s ezzel egyben meg is kezdõdött a páncéloscsata utolsó, nyírségi szakasza, melynek tétje a „Wöhler” seregcsoport sorsa volt.

Az utolsó szakasz október 20-28. között zajlott, mely során a németek jelentõsebb ellentámadásokkal próbálták akadályozni a további szovjet támadásokat (német 24. páncéloshadosztály egységei). A 2. Ukrán Front 21-ére tervezte Nyíregyháza elfoglalását, mellyel bekeríthették volna a „Wöhler” csoportot, amit nagy nehézségek árán ugyan, de sikerült megvalósítani. Az északi irányú támadással egy idõben a szovjetek Szolnok irányába is megindultak, hogy minél elõbb hídfõt foglalhassanak a Tiszán. Nyíregyháza elfoglalásával a szovjetek elérték a kitûzött célt, a német-magyar csoport bekerítését, azonban súlyos harcok árán a németeknek sikerült utat nyitni a német 8. és a magyar 2. hadseregnek a nyugati irányú visszavonulásához (sõt Nyíregyházát is sikerült ideiglenesen visszafoglalni – 23. páncéloshadosztály alakulatai). Ehhez nagyban hozzájárultak a sikeresen folytatott aktív védelem, ill. a szovjet parancsnokok vezetési hibái. Még további hat napig folytak a harcok a Tiszántúlon, de idõközben a 2. Ukrán Front 46. hadserege a Budapest elleni támadásra készült, s ennek következtében a Tiszántúlt ki kellett üríteni.

A könyv zárófejezetében a szerzõ, a címnek megfelelõen, arra keresi a választ, hogy gyõzelemrõl vagy vereségrõl beszélhetünk a tiszántúli harcok kapcsán. A kérdés megválaszolásához több összefoglaló táblázat is segítségünkre van, melyek létszámra, a bevetett technikára és a veszteségekre vonatkoznak. A harcok végén hadmûveleti szempontból német elhárító sikert (de nem klasszikus gyõzelmet) és szovjet kudarcot állapíthatunk meg, hisz a „Wöhler” csoportot nem sikerült megsemmisíteni, és Magyarország is tovább harcolt Németország oldalán.

Összességében véve ez a munka nagyon jól és alaposan foglalja össze Magyarország hadszíntérré válásának kezdeti szakaszát. A könyv teljes mértékben megfelel a tudományosság igényeinek, így azok is haszonnal forgathatják a könyvet, akik részletesebben szeretnék megismerni a háború magyar vonatkozásait.

Pödör László

Letölthetõ PDF formátumban: Számvéber Norbert.pdf