Alfred Pasternak: Embertelen kutatás. Orvosi kísérletek a német koncentrációs táborokban. Akadémiai Kiadó, Budapest 2007., 393 p.

„Tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját az õ javukra, és mindent elhárítok, ami ártana nekik”. Ez az a bizonyos hippokratészi eskü, amely évszázadok óta meghatározza az orvosok etikai hozzáállását betegükhöz, és amelyet a második világháború alatt minden addiginál nagyobb tömegeket érintõen rúgtak fel a náci orvosok. A koncentrációs táborokban embereken végzett kísérletek embertelensége megdöbbentõ, ám a Holokauszt történetében elfoglalt helyéhez mérten –eltekintve Mengele professzor tevékenységétõl –viszonylag kevéssé közismert. A magyar származású Alfred Pasternak doktor tényfeltáró kötete ezt a hiányosságot igyekszik pótolni.

Bevezetõ fejezetében a német orvostudomány náciasításának folyamatát összegzi, hangsúlyozva a fajelméletnek a náci ideológiában betöltött roppant szerepét. Az állat- és növény-termesztésben az ún. Mendel-féle genetika emelte tudományos szintre azt az elvet, hogy az ismeretek felhasználhatóak egy egészségesebb és termékenyebb faj elõállítására. A fajhigiénia (Rassenhygiene) mint diszciplína a náci ideológiában torzítva jelent meg és az államilag támogatott faji tisztogatást legitimáló elvvé változott. Fontosságát mi sem jelzi inkább, mint Rudolf Hess kijelentése, miszerint a nácizmus nem más, mint alkalmazott biológia. Az eszme jegyében tudományos tényként fogadták el, hogy konkrét kritériumok alapján az emberiség minõségileg jól elkülönített genetikai fajokra osztható. Hitler hatalomrajutása után azonnal elkezdõdött az orvosszakma vezérelv szerinti strukturális átalakítása. Az újonnan létrejött orvosszövetségeket egy központi felügyelet irányításának vetették alá.

A német árja polgárok védelme érdekében 1935-ben három rendeletet adtak ki, amelyek nem hagytak kétséget afelõl, hogy a hatalom mely fajt tekinti elsõsorban veszélyesnek a germánokra. A „nürnbergi törvényekként” ismert rendelkezések közül a „birodalmi állampolgársági törvény” a zsidókat gyakorlatilag kizárta az állampolgárok közül, a „vértörvény” –abból kiindulva, hogy a „faji örökség” határozza meg az emberi jogokat –nemcsak a vegyes házasságokat, hanem a zsidók és nem zsidók közötti szexuális kapcsolatot is megtiltotta, végül a „német nép örökletes egészségének védelmére” hozott törvény egyenesen genetikai vizsgálatra kötelezte a házasulandókat. Az a tény, hogy a német orvosok mintegy 45%-a csatlakozott a náci párthoz, nagyban annak az 1938-as törvénynek volt köszönhetõ, amely kizárta a zsidókat az orvosi hivatás gyakorlásából.

Az orvosok és a párt ideológusainak cinkos együttmûködése a faji felsõbbrendûség nevében már igen korán, az 1930-as évek elsõ felében elkezdõdött. Az egyik legnagyobb program az „örökletesen beteg utódok születésének megakadályozására” hivatott, törvény által védett sterilizáció volt, mely felett a genetikai egészség tárgyában döntõ bíróságok egész hálózata bábáskodott, s melynek jegyében mintegy 400 ezer embert sterilizáltak még a második világháború elõtt. A beavatkozások nem önkéntes alapon történtek, a kényszersterilizáltak zöme örökletes betegségben szenvedett, leggyakrabban gyengeelméjûségben. Az eutanázia-program a német lakosság 0.1 %-át érintette, mindazokat, akik a náci eszményeknek nem feleltek meg. Az ideológiai alapok egyszerûek voltak: az emberi lények biológiai szempontból nem egyenlõk, ebbõl következõen az állam nem köteles minden állampolgárát megvédeni, tehát a gyengék föláldozhatók. Utilitárius érvek is elhangzottak, miszerint a nyomorékok és elmebetegek halála gazdasági terheket vesz le az egyén és az állam válláról is, kórházi ágyak szabadulnak fel, de érvként szerepelt az is, hogy meg kell szabadítani a szenvedéstõl mindazokat, akik nem élnek az élethez méltó életet. A nyomorék és szellemi fogyatékos gyerekek megölésére indított program titokban mûködött, majd lassan kinõtte kereteit, így 1939-ben már felnõtt eutanázia-programot is indítottak. Valóságos apparátus, a „T4” szolgálta a kitûzött célt, melynek kötelékébe SS-katonák is tartoztak, akik kidolgozták a megsemmisítés gyorsabb és hatékonyabb módját, a szénmonoxidos gázkamrát. A program gazdasági haszonnal is járt, hiszen nem csupán az áldozatok javainak elkobzásával és aranyfogaik kihúzásával termelt nyereséget, hanem a betegek „ellátásáért” felszámított térítési díjjal is. A zsidók szisztematikus kiirtásának programja az eutanáziát végrehajtó intézményekben kezdõdött, a hadi- és politikai foglyok elkülönítésére létrehozott koncentrációs táborok fokozatosan váltak megsemmisítõ táborokká, a fogvatartottak tábora is fokozatosan bõvült zsidókkal, homoszexuálisokkal, cigányokkal, papokkal…

A gyilkosságok nagyságrendje minden egyes program esetében számos ember közremûködését követelte meg az élet minden területérõl. Cinkosokká váltak egyszerû tisztségviselõk, sofõrök, munkások csakúgy mint szülésznõk, nõvérek, és elsõsorban: orvosok.

A könyv tekintélyes második fejezete foglalkozik azokkal az orvosi kísérletekkel, amelyeket a koncentrációs táborok foglyain végeztek el. A szerzõ három kategóriát állított fel ezekre:

1. a hadsereg számára végzett kísérletek

Az ide sorolt kísérletek közül a hypotermia-, a magaslégköri és tengervíz-kísérletek a tengeri- és légi mentéssel kapcsolatos problémákra keresték a választ, a szulfon- és mustárgáz-kísérletek, valamint a véralvadást segítõ gyógyszeres kísérletek a háborús sérülések minimalizálására irányultak, a tífusz-, malária- és hepatitisz kísérletek pedig a hatékony védõoltások és terápiák kidolgozását szolgálták.

2. az „árja faj” magasabbrendûségét igazolni hivatott kísérletek

Ide elsõsorban az „Ahnenerbe” (Társaság a Szellemi Õstörténet Tanulmányozására”) által vezetett kísérletek sorolhatók. Az intézményt Himmler alapította 1935-ben azzal a céllal, hogy az árja faj eredetének, szellemének és örökségének meghatározásával segítse a náci fajpolitika végrehajtását. A fajok világos elkülöníthetõsége jegyében számos antropológiai kísérletet hajtottak végre, melyek egyik szomorú tanúbizonyságává vált dr. August Hirt zsidócsontváz-gyûjteménye. A sterilizációs kísérletek ugyanakkor az „alacsonyabb rendû fajok” szaporodásának megállítását tûzték ki célul.

3. öncélú kísérletek

A szerzõ azokat a vegyes kísérleteket sorolja ide, amelyek pusztán egyes „orvosok” perverz kíváncsiságát voltak hivatottak kielégíteni. Megváltoztatható-e kísérleti úton a nemi orientáció? Mekkora az érzéstelenítõ szerek halálos adagja? Vajon tényleg kifolyik öt liter vér, ha az embernek elvágják az ütõerét? Ilyen és hasonló kérdések kerültek terítékre, melyekre a választ talán mind közül a legembertelenebb kísérletekkel keresték.

Pasternak minden esetben azonos szisztémát követ. Röviden leírja a kísérlet célját és lefolyását, majd számos forrást közöl alátámasztásként. A források zöme a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék náci háborús bûnös perének bizonyítékai közül került ki. Elsõsorban orvosi jelentésekrõl, a kísérleti eredmények összefoglaló leírásáról, megfelelõ kísérleti alanyok kérését tartalmazó hivatalos náci iratokról van szó, de szép számmal idéz túlélõk megrázó tanúvallomásaiból is.

A szadista kegyetlenkedések mintegy 250 oldalnyi sematikus, száraz leírásával a szerzõnek már-már sikerül elhitetnie olvasójával, hogy munkája pusztán tényfeltárásra szorítkozó dokumentum-kötet, mely kellõ távolságot képes tartani témájától. Az utolsó két fejezet markáns állásfoglalása azonban túlmutat ezen a törekvésen, hiszen súlyos erkölcsi kérdéseket feszeget: szabad-e a nácik által elvégzett embertelen kísérletek sokszor kétségkívül értékes orvosi eredményeire hivatkozni? Az erkölcsi dilemma a második világháború vége óta foglalkoztatja a kutatókat és az orvosokat. A tekintélyes tudományos lapokban is folyó vitában az adatok felhasználhatóságának védelmezõi arra hivatkoznak, hogy ezek ismerete bizonyos esetekben életmentõ lehet, maguk az áldozatok is bizonyára a kísérletek publikálását pártolnák, mivel így nem hiába szenvedtek. Érvként szerepel, hogy a kísérleti adatok nyilvánosak, így a publikálás megtiltása káros cenzúrával érne fel, de ami még fontosabb: a kísérletek széles nyilvánosság elé tárása kifogná a szelet a holokauszttagadók vitorlájából. Az ellenoldal ugyancsak két szempontból közelíti meg a problémát. Erkölcsileg is elutasítja a kísérletek felhasználását, mivel ez egyrészt bizonyos formában a náci orvosok védelmezését jelentené, a jövõ nemzedék kutatóinak negatív példával szolgálna, másrészt a kísérletek tudatosan és durván sértették az orvosi etikát. Szakmai szempontból pedig megbízhatatlannak tartják a kísérleti eredményeket, mivel azokat gyakran az elvárásoknak megfelelõen módosították és a körülmények miatt (legyengült, kiéheztetett, beteg kísérleti alanyok) eleve tudománytalanok és egészséges embereken nem hasznosíthatóak.

Pasternak kellõ részletességgel tárgyalja ezen vita fõbb állomásait. Példaként az amerikai Környezetvédelmi Ügynökség (EPA) 1988-as, a foszgén légszennyezõ hatásáról készített tanulmányát és dr. Robert Pozosnak, a Minnesotai Egyetemen szintén az 1980-as években végzett hypotermia-kutatásait hozza fel, amelyek kapcsán a fentebb vázolt erkölcsi dilemma a legmarkánsabban jelent meg, immár nem csupán a szakmai folyóiratokban, hanem a napi sajtóban is nagy publicitást kapva. Emellett beszámol a Pernkopf-féle anatómiai atlaszt az 1950-es évek óta övezõ polémiáról is. Eduard Pernkopf bécsi professzor 1933-óta volt NSDAP-tag és híven vallotta, hogy a fai fiziológia, pszichológia és patológia révén az orvostudomány feladata, hogy az „alkalmasak” szaporodását elõsegítse, az „alkalmatlanokét” pedig megakadályozza. „Az ember topográfiai anatómiája” címû mûvét azonban azóta is klasszikusnak számító tankönyvként használják az orvosi egyetemek szerte a világban. 1997 óta a Bécsi Egyetem Rektori Hivatala hivatalból mellékletet küld az atlaszhoz, amelyben a szerzõ politikai elveit ismerteti, leszögezve, hogy az atlasz illusztrációihoz valószínûleg a náci rendszer áldozatainak preparátumait használták fel. A rektori Hivatal szerint az atlasz használatáról ki-ki egyéni felelõssége alapján kell döntsön.

Pasternak saját álláspontja a bécsi megoldáshoz közelít. Õ egyértelmûen elutasítja a náci adatok felhasználását, bármekkora esetleges hasznosságuk ellenére is. Ezt a döntést azonban a kutatók egyéni felelõsségére hagyja, hangsúlyozva ugyanakkor, hogy az adatok felhasználása esetén a folyóiratok szerkesztõi, illetve a konferenciák szervezõi kötelezzék a kutatót, hogy tanulmánya vagy elõadása részletesen számoljon be az adatok eredetérõl és arról, hogy miért döntöttek azok publikálása mellett.

A könyv zárófejezetét a szerzõ a Nürnbergi Kódex néven ismert orvosi etikai szabálygyûjteménynek szenteli. Maga a mûfaj nem volt elõzmények nélküli, az 1947-es dokumentum azonban –amely az 1946. december 9. és 1947. július 19. között zajló nürnbergi katonai orvosper tanulságait kodifikálta –páratlannak tekinthetõ abból a szempontból, hogy az orvosi kutatások kapcsán következetesen a kísérleti alanyok emberi jogait helyezte elõtérbe az orvosok céljaival szemben. Az alapelvek között szerepelt a kísérleti alany teljeskörû tájékoztatása, az önkéntesség és a hasznosság elve, a megfelelõ körülmények biztosítása, a jóhiszemûség. A dokumentum leszögezi, hogy a kísérlet nem okozhat semmiféle fizikai vagy mentális kárt, a kockázat nem haladhatja meg a várható eredmény mértékét és a kísérlet az alany kívánságára bármikor azonnal beszüntethetõ. A Brit Orvosok Szövetsége 1964-ben a „Helsinki Nyilatkozatban” módosította a nürnbergi normákat. Ez immár megkülönböztette a terápiás és diagnosztikai célú kutatásokat, a kísérleteket pedig egy független szakmai bizottság elõzetes jóváhagyásához kötötte. Az 1980-as években az etikai kódex elvei tovább finomodtak. Az Emberi Jogok Védelmére Alakult Bizottság 1989-es, ún. Belmont-jelentése „A humán kísérleti alanyok védelmének etikai alapjairól és irányelveirõl” három etikai elvet szabott meg az orvosi kutatók számára: az igazságosság és a jótékonyság elve mellett az egyén tiszteletben tartása a legfontosabb. Mindezek alapján minden humán alanyon végzett kísérletet meg kell elõzzön egy kockázat- és haszonelemzés, az alanyok társadalmi és egyéni szinten egyaránt megfelelõ kiválasztása és azok tájékozott beleegyezése.

A Függelékben a náci emberkísérletekben mai tudomásunk szerint tevékenyen részt vett orvosok adatait olvashatjuk. A kötetet rövidítés-és magyarázatjegyzék, részletes –nyomtatott és elektronikus változatra bontott –bibliográfia, illetve a leghírhedtebb náci orvosok fényképének gyûjteménye zárja.

A könyv megrázó. Szerzõje nem tagadja személyes érintettségét. Fõként az átkötõ fejezetekben újra és újra tetten érhetõ az a mélységes átélés, amellyel csak egy olyan ember rendelkezhet, aki maga túlélõje volt a Holokauszt borzalmainak és aki családtagjait és barátait vesztette el a kegyetlen nácizmusban. Ez az attitûd nem válik zavaróvá, hiszen csak határozott állásfoglalást tükröz. A kötet gerincét adó dokumentum-közlés korrekt és objektív. Néhol talán túlságosan „orvosivá” válik, a laikus olvasó és talán a történész sem biztos, hogy pontosan értelmezni tudja a szakkifejezéseket. Mindazonáltal a történész-szakma számára fontos adalékokat nyújt a témában. Mindenkinek ajánlom, aki Mengele professzoron túl is kíváncsi a történtekre. A Könyv szép tisztelgés az áldozatok elõtt, intõ példa az orvosok számára és talán segít egy kicsit szélesebb körben tudatosítani, hogy a náci emberkísérletek nem egyes háborodott orvosok perverziói voltak, hanem egy rendszer ideológiájából fakadó tudatos genocídiumok.

Spišák Monika

Letölthetõ PDF formátumban: Embertelen kutatás.pdf