Varga Lajos: A pásztói plébánia története. JEL Könyvkiadó, 2007., 224 p.

Varga Lajos könyvében a pásztói plébánia történetét mutatja be kezdeteitõl egészen napjainkig, kitekintve a plébánosokra, Pásztóra és az ottani emberek életmódjára. A szerzõ az elsõ, aki teljes képet fest a pásztói plébániáról, a könyv megjelenése elõtt több tanulmánya is napvilágot látott a Nógrád Megyei Múzeumok évkönyvében és a Magyar Egyháztörténeti Vázlatokban. Pásztó történetével elsõként Békefi Reming, majd Badél Ede Álmos és Rajeczky Benjamin ciszterci szerzetesek foglalkoztak, akik a plébánia történetét a ciszterci monostor szemszögébõl tárgyalták.

A munka elsõ és hosszabb részében megismerhetjük Pásztó történetét a Szent Lõrinc plébániatemplomon és más kápolnákon keresztül.

Pásztó 1992-ig az egri fõegyházmegyéhez, a patai fõesperességhez tartozott. Pásztó nevének elsõ említése egy 1134/1138-as oklevélben olvasható Pastuchi néven, majd 1265-ben már Pastuh néven szerepel. A név jelenthet pásztort, de tábort is. Az utóbbi esetében honfoglalás kori hadfelvonulási és hadoszlási helyre kell gondolni. Pásztó 1407. április 25-én szerzett Zsigmondtól mezõvárosi kiváltságot és továbbra is magánföldesúri kézben maradt. 1514-ben a Dózsa György vezette parasztfelkelés egyik helyszíne, majd 1550 után a török fennhatósága alá kerül. 1689-tõl vármegyei közgyûléseket tartanak itt, 1872 és 1883 között járási székhely, 1901-ben pedig nagyközség lett.

Pásztó egyik központi helye a Szent Lõrinc plébániatemplom, ami eredetileg a város szélén állt. A régészeti ásatások szerint már a XII. század elsõ felében állhatott itt kápolna, amire elsõsorban a román kori ablak a bizonyíték. Az okleveles feljegyzések alapján megállapítható, hogy 1234-ben biztosan létezett itt templom. A XIII. században bõvítették egy félköríves bejáratú toronnyal a nyugati oldalán és félköríves ablakkal a déli oldalán. Az 1400-as években ehhez hozzáépült még egy gótikus stílusú kápolna is. 1407-ben a mezõvárosi kiváltságának köszönhetõen tovább bõvítették a templomot. Az 1707-ben készült plébániai leltárból tudjuk, hogy a templomban öt oltár volt: a Szent Mihály-oltár, a Szent Anna-oltár, valamint három hordozható oltár. Az utóbbi háromban Szent Valentinus, Félix és Kelemen, Szent Margit és Szent Móric ereklyéit helyezték el. 1723-ban nagyon rossz állapotba került a templom, amit ki is javítottak. Majd 1786-ban megnagyobbították, hozzátoldva a mostani szentélyt.

1766-ban két kápolna is tartozott a templomhoz, valamint tornyát óra díszítette. 1804-ben már hat oltár és 5 harang található a szentélyben. Az 1863-as tûzvészben a teteje teljesen leégett, és az oltárok aranyozása elkopott. Ezután az akkori plébános, Dankó János a templom belsejének felújítását szorgalmazta, ami 3 hónap alatt el is készült. A következõ felújítás 1911-ben kezdõdött: a tetõre pala került, a régi, külsõ vakolatot leverték, majd javították, a templombelsõt pedig újrafestették. Az így 1941-re megújult épületet 1944-ben bombázás érte, és teljes helyreállítására csak 1968-ban került sor.

A templom orgonájának története is érdekes. Valószínûleg már 1716-ban volt itt orgona, amit az akkori plébános elajándékozott, 1744-ben ugyanis már egy másikról lehet olvasni a korabeli feljegyzésekben. Ezután egy új orgona kerülhetett ennek is a helyére, amit 1849-ben vagy 1853-ban készítettek, de 1943-ban teljesen használhatatlanná vált. Ekkor felvetõdött egy új készítésének a gondolata, amit 1949-ben el is kezdtek összerakni, de a az orgona építésével megbízott vállalat az államosítása miatt csak egy részét készítette el. Ehhez a félig kész orgonához 1998-ban vásároltak egy újabbat, amit összeépítettek a régivel és 2003-ban készült el teljes egészében.

A Szent Lõrinc plébániatemplomon kívül más istentiszteleti helyek is voltak Pásztón. Az egyik a Szentlélek-kápolna, ami eredetileg a városon kívül állt. Rákóczi Ferenc renoválta, 1737-ben pedig a ciszterciek kocsmát és kovácsmûhelyt létesítettek a közelében. A XVIII. században a kápolna világi birtokosok kezében volt. A XIX. században, 1887-ben került sor egy újabb renoválására, amikor új oltárt és orgonát is kapott. Az utolsó felújításra 1968-ban került sor, mikor kibontották a gótikus ablakokat, és a padlószintet a középkori szintre süllyesztették.

A Szentlélek-kápolna mellett létezhetett egy Szent Anna kápolna is, melynek helyérõl nincs tudomásunk. A Szent László-kápolna a Szent Lõrinc plébániatemplom mellett állt és csak az alsó része maradt meg. Ezek mellett még létezett a Pusztatemplom, a Boldogságos Szûz Mária temploma, az 1908. szeptemberében megnyílt kórházhoz tartozó kápolna, valamint az Almásy-kastélyban a Havas Boldogasszony tiszteletére szentelt kápolna.

Pásztón három temetõrõl van tudomásunk. A Szentlélek-temetõ az elõkelõk temetkezési helye volt, az Alsó- és Felsõ-temetõben, valamint a Gyetván-temetõben már az alsóbb társadalmi rétegek is helyet kaptak. 1888-tól még Temetkezési Egylet is mûködött Pásztón, ami fõként a tagok temetkezési költségeit fedezte és gondoskodott a hallottak végtisztességérõl.

A plébánia és a plébánosok története címû fejezetben olvashatjuk, hogy az elsõ plébánosokra vonatkozóan 1332-bõl van okleveles forrás, mely két nevet említ: Domonkost és Lajost. A késõbbi korokban is vannak idõszakok, amelyekbõl nincsenek pontos értesüléseink a plébánosokra vonatkozóan, így például nem lehet tudni, hogy ki volt a lelki gondozó 1337 és 1421 vagy 1487 és 1550 között.

Többször elõfordult, hogy a plébánosok megválasztásánál a község lakói voltak a legfõbb hangadók, így például 1810-ben is, amikor Horváth Ignác dorogházi plébánost akarták megválasztani. Leszögezték, hogy nem fognak segíteni a plébániaépület helyreállításában – amit 1764-ben, Janoviczky Ferenc plébános alatt kezdtek el építeni és 1770 körül készült el –, ha nem Horváthot küldik hozzájuk. A szentségtöréssel megvádolt lakosok a kegyúri jog hiányában végül kénytelenek voltak lemondani Horváth Ignácról.

Ezen a fejezeten kívül a könyv függelékében a szerzõ újra felsorolja kronológiai sorrendben a plébánosok nevét 1332 és 2006 között, az 1798 és a 2006 közötti plébánosok közül tizenötnek az életrajzát is tartalmazza a függelék. Bár nehéz magyarázatot adni arra, hogy miért pont az övéket, mikor ezen idõszakban 21 plébánosa volt Pásztónak. Továbbá érdemes lett volna kiegészíteni a plébánosok névsorát azzal, hogy melyik plébános mikortól meddig töltötte/tölthette be hivatalát Pásztón.

A monográfia második felében életmódtörténettel és gazdaságtörténettel ismerkedhetünk meg, így például az iskolázással, a népmisszióval, misealapítványokkal és a pásztói plébánia javadalmaival.

Pásztón 1332-ben már mûködhetett iskola, de magasabb fokú oktatásra csak a városi rang megszerzése után kerülhetett sor. Kezdetben egyetlen iskolamester tanította a kisdiákokat, majd 1710-tõl segédtanító is mûködik Pásztón. Elõször elkülönülve tanultak a lányok és a fiúk, majd késõbb már csak az egyházi és világi iskola különült el. 1858-ban kezdték el a községi iskola felépítését, ami aztán 1876-ban meg is szûnt. A felekezeti iskola – sok más iskolával együtt az országban – 1908-ban állami kézbe került, de a tantermekben a kereszteket megtarthatták, katolikus igazgatót kellett kinevezni és a hittan oktatása továbbra is folytatódhatott. 1910-ben végül a katolikus iskola beolvadt az 1909 óta létezõ állami elemi iskolába. 1949-ban vetõdött fel egy gimnázium megalapításának a gondolata, amit a pásztói plébános utasított el, mivel nem lett volna igény ezen a helyen egy katolikus kollégiumra.

Az iskola mellett fontos szerepe volt a könyvtárnak és a levéltárnak. Egy 1707-bõl fennmaradt feljegyzés szerint az akkor könyvtárnak 11 könyvvel rendelkezett, köztük Pázmány Péter Igazságra vezérlõ kalauz címû munkája is a polcon volt. Ez az állomány a XVIII. század második felére ugrásszerûen megnõtt, közel 300 mû volt ekkor a könyvtár állományában. 1925-ban már két könyvtár is található Pásztón: a Katolikus Olvasókör könyvtára és egy ifjúsági könyvtár.

A levéltár legrégebbi iratai a XVI. századból valók. Az egyik 1586-ban íródott, és az egri káptalan állította ki. A másik 1599-bõl származik, melyben a bélapátfalvi ciszterci apátság és Pásztó kötött egyezséget az egri káptalan elõtt. A XVII. századból 22 irat maradt fenn, a többi a XIX. és a XX. századból való.

A munkát képek színesítik: a legtöbb oltárokat jelenít meg, de láthatunk miseruhát, feszületet, szobrot, kápolnarekonstrukciót, a pásztói szûcs céh testimoniális levelét, valamint XIX. századi térképet a pásztói plébániatemplom birtokairól is.

A könyv végén található latin vagy latin eredetû szavak szótára fontos szerepet tölt be, e nélkül bizony nehézséget jelentene egy laikus olvasó számára a könyv egyes részeinek megértése. Ennek kiegészítéseként célszerû lett volna egyházi fogalmak magyarázatával is ellátni a könyvet, hiszen az egyháztörténetben nem jártas olvasónak bizony komoly gondot okozhat néhány fogalom megértése.

A név- és tárgymutatót az irodalomjegyzék követi, amiben helyet kaptak tanulmányok, monográfiák, levéltári források. A régebbi források mellett a szerzõ a legfrissebb szakirodalmat is felhasználta.

Összességében megállapítható, hogy a munka fontos szerepet tölthet be a magyar egyház-, mûvészet-, gazdaság- valamint mûvelõdéstörténet tárgykörében. Egy olyan témát tárgyal tudományos igényességgel és kellõ részletességgel, melyet már többen elkezdtek feldolgozni, de Varga Lajoson kívül még senki nem ért a végére. Pásztó vagy a pásztói plébánia története iránt érdeklõdõk biztosan sok érdekességgel lehetnek gazdagabbak a könyv elolvasása után.

Matus Zsanett

Letölthetõ PDF formátumban: A pásztói plébánia története.pdf