Robert Service: Lenin. Egy forradalmár életrajza. Ford. Soproni András, Park Könyvkiadó, 2007., 666 p.

Amióta Richard Pipes megírta korszakalkotó monográfiáját, („Az orosz forradalom története.” Európa, 1997) az embernek már nincsenek illúziói az 1917-es bolsevik forradalom történetérõl. Robert Service munkájának hála immár az események központi figurájáról, Vladimir Iljics Uljanovról –közkeletûbb nevén Leninrõl – is lehullt a lepel. A neves oxfordi professzor nem kis dologra vállalkozott az életrajz megírásával, hiszen egy olyan ember életútját örökítette meg, aki nem csak egy új országot, hanem egy új államformát, egy új ideológiát alkotott, akirõl már életében legendák keringtek és aki –személyiségében és politikájában egyaránt –még bõ nyolcvan évvel a halála után is megosztja a közgondolkodást. Ha egy mondatban kellene összefoglalnom a könyv egész konklúzióját, minden bizonnyal Service bevezetõ mondatát idézném: „Lenin rendkívüli egyéniség volt.”

A jól szerkesztett, kitûnõen tagolt könyv elsõ bõ kétszáz oldalát szentelte a szerzõ Uljanov gyermekkorának és ifjú éveinek, érzékletesen tárgyalva a kort és a körülményeket, amelybe beleszületett, a miliõt, amelyben nevelkedett, azokat a hatásokat, amelyek meghatározták késõbbi gondolkodásmódját és formálták politikai cselekedeteit is. Service segítségével szinte napról napra követhetjük a fiatalember életét, hogyan és miért jut el az emigrációig, hogyan kerül kapcsolatba a párttal és miként válik szinte észrevétlenül annak vezetõjévé, késõbb hogyan harcol a párton belül politikája véghezviteléért, hogyan kezeli politikusként a világháborút és a polgárháborút, végül pedig tanúi lehetünk küzdelmének az Oroszországban gyõztes forradalom minden áron való megmentéséért.

A szerzõ szembeszáll azokkal a konvencionális ítéletekkel, amelyek rányomták bélyegüket Lenin személyének és politikájának értékelésére egészen halálától kezdve. A könyv egyik legérdekesebb fejezete az az összefoglalás, amelyben megvilágítja, hogyan vált a bolsevik párt elsõ számú vezetõjébõl kultikus figura, utódai pedig hogyan használták személyét politikai célokra. 1924-ben bekövetkezett halála után testét mumifikálták és közszemlére tették. Ez az abszurd momentum is jól példázza örököseinek azt a törekvését, hogy a vezért mintegy szentként illik tisztelni: a bolsevizmus és a világforradalom hõseként, elõrelátó és bölcs államférfiként, Marx és Engels nagy utódaként és értelmezõjeként, nagyszerû elvtársként és elkötelezett férjként, egyszóval makulátlan emberként.

A kibontakozó utódlási harcban egykori munkatársai –Kamenyev, Zinovjev, Buharin, Sztálin –kínosan ügyeltek arra, hogy minden Leninnel kapcsolatos napvilágra került információ összhangban legyen politikai törekvéseikkel, így a trockizmust fokozatosan elhajlásnak minõsítették, a Trockij-Lenin együttmûködést bizonyító iratok pedig süllyesztõbe kerültek. Amikor Sztálin végül megszilárdította egyeduralmát a párton belül és az ország élén, hirtelen a „ma Leninje” szerepében kezdett tündökölni, gondosan ügyelve arra, hogy elõdje politikai végakarata –amelyben kemény szavakkal vonta kétségbe Sztálin alkalmasságát a vezetõ szerepre –ne kerülhessen nyilvánosságra. Ahogyan a marxizmus-leninizmus fokozatosan marxizmus-leninizmus-sztálinizmussá alakult, úgy szilárdult meg a Lenin-kép hivatalos, ellentmondást nem tûrõ interpretációja. Ebben az interpretációban nemigen kerültek szóba Lenin zsidó õsei és nemesi származása, a forradalmár viszonylagos anyagi jóléte, a nem kizárólagosan a marxista szerzõk ihlette klasszikus mûveltsége, ahogyan megromlott házassága, illetve Inessza Armanddal való házasságtörése is tabutémának számított.

A politikai pályakép Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után vált árnyaltabbá, ez azonban csak a Lenin-Sztálin konfliktus feltárására vonatkozhatott. Így terjedt el –fõként a külföldi kommunisták körében –az a nézet, hogy ellentétben az eredendõen pszichopata, kegyetlen diktátor Sztálinnal, utolsó éveiben Lenin hajlott egyfajta kompromisszumra, potenciálisan meg volt az esélye annak, hogy „emberarcú kommunizmust” építsen ki. A másik szélsõséges –antikommunista –értékelés sem vonta soha kétségbe Lenin világpolitikai szerepét, ez azonban a vezér politikájának ideológiai merevségére, erkölcstelenségére, a diktatúrára való hajlamára fókuszált, amely jórészt a marxisták belsõ megosztottságából fakadt.

Service másképp közelíti meg a kérdést. Számára Lenin összetett személyiség. Egyrészt mindennapi ember, akit cselekvésében ugyanúgy befolyásol jelleme, neveltetése, származása, aktuális lelkiállapota, céljai és kapcsolatrendszere mint bárki mást. Másrészt olyan elméleti gondolkodó és politikus, aki szerencsés módon jókor volt jó helyen ahhoz, hogy a benne lévõ potenciált kihasználja. A szerzõ az orosz századforduló politikai és társadalmi változásaiból indul ki, amely táptalaja lett Lenin forradalmi gondolkodásának. Adott egy gazdasági lehetõségekkel teli hatalmas kiterjedésû ország a világpolitika színterén, amit azonban a –jórészt katonai vereségek okán –tekintélyvesztett Romanov-dinasztia ural. Adott egy, a változásokra még felkészületlen társadalom, egy tulajdonképpen bebetonozott feudalizmus, a társadalmi rétegek közötti mélységes szakadékkal, amelyen II. Sándor cár reforminézkedései sem tudtak segíteni. A kulturális és szellemi vívmányok kevés emberhez jutottak el. A változás azonban lassan elkezdõdött, a szigorú rendõrállam dacára sorra jelentek meg a status quo-t rapid módon megváltoztatni igyekvõ politikai mozgalmak, –köztük a marxizmus is –a kérdés pedig a századfordulón már csak az volt, hogy a cári rendszernek marad-e elég ideje a gazdasági és társadalmi reformok véghezvitelére. Lenin ebbe a miliõbe született bele, családja nem tartozott a társadalom perifériájához, értelmiségiek voltak és jó anyagi körülmények között éltek. Ennek megfelelõen gondtalan gyermekkora volt, jó nevelésben részesült, elit gimnáziumban szerzett klasszikus mûveltséget. Fiatalemberként vált forradalmat sürgetõ értelmiségivé, amihez bizonnyal hozzájárult bátyja tragikus halála is, akit a cári rezsim elleni lázadás miatt kivégeztek. Lenin ezért gyûlölte annyira a cári dinasztiát, de nem kizárólag ezért vált a marxizmus lelkes hívévé. Azokhoz a kortársaihoz csatlakozott, akik a nyugati-szlavofil vitában az elõbbi mellett tették le a garast, mégpedig azzal a reménnyel, hogy Oroszország felzárkóztatása mellett a felvilágosodás, a haladás, a tudomány és a forradalom majd elsöpri a nyugati kapitalizmust.

Ahogyan ezek az eszmék fokozatosan megszilárdultak gondolkodásában, szembe kellett néznie a rezsim üldözésével. Az emigráció hosszú évei alatt azonban nem volt egyedül. Bátyja halála miatt a család ugyan társadalmilag kirekesztetté vált, Lenin azonban a famílián belül rajongásig szeretett és óvott férfivá: anyja és lánytestvérei lesték minden kívánságát. Felesége, Nagyezsda Krupszkaja pedig nem csupán kitartó társa és támasza, hanem harcos elvtársa is lett. Kettejük kapcsolata jól szemlélteti a prioritásokat Lenin életében. Elválaszthatatlanok voltak, de mindent alárendeltek a forradalomnak. Az évek során a kettejük között megszilárdult kötõdést senki és semmi sem tudta kikezdeni. Még Leninnek az Inessza Armandhoz fûzõdõ viszonya sem, ami –Service szerint –igazi szenvedélyes szerelem volt. Inessza nagyvilági nõ volt, a beteges és jellegtelen Krupszkaja tökéletes ellentéte, szenvedélyesen szerette Lenint, aki azonban feleségét és az általa nyújtott biztos támaszt választotta.

Az ország általános és Lenin családi helyzete mellett a szerzõ szerencsésnek tartja az orosz marxista mozgalom struktúráját is. Lenin kezére játszott, hogy egy olyan párt állt mögötte, amely mûködõképesnek bizonyult az õ fizikai jelenléte nélkül is. Számos belsõ vita árán mintegy autoriter módon sikerült keresztülvinnie a mozgalmon belüli szakadást és élére állnia az általa létrehozott bolsevik frakciónak. Az emigráció fizikai biztonságot adott neki és lehetõséget arra, hogy csiszolja elméletét. Három fõ mûvében –Mi a teendõ?, Áprilisi tézisek, Állam és forradalom –lefektette politikájának alapjait és kifejtette a hatalom megragadásának stratégiáját. A cselekvés lehetõsége végül 1917-ben eljött, a cári Oroszország politikai válsága többek között a világháborús katasztrófa folytán eszkalálódott. 1917 októberében Oroszországban számos szempontból váratlan és abszurd módon gyõzött a forradalom, vezetõként azonban Leninre még nagyobb teher hárult.

A konszolidáció érdekében politikai céljai és ideológiai doktrínái kapcsán kompromisszumokra kényszerült. A bolsevik ideológia elõfeltevései –diktatúra, osztályharc, vezetõ szerep, politikai amoralitás -nem voltak egetrengetõen újszerû elképzelések, gyökerei számos 19. századi forradalmi tanban fellelhetõek. Bolsevik társai magát Lenint is gyakran vádolták azzal, hogy közel áll az agrágszocialista tanokhoz. 1917 októberében Lenin meg volt gyõzõdve arról, hogy kizárólag az általa vezetett élcsapat tudja, hogy mi kell a munkásosztálynak. Tökéletes társadalmat, szocialista világforradalmat akart, de a tragikus körülmények arra késztették, hogy ideáit alávesse aktuálpolitikai céljainak. Szembe kellett néznie egy háború, majd polgárháború súlytotta ország összes problémájával. Bajait tetézte mind a párt széles társadalmi támogatottságának hiánya és viszonylagos ismeretlensége, mind belsõ megosztottsága. Személyes elszántság és gyakori improvizáció kellett ahhoz, hogy végül egységet teremtsen egy centralista, hierarchikus, aktivista párt kialakításával. 1917-19 között meglepõ gyorsasággal épült ki az egypártrendszer. A centralizációt, a gazdaság teljes állami tulajdonbavételét, a szisztematikus vallásüldözést, mindenfajta intellektuális tevékenység felügyeletét, a három hatalmi ág egybeolvasztását azonban csak egy, a pártnak szorosan alárendelt erõszakszervezetettel (CSEKA) sikerült véghezvinni. A terror legitimmé vált, de Service szerint a rendszert személyes zsarnoksággá csak Sztálin alakította át.

A még csak gyermekcipõben járó „szocialista haza” mindenáron való megvédése érdekében Lenin végül elérte, hogy 1918-ban aláírják az ultimátumszerû breszt-litovszki különbéke-szerzõdést a német és az osztrák kormánnyal. Ez azonban csak ádáz frakcióharcok árán sikerült, legalább akkora viták közepette, mint az új gazdaságpolitika (NEP) bevezetése alkalmával 1921-ben. Lenin szempontjából mindkét intézkedés stratégiai jelentõséggel bírt és mindkettõ a rendszer fenntartása érdekében történt. A keleti front összeomlása elsöpörte volna a bolsevik forradalmat 1918-ban és kivitelezhetetlenné tette volna a forradalom Nyugatra való kiterjesztésének lehetõségét. Ugyanakkor az éhezés, a járványok, az ipar összeomlása és a lázadások szaporodása 1921-re belülrõl fenyegette a rezsimet. A szégyenteljes béke a legtöbb bolsevik torkán nehezen ment le, csakúgy mint az állami gazdasági monopólium részleges feladása a NEP-el (amely az erõszakos gabonarekvirálást terményadóval váltotta fel és engedélyezte a parasztok számára a felesleg piaci értékesítését). E két gyõzelem tette mindenki számára kétségtelenné, hogy a párt irányvonalát immár Lenin politikai akarata határozza meg.

Lenin mindvégig elméleti politikus maradt, a problémákra inkább elvi megoldási javaslatai voltak, vezetõként azonban sokkal nagyobb kompromisszumkészség jellemezte mint magánemberként. Általában rendet és fegyelmet követelt, expressis verbis is kimondva, hogy az általa képviselt szocializmus a diktatúrán alapul. Természetesnek vette a terrort, közvetlen környezetében azonban mélyen megvetett mindenfajta erõszakot. Az ember kissé zavarba jön attól a képtõl, amit Service sugall Leninrõl, a magánemberrõl. Beteges, már-már hipochondriás, az egészségére, az étkezésére és ápoltságára sokat adó ember képe nehezen egyeztethetõ össze a harcos forradalmárral, kínosan precíz és rendmániás természete mintha ellentétben állna gyakran improvizatív és alkalmazkodó politikájával. Elveit mindig harcosan védelmezte, vitapartnereinek és ellenfeleinek nem kegyelmezett, ugyanakkor testi épsége érdekében mindent megtett és ügyesen lavírozva a kényes politikai kérdésekben valahogy mindig sikerült elhárítania a személyét ért támadásokat. Sokat kirándult, imádott biciklizni, szenvedélyes vadász volt, rajongott a gyerekekért, sakkozott, szerette Beethovent, tisztelte a tudományokat. Mindezeket azonban végig alárendelte céljainak. Munkamániás volt és lobbanékony. Inessza Armand talán kivétel, de Lenin emberi kapcsolataira inkább a kihasználás volt jellemzõ, a barátait is elsõsorban elvtársnak tekintette, szövetségest pedig aktuálpolitikai célokból választott.

Service kitûnõ életrajzot írt. Úgy gondolta, hogy Lenint csak egyféleképpen lehet értelmezni, mégpedig úgy, hogy nem választja el az embert a politikustól, az államférfit a pártvezetõtõl, a személyiségét a forradalmár gondolkodótól. Aprólékos, gondos munkát végzett, ráadásul objektív tudott maradni, optimális távolságot tudott tartani hõsétõl, nem vált sem magasztalóvá, sem kárhoztatóvá. Számos új levéltári forrást -pártkonferenciák és pártkongresszusok jegyzõkönyveit, leveleket, emlékiratokat –publikált, amely nemcsak a Leninrõl rögzült képet árnyalja, hanem segít megérteni a Szovjetunió születésének kulcsfontosságú állomásait is. A forradalom elõzményeit, eseményeit és következményeit egyaránt elemzi, ahogyan a marxizmus-leninizmus ideológiáját is. Mindezt közérthetõ módon teszi. Párhuzamosan tárgyalja a politikai eseményeket Lenin magánéletével, így folyamatosan tudja értelmezni a kettõ kölcsönhatásait.

A jól felépített, jegyzetekkel alátámasztott, kislexikonnal és bõséges szakirodalmi útmutatással ellátott mû a Park Könyvkiadó jóvoltából igényes magyar kiadásban kerül az olvasó kezébe és remélhetõleg hasonló sorsra jut hamarosan Service másik fontos mûve, a Sztálinról szóló életrajz is.

Ezt a kötetet ajánlom minden Oroszország iránt érdeklõdõ olvasó figyelmébe. Lenin-imádók és Lenin-gyûlölõk vigyázat: a könyv helyenként illúzióromboló elemeket tartalmaz!

Spišák Monika

Letölthetõ PDF formátumban: Egy forradalmár életrajza.pdf