A történetírás mint tudomány. A történészi hivatás kialakulása a XIX. századi Franciaországban. Szerk. Lajtai L. László, Napvilág, Budapest 2007., (Atelier Könyvtár) 422 p. 3900 Ft.

A historiográfia kifejezés a mai magyar történettudomány szakszókincsében egyértelmûen a történetírás története jelentésben szerepel. Ez több más nyelven sincs így: például franciául is egyszerre jelent történetírást és a történetírás történetét. A francia nyelv esetében azonban nem ez az egyetlen értelmezési nehézség, hiszen a „histoire” kifejezés egyaránt jelent történelmet és történetírást is, ahogy a „historique” kifejezés is egyszerre jelent történelmit és történetit is. Itt és most ebbõl ne vonjunk le messzemenõ következtetéseket arra nézvést, hogy a történetelmélet írásához mennyivel hasznosabb is tehát a magyar nyelv – viszont vegyük észre, hogy milyen hihetetlenül bonyolult feladatra vállalkozik, aki olyan szövegekben kutat fel történetelméleti ars poeticakat, amely szövegek elsõdleges célja nem a történelem és a történetírás viszonyairól való gondolkodás! Ennél csak az vállalkozik nagyobb feladatra, aki ezen szövegeket egy idegen nyelvre kívánja lefordítani. A Lajtai L. László szerkesztésében megjelent kötet pedig ezt tûzi ki célul.

Mielõtt azonban nekifognánk e kötet ismertetésének, térjünk egy rövid idõre vissza a historiográfia kifejezéshez! A történelem szakos képzés egyik kötelezõ tantárgyaként a historiográfia ma már minden leendõ történelemtanár illetve történész tantervében szerepel. Jelen írásban nem célunk annak elemzése, hogy az egyetemi hallgatók mit is kapnak e címen ha beülnek ezen kurzusokra. Azt viszont el kell mondanunk, hogy ha ma valaki historiográfiával akar foglalkozni, akkor legelõször olyan összefoglaló munkát vehet a kezébe, amely leginkább a „nagy történetírók nagy mûvei” típusba sorolhatók. A kisebb cikkek pedig sok esetben e munkák elkészítéséhez kínálnak újabb adalékokat. Az érdeklõdõbbek nyilván hamar eljutnak olyan ismeretekhez illetve mûvekhez, amelyek nagyjából két csoportba rendezhetõek: az egyikbe a történetírói irányzatok, iskolák szerzõi és mûvei tartoznak, míg a másikba a történelem és a történetírás elméleti-filozófiai kérdéseit feszegetõ szövegek és szerzõik. Az elsõ csoport tulajdonképpen tematikai és módszertani újításokat hozó történetírói lehetõségeket mutat be, mégpedig módszertani tanulmányokon és ezekre épülõ történetírói munkákon keresztül. Ezek a mûvek tehát történészek vagy interdiszciplináris érdeklõdésû kutatók mûvei. A második csoportba sorolt szövegek azonban már nem a múltról szólnak, hanem elméleti igényû fejtegetések a múlt megismerhetõségérõl, a történetírás jellegérõl. Ezeknek a szerzõi többnyire filozófiai érdeklõdésû „elmélészek”, akik gyakran soha nem folytattak olyan történeti kutatásokat, amelyeket a történész céh elvár tagjaitól. Éppen ezért a történetelméleti kérdésekrõl a történészek tekintélyes része akkor és úgy nyilvánít csak véleményt, ha már szinte „személyes megtámadtatásnak” érzi a kortárs „elmélészek” írásait. A Lajtai L. László szerkesztette kötet arra tesz kísérletet, hogy történetírói munkák olyan szövegrészeit emelje ki, vagy történészek olyan írásait közölje, amelyekbõl történetírói ars poeticájuk megismerhetõ.

Azonban még mindig járjuk egy kicsit körbe a historiográfiai munkák lehetséges buktatóit! Mert ugyan a historiográfia szó magyarul egyértelmûen nem a történetírást jelenti, hanem a történetírás történetét, de vajon ezalatt mit érthetünk? Fentebb említettük, hogy a ma forgalomban levõ historiográfiai szintézisek koncepciója leginkább a „nagy történészek nagy mûvei” koncepció jegyében készülnek. Ennek okát pedig abban véljük felfedezni, hogy nem vesszük észre, hogy a történetírás története is több különbözõ lehetséges dolgot takar. Jelentheti egyrészt a múltban készült történetírói munkák bemutatását mûfajtörténeti, tematikai érdeklõdés, szakmódszertani, retorikai szempontok szerint – és a felsorolás még korántsem teljes. De tágabb témát is vizsgálandó témájává teheti a múlthoz illetve általánosabban az idõbeliséghez való viszonyulás történetét is. De szûkítheti is témáját azzal, hogy csak a történettudomány történetét, azaz a mai szakma kialakulásának és mûködésének történetét vizsgálja aszerint, hogy a történetírás tudományos paradigmájának fejlõdéséhez mennyiben járultak hozzá. És természetesen le lehet határolni a vizsgált témát úgy is, hogy csak az egymással szorosabban összefüggõ részeit kutatjuk (például egy adott nemzet valamely korszakának történetírását).

A Lajtai L. László szerkesztette kötet éppen ezt teszi címével. Fõcíme (A történetírás mint tudomány) rögtön elárulja, hogy a kötet csak a történetírás tudományos paradigmájának történetével foglalkozik. A kötet alcíme (A történészi hivatás kialakulása a XIX. századi Franciaországban) pedig azt is elmondja, hogy mely korszak és mely állam lesz a vizsgálat tárgya. Lévén a választott téma a nemzetállamok korára esik, azt könnyen megérthetjük, miért választható ki egy ország történetírása mint önállóan is egészként elemzendõ egység (figyelembe véve természetesen, hogy a francia történetírás ekkori története nem írható meg a kortárs német történetírás recepciójának figyelmen kívül hagyásával). A téma idõhatárát azonban nem a tizenkilencedik század mechanikus értelmezése (1801-tõl 1900-ig), vagy valamely politikatörténeti korszakkal való egybeesés jelenti (például a nagy francia forradalomtól az elsõ világháborúig). Ha ugyanis a kötet tartalmát áttekintjük, akkor láthatóvá válik, hogy a készítõk a francia történetírás hosszú tizenkilencedik századán a francia felvilágosodástól az Annales iskoláig tartó idõszakot értik. Ami azonban nem derül ki a címbõl az az, hogy a kötet egy szemelvénygyûjtemény, mely a vizsgált korszak legjelentõsebb történeti ars poeticáit közli le egy áttekintõ bevezetõ tanulmány után.

Mint a kötet elõszavából kiderül: a tizennégy szerzõ huszonöt rövid szövegrészletét (többnyire elõszókat illetve bevezetéseket, s ezeken kívül még elõadásokat és leveleket) le- illetve újrafordító vállalkozás mintegy két évnyi munka volt, s a szerkesztõn kívül még hét fordító munkájára épült. A kötetbe bekerült írásokat François Hartog javaslatait figyelembe véve Benda Gyula válogatta, majd ezt egészítette ki Takács Erzsébet. A kötet szerkesztését, a bevezetõ tanulmány megírását, az egyes szemelvényeket bevezetõ szerzõi életrajzokat, a jegyzeteket és a mutatókat Lajtai L. László készítette. A kötet (vagy legalábbis az azt bevezetõ tanulmány) – elõszóban megnevezett – lektorai Czoch Gábor, Erõs Vilmos és Takács Ádám voltak. Lajtai sokrétû munkája kétségkívül egyaránt válhat a kötet elõnyére és hátrányára is. Elõnyére akkor, ha a számos munkafolyamat egy kézben tartása a kötet egységességét eredményezi, hátrányára pedig akkor, ha a szerkesztõ a vállalt feladatok sokaságát nem tudja teljesíteni. Jelen esetben mindkettõ igaz, de az elõnyök a számosabbak.

A kötet négy nagyobb korszakba sorolva közli az egyes szerzõktõl válogatott szemelvényeket. Az elsõ korszak a „’Filozófusként mûvelni a modern történetírást’: a felvilágosodás történetírása, közvetlen elõzmény” címet kapta. Itt Montesquieu-tõl egy (Elmélkedések a rómaiak nagyságának és hanyatlásának okairól), Voltaire-tõl három (Levél Dubos abbénak, Újabb elmélkedések a történelemrõl, Tanulmány a nemzetek szellemérõl és erkölcseirõl), Condorcet márkitól ugyancsak egy (Az emberi szellem fejlõdésének vázlatos története) szöveg részletei szerepelnek. A második korszak címe: „A ’történelem kora’: a romantikus történetírás intézményesülése a politikai események és az irodalmi impulzusok sodrában”. Itt Chateaubriand egy (Történeti tanulmányok), Thierry egy (A történelmi tanulmányok tíz éve), Guizot egy (A franciaországi civilizáció története), Michelet két (A francia Forradalom története, Franciaország története) mûvébõl olvashatunk szemelvényeket. A harmadik korszak „A ’tiszta’ tudományosság igézetében: a ’módszertani iskolát’ megelõzõ nemzedék ’szcientizmusa’ és ’naturalizmusa’” címet kapta. S ide Renan (A tudomány jövõje), Taine (Kritikai és történeti esszék), Fustel de Coulanges (A történeti módszer: jegyzetek és töredékek) egy-egy mûvébõl olvashatunk részleteket. A negyedik fejezet címe: „Az intézményesült történetírás megszilárdulása és megkérdõjelezése: a ’módszertani iskola’ korszaka”. Itt Monod (Beköszöntõ. A történeti tanulmányok fejlõdése Franciországban a XVI. századtól), Lacombe (A történetírás mint tudomány), Langlois és Seignobos közös munkájából (Bevezetés a történeti tanulmányokba) és Seignobos (A történeti módszer alkalmazása a társadalomtudományokra) címû szövegeibõl kapunk szemelvényeket. A szemelvényeket mindenütt a szövegeket elhelyezõ rövid szerzõi életrajz vezeti be, mely kifejezetten csak a szövegek elhelyezését és a szerzõk történetírói mûködésének rövid bemutatását szolgálják. Mindezeken kívül a kötethez részletes bevezetõ tanulmány és a függelékben válogatott irodalomjegyzék, (személy)névmutató, a kötetben elõforduló idegen intézmények és folyóiratok nevének magyar fordítását tartalmazó lista, a kötetben közölt fordítások alapjául szolgáló szövegek lelõhelyjegyzéke, végül az Atelier-t bemutató rövid kétnyelvû ismertetõ kapott helyet.

Mivel a jól válogatott szövegek többsége korábban nem volt lefordítva magyarra, ezért a kötet fontos hiánypótló mû. Meggyõzõdésünk, hogy nagyon jó úton jár az „Atelier-iskola”, amikor az Annales kulcsszövegei után a Annales elõtti francia történetírás önreflektív kulcsszövegeit összegyûjtve, megjegyzetelve és rövid, de szükséges és hasznos bevezetõkkel ellátva közrebocsátja. Csak reméljük, hogy a kötet mielõbb bekerül a történészképzés historiográfia kurzusainak tematikájába. (Ennek fényében álnaívan úgy fogalmazhatnánk: nehezen értjük, hogy e könyv miért nem a felsõoktatási tankönyv pályázat keretében jelent meg.) Aziránt is csak reményünket fejezhetjük ki, hogy ezt a kötetet további hasonló munkák követik majd: akár hasonlóan más nemzetek történetírását bemutató szemelvények, akár más tematikus gyûjtemények.

Kiemelve azonban a kötet fontosságát és hasznosságát, néhány kritikai észrevételt is meg kell említenünk. Mindenek elõtt azt, hogy azokban az esetekben, amikor volt már a szövegnek magyar kiadása, nem világos, hogy a mostani kiadás mennyiben más az elõzõtõl, mit vesz át azokból. Azt a gyakorlatot, hogy egy ilyen jellegû tematikus szemelvénygyûjtemény készítésénél a szövegeket érdemes újrafordítani: helyesnek tartjuk. De az eltérések jelölését vagy legalább a szöveghez tartozó bevezetõben ezek típusának és irányának megadását szükségesnek tartjuk. Ugyancsak megoldatlan a szemelvényekhez tartozó különbözõ jegyzetek elkülönítése is. Például egy korábban már magyarul is megjelent szöveg jegyzeténél problematikus eldönteni, hogy a francia szerzõ eredeti jegyzete, vagy a korábbi magyar fordítás jegyzete, vagy a jelenlegi szemelvénygyûjtemény szerkesztõjének jegyzete-e, amit éppen olvasunk (pl. a 80. oldal alján található 11. jegyzet esetében). Ennek megoldására a jelenleginél egyértelmûbb (tipográfiai) elkülönítést lett volna érdemes választani. Ugyancsak elégedetlenek lehetünk az egyes szerzõket bemutató részek jegyzetelésével is: például a 200. oldalon Roland Barthes egyik mûvébõl úgy idéz a szerkesztõ, hogy a mûvet csak a függelékben közölt irodalomjegyzékben adja meg, de az idézet pontos helyét nem tudjuk meg. Azt is érdemes észben tartania az olvasónak, hogy a szemelvények elé írt bevezetõkben hivatkozott szövegek a függelékben található – jól összeállított – irodalomjegyzékbõl kereshetõk ki (ilyen például a 201. oldalon említett néhány munka). Nem tartjuk szerencsésnek továbbá a függelékben közölt intézmény és folyóiratnév fordítások listáját sem, miközben a lapalji jegyzetekben gyakran olvashatjuk ugyanezeket ott, ahol ezek elõfordulnak. Hasznosabb lett volna a jegyzetekben elszórtan megadott ismereteket a függelékbe egy olyan kislexikonná állítani össze, ami az egyes intézményeket és folyóiratokat röviden bemutatja – megadva természetesen azok nevének magyar fordítását is. Azért azonban mindenképpen dicséret illeti a szerkesztõt, hogy a lehetõ legmesszebb menõen tekintettel volt nem csak a témában járatlan olvasó, de a franciául egyáltalán nem tudó olvasóra is. Ez talán pótolhatta volna azt a tárgymutató hiányát, illetve azt, hogy a névmutató csak személynevekre mutat, intézménynevekre és folyóiratcímekre nem. Mindenesetre a személynévmutató nagyon is hasznos segítség – és újabban (szerencsére) szinte kötelezõ tudományos kellék. Amit viszont még súlyos hibaként kell megemlítenünk az a kötet bevezetõ tanulmányának bonyolult és magyartalan mondatai. A 14. oldalon található 5. jegyzetben olvashatjuk: „Csupán a francia példánál maradva: a folyamatos módszertani útkeresések és a történetírás tudományok közötti helyének definiálási és újradefiniálási kísérletei szinte megszakítatlan láncolatban kapcsolódnak egymáshoz az Annales születésének korától (1929) egészen a posztstrukturalista és ’posztmodern’ gyûjtõkategóriák alá besorolni szokás paradigmák kihívásaira napjainkig adott válaszokig.” És itt nem csak az a baj, hogy az 1929 inkább az Annales születésének ideje, mint kora, vagy az, hogy a „besorolni szokás” kifejezés jelzõi értelemben használtatik, hanem az, hogy a mondat második fele még ezektõl függetlenül is túlbonyolított. A bevezetõt olvasva egyrészt az az érzésünk támadt, hogy a szakmai lektorok mellett a tanulmánynak jót tett volna egy jó stílusérzékû, de a témát nem ismerõ olvasószerkesztõ, másrészt – minden hasznossága ellenére – ezt az áttekintõ tanulmányt éreztük a kötet legsebezhetõbb pontjának.

A kötetnek inkább szemléleti érdekessége, mint hibája, hogy úgy tekint az áttekintett szerzõk munkásságára, mint a tudományos paradigma fejlõdésének egy-egy (mindig fejlõdõ) állomására. Ez magyarázza az olyan megjegyzéseket, mint hogy Voltaire „még ma is meglepõen modernnek hat” (74. o.). De ezt a teleologikus történetszemléletet – melyben minden út az Annales felé visz – jól példázza a harmadik fejezet címe is, mely „a ’módszertani iskolát’ megelõzõ nemzedék”-rõl beszél. Ugyancsak érdekes kiszólásnak hat, amikor a szerzõ sajnálkozását fejezi ki amiatt, hogy a vizsgált történész nem írt hosszabb történetelméleti fejtegetéseket (75. o.).

Végül pedig azt kell szóvá tennünk, hogy noha örömmel látjuk, hogy a Napvilág kiadó több történetelméleti munka piacra dobásával is gazdagítja a honi historiográfiai-történetelméleti irodalmat, örömünkbe súlyos keserûség vegyül, amikor az igencsak hasznos kötetek már az elsõ olvasáskor szétesnek. Márpedig ezeket a köteteket, mint a Lajtai L. László szerkesztette munkát is: olvasni kell, forgatni kell. Nem egyszer. Hanem visszalapozgatva, összehasonlítva. Idõnként újra és újra elõvéve, mert jó szövegek vannak benne. De nem csak a mûvek, hanem a korántsem csekély összeget kifizetõ olvasók is többet érdemelnének a nyomdától.

Paksa Rudolf

Letölthetõ PDF formátumban: A történetírás mint tudomány.pdf