Stephen Budiansky: Elmék harca. A második világháború kódfejtésének teljes története. Ford. Láng Zsuzsa Angéla, 2005., 483 p.

A könyv annak apropóján született, hogy a ’90-es évek második felétõl elõször az USA-ban, majd Nagy-Britanniában is feloldásra került a XX. század legnagyobb hírszerzési bravúrját dokumentáló iratanyagok jelentõs részének titkosítása (mellesleg jegyzem meg, nagyobb részét újabb 50 évre titkosították), és ezzel alkalom nyílt megismerni a II. világháborút megvívó nyers erõn kívül az ellenség szándékait megfejtõ agymunkát is.

Persze, nem most hallunk elõször az ULTRA-ról (a szövetséges rejtjelfejtés fedõneve), F. W. Winterbotham 1974-ben adta közre az ULTRA titka címû [1] korszakalkotó könyvét, de azon kívül, hogy fellebbenti a fátylat a titokról, és rávilágít annak jelentõségére, gyakorlati okoknál fogva nem engedett bepillantást a német rejtjelezés megfejtésének folyamatába, és annak konkrét alkalmazásába.

Budiansky könyve azért zseniális, mert nem csak a német rejtjelezés, az Enigma megfejtésének kulisszatitkaiba enged betekintést, hanem részletes képet fest a nagyhatalmak hírszerzõ szolgálatairól, és azok mûködésérõl és felépítésérõl a háború végéig, valamint megvizsgálja, kik is voltak azok az emberek, akik azokat mûködtették. Már önmagában ez sem könnyû feladat - amit egyébként az író kiváló érzékkel hajtott végre – de emellett - matematikusi képzettségébõl adódóan - képes volt a kódfejtés igen bonyolult mechanizmusát is viszonylag közérthetõen átadni.

Természetesen a könyv nagyobb hányadát a Bletchley Parkban végzett rádiófelderítési munkának szenteli, amiben végre minden szereplõ a maga megérdemelt helyét kapja. A mû három nagyobb részre bontható, melyek azonban markánsan nem különülnek el egymástól, mivel mindháromnak a központi szálát a rádiófelderítés fejlõdése adja. Mindjárt a prológus a Midway-i csata jelentõségével foglalkozik, mely a történelem azon ritka ütközeteinek egyike, melyet valóban döntõ csataként tartunk nyilván. [2] Egyrészt az adott katonapolitikai helyzetet változtatta meg gyökeresen (és ami még fontosabb, a kortársak is azonnal tisztában voltak vele), egyben haditechnikai és harcászati forradalmat jelentett valamint a szövetséges országok vezérkaraiban is tudatosította a rádiófelderítés szükségességét. Az 1980-as évekig ugyanis kizárólag eme ütközet kapcsán volt nyilvánvaló és köztudott, hogy az amerikai haditengerészet tisztában volt az ellenség erõinek és szándékainak, és hogy ezek hiányában lehet, hogy nem is beszélhetnénk ütközetrõl. [3]

A könyv elsõ része arról a kérdésrõl szól – amit az olvasóban a prológus már felvet – hogyan is jutnak el a szövetséges hírszerzõ szolgálatok (természetesen egymással is rivalizálva) arra a szakmai és tudományos szintre, hogy az ellenség szupersifírozott üzeneteit nem csak hogy megfejtsék, hanem azt valós idõben olvassák (nagyjából a címzettel egy idõben, hiszen igazi jelentõsége akkor van egy információnak, ha az azonnal alkalmazható is).

Ahhoz, hogy valaki rejtjelfejtõ legyen, nem kell feltétlenül õrültnek lennie. De sokat segít.

Stephen Budiansky az alapoknál kezdi: mind a rejtjelfejtõ szolgálatok genezisét, mind a rejtjelezést és fejtését tekintve (matematikusok, nyelvészek elõnyben!). Ha õszinték akarunk lenni a valószínûség számítások levezetése történész szemmel kissé hangsúlyos szerepet kapott, de másképpen az olvasó nem érezné, milyen nehéz feladattal is kellett megküzdeni. Észbontó, miképpen sikerült az Enigma feltörésében úttörõ lengyel matematikusoknak a gép által generált 15^(1)^(3)x108^(o) permutációjú(!) kulcsszekvenciák pusztán egyenletekkel való feloldása. Nem feladatom persze ismertetni a folyamatot, ami mindenki számára rengeteg érdekes közjátékot és részletet tartalmaz, és ami még fontosabb, számos tévhitet is eloszlat (ilyen például Coventry bombázása, vagy ki is volt Ian Fleming, James Bond megalkotója).

A mû második részében a már elért eredmények felhasználásával ismerkedhetünk meg, ami nem is volt olyan egyszerû, mint amilyen kézenfekvõnek látszik. Számomra az egyik elgondolkodtató megállapítás abban rejlett, hogy a hírszerzés feladata nem csak arra korlátozódik, hogy megismerje az ellenség szándékait, hanem hogy a szándékok ismeretében alakítsa is azokat. A második világháborúban az a helyzet állt elõ, hogy a szövetségesek nagyjából 1941 közepétõl a tengelyhatalmak (és a Szovjetunióét a bizalom jegyében) teljes rádióforgalmazását képesek voltak felderíteni, sokszor elõbb olvasták üzeneteiket, mint maguk a címzettek, a megszerzett információval azonban mégsem voltak képesek befolyásolni a történéseket, sok esetben a saját lépéseiket sem (legszembetûnõbb példa erre Kréta szigetének német inváziója). A szerzõ bemutatja, miért nem bízott egyik vezérkar sem a háború elején a hírszerzésben, mely események vezettek oda (pl: a Bismark csatahajó elsüllyesztése, Matapan-foki csata) hogy a katonai vezetés körében általánosan elfogadott és elismert, sõt, majd kötelezõ érvényûvé váljon az ULTRA által megszerzett információk felhasználása. Ez a tendencia végül ahhoz vezetett, hogy a szövetséges parancsnokok késõbb már el is feledkeztek a többi hírszerzési forrás értékelésérõl („Humint”), ami csúfos stratégiai kudarcokhoz juttatta õket, elõször Arnhemnél 1944 szeptemberében, majd decemberben az Ardennekben.

A befejezõ, harmadik részben az író megvonja e hatalmas munka mérlegét: valóban megérte ez a hatalmas erõfeszítés, és ha igen, mennyiben befolyásolta a háború menetét. Budiansky szerint igen és nem. Megérte a ráfordított energia, hiszen a modern hírszerzés alapjait ekkor rakták le (és a német hibákat elemezve), mindmáig a technikai fejlettség, és a magas színvonalú elméleti tudás adta és adja a NATO védelempolitikájának alapját. Véleményemmel ellentétben azonban az író, az olyan „nyilvánvaló esetektõl” eltekintve, mint amilyen az Atlanti-csata, Yamamoto tengernagy repülõgépének lelövése vagy a Mortain-i német ellentámadás megállítása, az ULTRA kevéssé befolyásolta a háború menetét, ami annyiban igaz is, hogy az ütközeteket embereknek és hadiiparoknak kellett megvívniuk. Én azonban idézném F. W. Winterbothamat: …”Mindezek után felvetõdhet a kérdés, vajon miért nem nyertük meg a háborút már évekkel korábban? A válasz: mert korábban nyertük meg.”

Kiknek ajánlanám a könyvet? Mindenkinek, aki fogékony a hadtörténelem iránt, és egy izgalmas ámde tényszerû könyvet szeretne a kezébe venni. Aki pedig tudományos alapossággal kívánja a második világháború történetét elemezni, annak KÖTELEZÕ!

Fábián Imre

Letölthetõ PDF formátumban: A második világháború kódfejtésének teljes története.pdf