Vadkerty Katalin: A kitelepítéstõl a reszlovakizációig 1945-1948. Trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945-1948 közötti történetérõl. Kalligram, Pozsony 2007., 691 p.

Egy hihetetlen életmû hihetetlen megkoronázását, tudományosabb megfogalmazásban egy történettudományi alapmûvet ajánlok a tisztelt olvasók figyelmébe. Egy trilógiát, melynek részeit a szerzõ eredetileg külön-külön publikálta, majd a pozsonyi Kalligram kiadó szerkesztette eggyé elõször 2001-ben, majd idén újra. Túl azon, hogy a szerzõ, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének egykori tudományos munkatársa kutatásaival nem csupán a magyar, hanem a szlovák történésztársadalom elismerését is kivívta -2003-ban megkapta a nívós Dominik Tatarka-díjat -, a könyv újrakiadásának szomorú aktualitást adnak napjaink eseményei is.

A szlovákiai magyar kisebbség helyzete a második világháború után számos ponton volt problematikus, és alapvetõen különbözött a másik kisebbség, a cseh-és morvaországi németek helyzetétõl. Egyrészt azért, mivel Dél-Szlovákiában a területátadások idején nem voltak tömeges incidensek, másrészt azért, mivel a magyarok a front elvonultával is helyben maradtak. Különbséget tettek a háborúban gyõztes nagyhatalmak is, hiszen míg a kisebbségi németekkel szemben a teljes kitoloncolást pártolták, a moszkvai magyar fegyverszüneti egyezményben úgy döntöttek, hogy Magyarországnak nem kötelezõ befogadnia a Csehszlovákiának visszaadandó területek magyar lakosságát. A mintegy 600 ezer fõnyi felvidéki magyar lakosság sorsát innentõl kezdve az elnöki dekrétumok és a különbözõ rendeletek határozták meg, melyek zömmel az 1945. áprilisában elfogadott kassai kormányprogram VIII. pontján alapultak. Ez gyakorlatilag a szláv nemzetállam megteremtésének tervét tartalmazta, az egykori csehszlovákiai kisebbségek kitiltását az ország területérõl, politikai, szociális és nemzetiségi jogaik megszüntetésével párhuzamosan. Leegyszerûsítve ezt a célt szolgálták a deportálások, a belsõ áttelepítések, a lakosságcsere, illetve a reszlovakizáció, melyek jelen könyv egy-egy alfejezetét képezik.

A közmunka intézménye 1945 tavaszán jelent meg Kelet-Szlovákiában, eredetileg a háborús károk enyhítésére rendelték el, de kezdettõl fogva rányomta bélyegét a nemzeti megkülönböztetés, hiszen a 88/1945. sz. elnöki dekrétumokra hivatkozó rendõri szervek a 14-60 év közötti magyar férfiakat mozgósították és a kényszermunkát késõbb is a nem szláv nemzetiségûek esetében alkalmazták. Eredetileg a csehországi betakarítási munkákra rendeltek 10 ezer férfit, amit össze kívántak hangolni Szlovákia belsõ telepítési terveivel, a családtagok kiszállításának felvetésével azonban a „Belügyi Megbízotti Hivatal” és a „Szlovák Telepítési Hivatal Elnöksége” gyakorlatilag az állandó széttelepítést kezdeményezte. A csehországi munkaerõhiány a németek kitelepítésének volt a következménye, mérete 1946 végére elérte a 255 ezer fõt. A megoldást szlovák családok áttelepítésétõl várták, a meggyõzés során elsõsorban a kedvezõ körülményekre és a magas fizetésre apelláltak. Politikai kérdés akkor lett belõle, amikor a kormány az akciót a Szociálisügyi Minisztérium hatáskörébõl a Belügyminisztérium hatáskörébe utalta, amely a népszerûsítés érdekében a munkát vállaló magyarok számára kilátásba helyezte állampolgárságuk visszaadását. A kényszerítés 1946 õszén kezdõdött a kétéves tervre, valamint a toborzás kudarcára hivatkozva. A Szlovák Telepítési Hivatal Elnöksége elrendelte, hogy 23 dél-szlovákiai járás minden magyar nemzetiségû lakosa átcsoportosítható. Egyes járásokban megkezdõdött a magyarok menekülése, és miután a deportálások végrehajtását a karhatalmi erõk bonyolították –alkalmanként a helyi szlovák lakosság segítségével -, sor került fegyveres összetûzésekre is. A transzportok embertelen körülmények között zajlottak, sok volt a szökés, a félelem és a bizonytalanság érzése általánossá vált. Csehországban mindenféle bánásmód jellemzõ volt, a cseh gazdák azonban –akiknek állandó munkaerõt ígértek, így nem értették, hogy a magyarok miért akarnak hazamenni –általában kihasználták a magyar munkaerõt.

A kényszerközmunkások vagyona nem számított konfiskált vagyonnak, az irányító szervek eredetileg átmenetileg kezelték, a hátramaradt gazdaságokat az ún. bizalmiak, vagyis „a szláv nemzetállam kiépítése szempontjából megbízható, nemzethû, új lakóhelyük elszlovákosítására alkalmas” személyek kezelték. A tervek szerint ha a magyarokat sikerül végleg Csehországba telepíteni, kezelõi joguk tulajdonjoggá válik. A vagyon kiutalási jogáért politikai harc folyt, amely végül kompromisszummal végzõdött: a kényszerközmunkások birtokaival a Szlovák Telepítési Hivatal, az elnöki dekrétumok alapján elkobzott és az elsõ, 1919-es földreform revíziójával szerzett vagyonnal a Földmûvelésügyi Minisztérium rendelkezett. A deportálásoknál fokozatosan korlátozták egyes élelmiszerek kiszállítható mennyiségét, késõbb pedig úgy rendelkeztek, hogy a közmunkára kötelezettek a család évi fejadagját meghaladó gabonát kötelesek eladni a Szlovák Gabona Társaságnak. A hátramaradt állatállományt elõször összpontosították a késõbbiekben pedig kiosztották a szlovák kolonistáknak és repatriánsoknak.

A kényszerközmunkát 1947 szeptemberében és 1948 októberében is meghosszabbították, mivel a csehországi munkaerõhiány nem csökkent, a politikai pártok pedig a végleges letelepítést szorgalmazták, mellyel megoldhatónak tartották a magyarkérdést. A magyarok folyamatos illegális hazatérése Csehországból, illetve a toborzás sikertelensége arra késztette a hatóságokat, hogy a deportáltak hazatérését akadályozó rendeleteket bocsássanak ki.

A csehszlovák politikai vezetés ugyan még az akció megindítása elõtt elemezte a várható külföldi reakciókat, a sajtó által ismertetett atrocitásokra azonban válaszolni kellett. A kormány az újságírókat hivatalos propaganda-meghívásokkal igyekezett maga mellé állítani, a magyar kormány tiltakozását pedig rendre az ország belügyeibe való beavatkozásnak minõsítették. Felemelte szavát a katolikus egyház is: magyar részrõl Mindszenty József hercegprímás tiltakozott minden lehetõ fórumon, a cseh papság pedig általában is elítélte a „reciprocitással indokolt magyarüldözést”. Az USA-ba emigrált szlovákok is a magyarok mellé álltak, de a kormány továbbra is azt hangoztatta, hogy a közmunkarendelet nem része a magyarkérdés megoldásának.

Olyan értelemben azonban része volt, hogy –amint azt a szerzõ hangsúlyozza – a csehszlovák kormány a nemzetközi elutasítást követõen éppen a deportálásokat, valamint a megfélemlített magyarok tömeges menekülését használta fel mintegy zsarolásként arra, hogy a lakosságcserérõl való tárgyalásra kényszerítse a magyar felet. Ezt a megoldást fõként a szlovák politikai erõk szorgalmazták, mégpedig a reciprocitás elve szerint: vagyis mintegy 400 ezer magyarnak kellett Magyarországra és ugyanennyi szlováknak Csehszlovákiába költöznie. Az egyezményt hosszas alkudozások után végül 1946. február 27-én írták alá, tizenhat cikkelye közül számos demonstrálja a háború utáni nemzetközi helyzetet, vagyis azt a tényt, hogy az aláíró felek közül az egyik a gyõztes, a másik a vesztes oldalon állt. A szerzõ a legmegalázóbbnak azt a tényt tartja, hogy míg a magyarországi szlovákok szabadon választhatták az áttelepülést, a másik oldalon a hatóságok egyszerû kijelöléssel döntöttek.

A magyar kormány egyértelmû elvárása, hogy az egyezmény aláírásával enyhül a szlovákiai magyarok diszkriminációja, nem teljesült. A szláv nemzetállamot vizionáló elnöki rendelet és a Szlovák Nemzeti Tanács határozatai érvényben maradtak a magyarok esetében, így az állampolgári, vagyoni, szociális és nemzetiségi jogaiktól való megfosztásuk tovább folyt. 1946 októberében a csehszlovák vezetés (Vladimir Clementis, Gustav Husák, Daniel Okáli, Julius Ïuriš, Rudolf Slánsky) értekezleten hagyta jóvá a magyar kormánnyal szembeni kemény kéz politikájának bevezetését, utóbbi pedig a magyarok gazdasági érdekeire hivatkozva halogatta az egyezmény megvalósítását. Ezen kívül –miután a csehszlovák fél nem állította le a magyar kisebbség csehországi kényszermunkáját, nem függesztette fel a magyar vagyon elkobzását, valamint nem biztosított szociális segélyt az elbocsátott magyar nemzetiségû közalkalmazottaknak –az Atlanti Charta, illetve az ENSZ Alapokmányának megsértését hangoztatták, amelyek szerint mindenkinek joga van félelem nélkül élni a szülõföldjén.

Magyarországon a Daniel Okáli vezette Csehszlovák Áttelepítési Bizottság kezdte meg a kitelepülni szándékozók jegyzékének összeállítását. A propaganda azonban nem mûködött tökéletesen, így a lakosságcserét kezdettõl fogva diszparitás jellemezte: Csehszlovákiából több transzport indult mint fordítva. Ezért, valamint nyilvánvaló vagyonszerzés céljából volt szükség például a háborús bûnösök egyirányú áttelepítésére. A kitelepíthetõ személyek számát növelték, de a CSÁB a gazdagabb jelentkezõket csak feltételekkel engedte ki, csak személyes holmijukat vihették magukkal, minden egyéb vagyonuk állami tulajdonba ment át. Az 1948 decemberében lezárult lakosságcserével a nehézségek ellenére a Szlovák Telepítési Hivatal végül elérte célját: a magyar etnikai tömböket feldarabolták, vegyes lakosságú területeket hoztak létre, a szlovák-magyar nyelvhatárt pedig délebbre tolták.

Vadkerty könyvének utolsó harmada a magyarkérdés megoldásának harmadik módozatával, az 1946-ban megindult reszlovakizációs akcióval foglalkozik. Ennek két szakaszában mintegy 350 ezer magyar vallotta magát szlovák nemzetiségûnek, mivel a hatóságok a kitelepítés és vagyonelkobzás alóli mentességet, illetve az állampolgárság megadását helyezték kilátásba. A magukat 1930-ban szlováknak vallókat, illetve a szlovák nemzetiséget származás alapján kérõket a hatóságok külön kezelték. Az akciót újra Daniel Okáli irányította. Mivel a lakosságcsere párhuzamosan folyt és elsõbbséget élvezett, a Központi Reszlovakizációs Bizottság fokozottabb ellenõrzésekkel igyekezett megakadályozni, hogy túl nagy magyar tömegek „áramoljanak be a szlovákságba”, a vagyonos személyeket pedig egyszerûen kizárták az akcióból, mégpedig annak érdekében, hogy a földvagyon szlovák tulajdonba kerüljön. Az akció második szakaszát (1947 október-1948 november) a megvalósításban tevékenyen résztvevõ Szlovák Liga szerint egyrészt a lakosságcsere lassúsága, másrészt viszont az indokolta, hogy a magyarok a nemzetközi helyzet változásaira hivatkozva mind gyakrabban kezdték pedzegetni kisebbségi jogaikat. Ennek relatív eredménytelenségét nemcsak adminisztrációs hibáknak és a kitelepítendõk téves kiválasztásának tulajdonították, hanem a magyar nemzettudatnak, illetve a szlovák nyelv hitéletbe való bevezetésének is.

A könyv három része szerves egységet alkot, hiszen a három, a csehszlovákiai magyarkérdés megoldását célzó módszer –a deportálás, a belsõ telepítés és lakosságcsere, illetve a reszlovakizáció – egyidejûleg került alkalmazásra, a hatóságok az aktuális bel- és külpolitikai helyzetet figyelembevételével döntött az aktuális elsõbbséget élvezõ megoldásról. Mindhárom esetben döntõnek bizonyult a Csehszlovákiában 1948 februárjában lezajlott kommunista hatalomátvétel. Miután ezzel immár mindkét érintett állam a népi demokratikus országok táborát erõsítette, ez a tény önmagában is szükségessé tette az álláspontok közeledését. Végül a Szovjetunió figyelmeztetései után Csehszlovákia enyhített kisebbségpolitikáján, 1948 októberétõl hûségeskü mellett biztosította a magyar nemzetiségûek állampolgárságának visszaadását, az 1949. júliusi csorbatói egyezmény pedig úgy rendelkezett, hogy a csehszlovákiai kitelepített magyarok vagyonának fejében a prágai kormány elengedi a háborús jóvátétel bizonyos részeit.

Vadkerty Katalin monográfiája több szempontból is kikerülhetetlen alapmûve a korszakkal foglalkozó történetírásnak. Különlegessé teszi, hogy a szerzõ rengeteg eredeti forrást alkalmaz, nemcsak csehországi, szlovákiai és magyarországi, hanem regionális levéltárakból dolgozva. Ezeket nagyon precízen értelmezi, a gyakran falvakra lebontott kimutatások, táblázatok, összesítések így –amellett, hogy talán kissé szárazzá teszik a könyvet –segítik, hogy az olvasó átfogó képet kapjon és az események folyamatként rögzüljenek benne.

Az egyes fejezetek egységes képet mutatnak, minden részben szó van nem csupán a nemzetközi helyzetrõl, a belpolitikai összefüggésekrõl, a jogi szabályozások hátterérõl, az egyes akciótervek konkrét megvalósításáról, a szervezési nehézségekrõl, csakúgy mint az akciók kül- és belföldi megítélésérõl, valamint az eredményekrõl. Nem ritkán hoz fel példaként megrendítõ emberi sorsokat, vagy egy-egy falu egységes fellépését, amivel nagyfokú érzékenységét bizonyítja, mindamellett bámulatos módon sikerül megtartani objektivitását, azt a távolságot a témától, amely lehetõvé teszi az események valódi tudományos értékelését. Ezt a tendenciát erõsíti a szerzõnek azon igyekezete is, hogy minden felmerülõ problémát a lehetõ legtöbb szempontból megvizsgáljon, így mûve a jogfosztások, illetve a kisebbségi lét általános értelmezéséhez is hozzájárul.

A dokumentum-melléklettel, táblázatokkal, névmagyarazátokkal, irodalomjegyzékkel bõségesen ellátott és alátámasztott monográfia példaértékû történeti mû, ezért minden történész figyelmébe ajánlom. Nem könnyû olvasmány, de talán azok is haszonnal forgathatják, akik családját egykor érintették e dicstelen rendelkezések, vagy pusztán csak képet szeretnének kapni a szlovákiai magyar közösség második világháború utáni történetérõl. Az csak remélhetõ, hogy hozzájárul a szlovák-magyar kapcsolatok normálisabb szellemben való kezeléséhez.

Spišák Monika

Letölthetõ PDF formátumban: A kitelepítéstõl a reszlovakizációig 1945-1948.pdf