Urbán Aladár: Gróf Batthyány Lajos. Magyarország első alkotmányos kormányfője. Holnap Kiadó, 2007., 239 p.
Kétszáz éve született gróf Batthyány Lajos, Magyarország első felelős miniszterelnöke. A bicentenárium okán az idei esztendő Batthyány-emlékévként volna hivatott bevonulni a történelembe, sejthetően vajmi kevés sikerrel. Középiskolás emlékversenyek persze vannak, sőt úgy tűnik, hogy a Kossuth Lajosnak, illetve Deák Ferencnek szentelt hasonló emlékévek szoborállítási blamázsai dacára, idén eredménnyel zárul a szoborpályázat és Nagy Imre után Batthyány gróf lehet a második olyan magyar miniszterelnök 1990 óta, akinek egészalakos szobra előtt róhatja le tiszteletét a társadalom. A szép kezdeményezés értelme úgy gondolom az volna, hogy minél több mindennapi emberben tudatosítsa eme páratlan államférfi magyar történelemben játszott jelentős szerepét, közvetítse az általa képviselt eszmerendszert, vagy egyszerűen szélesebb tömegek számára is érthetővé tegye „Egyenlőség Lajos” politikáját.
Az ügy érdekében a hazai történetírás sem kényezteti el az érdeklődőket, üdítő kivételnek talán csak Urbán Aladárnak a Holnap Kiadó gondozásában megjelent szép kiállítású könyve számít, ami cseppet sem meglepő, hiszen a történész ezidáig is több jelentős publikációval járult hozzá a korszak, s benne Batthyány gróf szerepének tisztázásához. Az 1973-as, a nemzetőrégről és a honvédség megszervezéséről szóló munka („a nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán.” Budapest, 1973.) után sajtó alá rendezte a miniszterelnök perét („Batthyány Lajos gróf főbenjáró pöre”. Ford. Kurucz György. Budapest, 1991.)), foglalkozott Batthyány miniszterelnökségével („Batthyány Lajos miniszterelnöksége”. Budapest, 1986), a jelen publikációban pedig mindezt mintegy összegezve adja közre.
A néhány mondatos előszóban a szerző világosan körvonalazza a korszakot, az 1815-ös bécsi kongresszustól a nemzeti célokat is zászlajukra tűző, a felvilágosodás eszméivel alátámasztott európai alkotmányos mozgalmakig, melyek végül a Magyarországon is végigsöprő 1848-as forradalmi eseményekhez vezettek.
Hasonló, a mű arányaihoz persze teljesen illeszkedő szűkszavú tárgyilagosság jellemzi a bevezető fejezetet, amelyben betekintést nyerhetünk a Batthyány család birtokviszonyaiba, a család történetébe a Zala megyei Örs várának 12. századi birtoklásától a felmenők 15. századi tisztséget betöltő nagyurakká válásán át a 17.században bekövetkezett grófi, illetve hercegi ágra szakadásáig, majd Batthyány József Sándor (Lajos édesapja) családalapításáig.
Batthyány Lajos gróf gyermekkora nem volt idillinek mondható. Édesanyja, a horvát eredetű nemesi családból származó Skerlecz Borbála igen korán külön költözött férjétől és Bécsben nevelte gyermekeit. Lajos öt éves volt, amikor intézetbe került, ugyanis édesapja meghalt, egyedüli örökösnek pedig fiát jelölte ki. Özvegye e rendelkezést játszotta ki, amikor fia gyámja, egyben javai ellenőrzője lett, és miközben az ifjú gróf különféle magán-nevelőintézetekben a jogi tanulmányokhoz szükséges bölcsészeti tárgyakat, anyja szórakozásokra, utazásokra költötte a pénzt. Sokan ebből – a királyi udvar figyelmét is felkeltő – anya-fia konfliktusból eredeztetik, hogy főúri körökben Batthyány leginkább gőgös arisztokrataként vált ismertté. Széleskörű műveltséget szerzett, amely leginkább Möller professzor filozófiai okításának volt köszönhető, aki megismertette a felvilágosodás európai irodalmával és gondolkodóival, s akinek liberális eszméit a gróf magáévá tette. 1826-ban lett ezredkadét, sikerrel befejezte a királyi jogakadémiát Zágrábban, majd az Itáliában állomásozó 9. huszárezredhez került. Anyjával való konfliktusát mélyítette, hogy életviteléhez nem tartotta elegendőnek havi ellátmányát, ezért arisztokrata barátaival 1827/28 telén uzsorakölcsönből mulatott Pozsonyban. Ezt később kiskorúságára hivatkozva Vas megye érvénytelenítette. 1831 februárjában elérte nagykorúságát és átvehette örökségét.
Életének e botrányokkal tarkított korai szakasza nemigen utalt arra, hogy Batthyány Lajos lehet a formálódó ellenzék későbbi vezéregyénisége. A nagykorúsággal együtt járó arisztokrata szokások szerint utazgatni kezdett, majd feleségül vette Zichy Antónia grófnőt. Mindeközben korszerűsítette birtokait, cukorgyárat alapított, selyemhernyó-tenyésztéssel foglalkozott. Látszólag semmi nem jelezte, hogy országos politikai szereplésre készült volna, a szerző azonban úgy látja, hogy a politika iránti vonzódása, az ellenzéki szerepre való törekvése tudatos volt. Társadalomtudományi műveket olvasott, tanulmányozta a törvénytárat és az országgyűlési naplókat. Szerinte az 1939-es országgyűlésen való feltűnése sem volt olyan váratlan, a diétára azzal a határozott céllal érkezett, hogy az ellenzéki arisztokratákat megszervezze. Ennek sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint a tény, hogy a titkosrendőrség ekkortól figyelemmel kísérte tevékenységét.
Batthyány országgyűlési felszólalásai híven tükrözik az általa vallott elveket és eszméket. Felszólalt a szólásszabadság védelmében, az emberi méltóság tisztelete védelmében a politikai foglyok esetében, a megyei önkormányzatokról mint a nemzeti ügy védelmezőiről beszélt, az alsótábla véleményét a nemzet többségének véleményeként értelmezte, elutasította a cenzúrát. Az országgyűlések közötti időszakot immár nem Ikervári birtokán, hanem a Pest-Budán töltötte. 1942-től az Iparegyesület elnökeként tevékenykedett, 1844-ben választmányi tag lett az Országos Védegyletben, emellett számos társadalmi szervezetben vállalt tagságot. Kossuth Lajossal való kapcsolata felemásan indult, hiszen a gróf 1841-ben még a Pesti Hírlap ellen foglalt állást, mondván a lap csökkenti a főrendi ellenzék tekintélyét, 1846-ban viszont már együtt munkálkodtak az Ellenzéki Párt megalakulásán. Ez egyben azt is jelentette, hogy a Széchenyi-Kossuth-vitában a gróf az utóbbi mellé állt, sőt anyagilag támogatta Kossuth Pest megyei követté választását, megszerezve ezzel az ellenzéki politikai sajtó támogatását is.
Az ellenzéken belül Batthyány talán csak a József nádor 1847. januárjában bekövetkezett halála után esedékes nádorválasztás kapcsán képviselt különutas véleményt, amikor nyilvánosan is amellett érvelt, hogy nemzeti, ne pedig Habsburg nádora legyen az országnak. Utólag úgy tűnik, hogy a gróf kicsit „hazabeszélt”, hiszen Magyarország utolsó nemzeti nádorát Batthyány Lajosnak hívták, mindazonáltal az ellenzék többsége István főherceg megválasztását támogatta.
1848 tavaszán Magyarországon is felgyorsultak az események. Kitört a bécsi és a pesti forradalom, úgy látszott, hogy a reformokért folytatott hosszú küzdelem végre célhoz ér. 1848. március 17-én István nádor az uralkodó beleegyezésével magyar miniszterelnökké nevezte ki Batthyány Lajost, április 7-én pedig az általa vezetett első felelős magyar kormányt. Az „áprilisi törvények” rendi viszonyokból polgári viszonyokat teremtettek, megvalósult a parlamentnek felelős kormány, a népképviselet, a törvény előtti egyenlőség és a sajtószabadság.
E drámai eseményeket a szerző Batthyány szemszögéből mutatja be, precíz leírását adva a kinevezés körülményeinek. Az eseményeket napra pontosan tárgyalja, egyúttal külön fejezetekre bontva jelöli meg azokat a nehézségeket, amikkel az új kormánynak szembe kellett néznie. Magát a kormányalakítást természetesen óriási figyelem övezte, a lapok –Hetilap, Pesti Hírlap, Budapesti Híradó – ontották a lehetséges kormánytagok névsorát. Batthyány értekezletet hívott össze, hogy egyeztessék a névsort, mindazonáltal a kormánytagok nominálásánál két kivétellel a várható papírforma érvényesült. Az egyik meglepetés gróf Széchenyi István közlekedési minisztersége volt. A szerző cáfolja azt a közkeletű vélekedést, hogy Batthyány Kossuth Lajos ellensúlyozására ragaszkodott volna a gróf kormányban való részvételéhez. Szerinte Széchenyi bécsi tekintélye és kapcsolatrendszere, széleskörű társadalmi bázisa, valamint szakismerete többet nyomott a latban, nem beszélve arról, hogy Batthyány számíthatott rá a másik nem ellenzéki politikus, Esterházy Pál herceg megnyerésében. Utóbbi a külügyminisztériumi (értsd: a király személye körüli miniszter) bársonyszékét foglalta el. A 25 éven át Londonban tevékenykedő nagykövet kinevezésére diplomáciai tapasztalata és kiváló angol kapcsolatai okán volt szükség, a dúsgazdag arisztokrata azonban a minisztérium presztízsét is növelte, csatlakozása a kormányhoz mintegy jelzésértékkel bírt a bécsi udvar felé, hogy a kabinet nem forradalmi jellegű. Batthyánynak e két, nem ellenzéki arisztokrata kinevezésével politikai értelemben sikerült koalíciós jellegűvé tennie kormányát.
Miután az ismert áprilisi törvényekkel – amelyek kidolgozásában egyébként Batthyány alkotóan nem vett részt – és a felelős magyar kormány létrejöttével gyakorlatilag rendszerváltás zajlott le az országban, áprilisban megkezdődött az önálló szakminisztériumok kialakítása a volt Helytartótanács, a Kamara és a bécsi magyar udvari Kancellária struktúrájából. Április közepéig bizonytalan tényezőnek számított a katonaság magatartása, április 22-én azonban a miniszterelnök elrendelte, hogy a hadi hivatalok kizárólag a magyar hadügyminisztertől függenek.
A kormány külkapcsolatait taglaló fejezetben a szerző István nádor személyét emeli ki, aki nemcsak egyfajta közvetítőként funkcionált a kormány és a bécsi udvar között, hanem volt annyira belátó, hogy – bizonyos keretek között – az önálló külkapcsolati puhatolózásokat is engedte. Így például egy áprilisi minisztertanácsi döntés nyomás a bécsi követ tájékoztatta az angol kormányt a Magyarországon bekövetkezett politikai változásokról, valamint felhívta a figyelmet, hogy az Al-Dunánál esetlegesen megnőhet az orosz befolyás. Palmerston angol külügyminiszter válasza semmitmondó maradt. A külügy szempontjából fontosabb momentum volt, hogy egy baráti és kereskedelmi szövetség megkötése céljából a kormányzat Pázmándy Dénes és Szalay László személyében követeket delegált a Frankfurtba összehívott össznémet alkotmányozó nemzetgyűlésbe 1848 májusában.
A szerző kimerítően foglalkozik a nemzetőrség és a honvédség megszervezésével, mint a Batthyány-kormány egyik legfontosabb belpolitikai kezdeményezésével. Hangsúlyozza a két alakulattípus közti különbségtétel szükségességét. Míg ugyanis a nemzetőrség a belső karhatalom – vagyis a rendőrség – szerepét volt hivatva betölteni és a 20-50 éves kor között kötelezővé tett nemzetőri szolgálatot vagyoni cenzushoz kötötték, a honvédség megszervezésé az egyre gyakoribb népmozgalmak, a határőrvidék kritikus helyzete, valamint az tette szükségessé, hogy a kormány sürgetése ellenére sem vezényelték haza a külföldön szolgáló magyar katonák egy részét. A honvédséghez önkéntes alapon, vagyoni feltétel nélkül, hároméves időtartamra lehetett csatlakozni. Mindkét testület esetében megkezdődött a toborzás és az országos összeírás, a felfegyverzés azonban lassan haladt.
A kormány ugyan kerülni akarta a fegyveres összetűzést a nemzetiségekkel, ám ragaszkodott az „egy politikai nemzet” elvéhez, és a szerb fegyverkezés miatt a nemzetőrség mozgósítására kényszerült, a horvát ellenszegülés pedig szükségessé tette a drávai őrvonal felállítását. A szerző a délvidéki mozgósítás történetével, logisztikai problémáival egyaránt kimerítően foglalkozik, ahogy az 1848 őszi eseményekkel is, a Jellasics vezette horvát, majd az osztrák fegyveres erők Magyarországra vezénylésével, melynek következtében a Batthyány-kormány lemondott. István nádor újra a grófot bízta meg kormányalakítással, majd a király érvénytelenítette miniszterelnöki kinevezését. A szabadságharc kitörésének napjai alatt az események gyorsan követték egymást. Miközben a parlament érvénytelennek nyilvánította Lamberg altábornagy főparancsnoki és Mailáth György helytartói kinevezését, a horvát csapatok pedig Székesfehérvárig törtek előre, Batthyány lemondott a miniszterelnökségről. V. Ferdinánd haditörvények alá helyezte az országot. Az október 6-án kitört bécsi felkelést, Latour hadügyminiszter megölését, a Kossuth vezette Országos Honvédelmi Bizottmány hatalomátvételét Batthyány már csak magánemberként, „tétlenségre kárhoztatva” szemlélhette. Megyei képviselőként jelent meg az országgyűlésen, de a Windischgratz vezette császári sereg elől Debrecenbe menekülő parlamentet nem követte. Az osztrák katonák 1849 január 8-án tartóztatták le.
A könyv két utolsó fejezetét a szerző Batthyány személyes tragédiájának, az ellene indított pernek szenteli. Az egykori miniszterelnököt a hadbíróság felségárulással vádolta, terhére rótta a magyar bankjegyek kibocsátását, az újoncozás elrendelését, az önálló külkapcsolatok megteremtését, a Jellasics bánnal szembeni fegyveres ellenállást.. A vádak között szerepel a császári rendeletek ellenjegyzésének megtagadása, lázadás szervezése, az osztrák kormányt megbénító rendelet kiadása, valamint a bécsi felkelés szervezésében való részvétel. A vád stratégiájának ismertetésekor a szerző finoman érzékelteti a per koncepciós jellegét, az osztrák politika értékítéletét, amelyben mindaz, amiért Batthyány harcolt, elsősorban az alkotmányos népképviseleti parlamentnek felelős kormány kialakítása puszta önös érdekké degradálódik, melynek célja a hatalom megszerzése.
E két utolsó fejezetben részletes képet kapunk Batthyány Lajos utolsó napjairól, védekezéséről, a perét kísérő sajtóvisszhangról. Ebből egy olyan karizmatikus államférfi képe bontakozik ki, aki méltósággal viseli személyes tragédiáját. A könyv egészének is ez a célja: bemutatni Batthyány Lajost, az embert. Árnyalni a képet, mely szerint az első felelős magyar miniszterelnök elsősorban a kossuthi politika ellenfele volt, hangsúlyozni politikai programjának nagyszerű felismeréseit. A szerző mindezt briliáns összeszedettséggel és precizitással ágyazza bele a forradalom viharos eseménytörténetének taglalásába. Az átlag olvasó dolgát ez megnehezíti, hiszen nem könnyű nyári olvasmányt tart a kezében, hanem egy meglehetősen tömör történeti művet, amely egyúttal méltó tisztelgés a magyarság egyik legnagyobb történelmi személyisége előtt.
Spišák Monika
Letölthető PDF formátumban: Gróf Batthyány Lajos.pdf