Ladislav Takác: Traumák és mítoszok. Beszélgetés a magyar-szlovák, szlovák-magyar kapcsolatokról Vígh Károly történésszel. S. l. Méry Ratio. 2006., 220 p.

„Valóban nem az volt az elsõ változás, amikor 1919 januárjában a kereskedõk és az iparosok sorra festették át a cégtábláikat. A szlovák megnevezések a többség számára idegenül hangzottak. Önként, vagy a várható üldözésektõl tartva elhagyták Losoncot a pedagógusok, a hivatalnokok, a bankárok, a katonatisztek, az orvosok – egyszóval az elit; elmentek a gyári munkások, a mesteremberek, a sokat próbált munkáskáderek…, megszakadt a közúti és vasúti szállítás, nem szállítottak több nyersanyagot az itteni gyárak részére, nem hoztak több árut és terméket Magyarországról, az alkalmazottak, az iparosok és munkások százai veszítették el állásukat…. A város elvesztette pozícióját, provinciális szellemiség uralkodott benne. Losonc a régió és az állam gazdasági és kulturális perifériájára került.” [1]

Ismét van apropója annak, hogy a felvidéki magyarság kálváriájáról beszéljünk. Nem szélsõséges, nacionalista sovinizmusról, hanem a megoldatlan, szõnyeg alá söpört problémák természetszerû felszínre bukkanásáról van itt szó.

Alig egy hónappal ezelõtt újra a meghurcoltak kárpótlási igényérõl cikkezett az egyik országos napilap. A Magyar Koalíció Pártja idén szeptemberben ugyanis egy törvénytervezetet kíván a Szlovák Parlamenthez benyújtani, melynek segítségével napirendre kerülhetne a kollektív bûnösség elve alapján hontalanná vált magyarok erkölcsi megkövetése és anyagi kárpótlása is. Bár Csáky Pál nyilatkozataiból kitûnik, a magyar képviselõk nem adnak sok esélyt a pozitív elbírálásnak, mégis legalább a felek tárgyalóasztalhoz kényszerítésével próbálják a problémát a köztudatban tartani. Próbálják- írhatjuk, mert a legfrissebb hírek szerint: „A pozsonyi parlament alkotmányjogi bizottsága szerdán úgy ítélte meg, hogy helyénvaló a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) képviselõcsoportjának indítványa, miszerint a törvényhozás határozatban mondja ki a szlovákiai magyarok II. világháború utáni jogfosztását törvényesítõ Benes-dekrétumok érvényességét.” [2]

Íme tehát a jelen politikai helyzet, mely ha nem is teszi lehetõvé a jogosan követelt rehabilitációt, egyetlen ponton talán mégis engedi megnyilatkozni a feleket. Ezen megnyilatkozás egyik kiváló példáját tarthatja kezében az érdeklõdõ akkor, ha belelapoz Ladislav Takaè interjúkötetébe. A Traumák és mítoszok címet viselõ alkotás a közeli 2006-os esztendõben került a polcokra korlátozott darabszámban. A kötet Vígh Károly losonci születésû történész életútján, munkásságán keresztül mutatja be a felföldi – felvidéki – dél- szlovákiai magyarság sorsát, viszonyát 1918-tól napjainkig. A könyv mindössze 1000 példányban jelent meg, a somorjai Méry Ratio kiadó gondozásában, de minden remény megvan rá, hogy ennél több érdeklõdõre is számot tarthat, hiszen a magyar-szlovák kapcsolatok megértéséhez, tisztázásához elengedhetetlen a mûben szereplõ tények ismerete. Itt érdemes megjegyeznem, hogy ezen ismeretanyagot a szerzõ egy beszélgetésbe ágyazva- tehát összefüggéseiben – mutatja be, s nemegyszer provokatív kérdéseivel elgondolkoztatja olvasóit is.

„Vígh Károly egy szabadgondolkodású, széles látókörû, meggyõzõdéses demokrata…Életének meghatározó tényezõje volt a kisebbségi sors, a polgári családi környezet, amelyben nevelkedett és a losonci református gimnáziumban eltöltött évek…” [3] – írja róla Izsák Lajos történész, a könyv elõszavában. Majd összegezésképpen – a felvidéki sorsról, Bajcsy-Zsilinszky Endre életérõl és politikai hitvallásáról, egyéb történeti munkásságáról, valamint a Rákóczi Szövetség alelnöki székében, s más közéleti tisztségekben betöltött szerepérõl szólva kijelenti, hogy „Hézagpótló, nemzetben való gondolkodásunkat, erõsítõ történettudományi munkáival korábban írta, és jelenleg is írja, a különbözõ fórumokon tartott elõadásaival tudományosan népszerûsíti, a nemzeti kerekasztal résztvevõjeként pedig formálta történelmünket.” [4]

A szerzõ, a könyv elsõ részében leginkább a történészt életérõl kérdezi, nem felejtve a történelmi párhuzamokat sem, melyben a beszélgetés igencsak bõvelkedik. Szülõvárosáról, Losoncról nem csak 1918 nyarától – ti. a születésétõl- kaphatunk képet, de egész történetét, többszöri újjáéledését, s a Felvidéken betöltött gazdasági- kulturális vezetõ szerepét is nyomon követhetjük. A várostörténet és korkép mellett engedtessék meg nekem néhány szentimentális párhuzam. Bolgáromi születésû Nagyapám ugyanis szintén a losonci református gimnáziumban érettségizett, s többgenerációs pedagógus család gyermekeként ismerte Vígh Károlyt. Ezért volt különösen érdekes nekem az általam is tudott losonci utcákról újra olvasni, s Nagypapa diáktársának szavaiból feléleszteni a Felvidék kapuját, majd késõbb Pozsonyt is. Igen Pozsonyt, vagy Pressburgot is, hiszen a losonci diákok – ki-ki a maga útján – de ide kerültek egyetemre, s egy évfolyamon hallgattak történelem és magyar szakos elõadásokat. A korabeli városábrázolások mellett élesen kirajzolódik a politika irányvonala is, s a közügyek, a magyar sors iránt egyre inkább érdeklõdõ Vígh Károly egyetemista arculata is. A tanulás és a tudományos tevékenység mellett atletizáló ifjút – és persze az egész magyarságot- az elsõ komoly változás 1938-ban érte. A november 2-i bécsi döntés értelmében Losonc is visszakerült Magyarországhoz. Vígh Károly pedig társaival együtt a Pázmányon folytatta tanulmányait, majd ahogyan diáktársainak is, következett a kötelezõ katonai szolgálat. Emlékszem, Nagypapám mesélte, hogy ahogyan ültek otthon a Losoncon a rádió mellet, s várták, ahogyan a bemondó halad a térképen, s mondja be sorra, a hazánkhoz visszatérõ városokat. Milyen öröm volt, mikor Losoncot is bemondta.

A részletes, több mint száz oldalas életrajzi beszélgetést, melyben egészen napjainkig tudja az olvasó nyomon követni az eseményeket Vígh Károly jövõre vonatkozó tanácsaival zárja a szerzõ: „A magyar kormányok – erejüket megfeszítve – kötelesek szakadatlanul megtenni mindent a határon túl élõ magyar kisebbségek érdekeinek védelmében. Sokkal többet, mint eddig. Hogy miért? Mert Szlovákiában, de a déli területeken, Erdélyben is olyan ijesztõ tempóban folytatódik az asszimiláció, amilyen csak tragikus végkifejletet hozhat.” [5]

A könyv második részében a beszélgetés a szlovák-magyar, magyar-szlovák kapcsolatokat boncolgatja. Az idõben itt is vissza kell menni egy kicsit, hiszen Vígh Károly elsõ munkája, mely a XIX. századi hírlapírás történetét idézi fel, már számos adalékkal színesíti a két nép közötti viszony jellemzését. A rövid áttekintés természetesen kitér a szlovák irodalmi nyelv megteremtésének körülményeire, valamint az ebben az idõben kulcsszerepet játszó nyelvújítókra. Annál is inkább érdekes ez a rész, mert a Scherer Lajos tanár úr által indított losonci Mi Lapunk címû megjelenõ ifjúsági folyóirathoz való kötõdése ismert, hiszen édesapja nyomdájában nyomtatták. Majd folytatódik a beszélgetésbe ágyazott múlt jellemzése Vígh Károly munkáin keresztül. Huszonöt év termékeny és kitartó kutatómunkájának levonatát tarthatja kezében az olvasó, ha tovább lapozza ezt a könyvet. Bajcsy-Zsilinszky Endre élete, politikai szerepvállalása, döntéseinek, külpolitikájának, hitvallásának ok-okozati összefüggései mind megtalálhatók a történész könyveiben, a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság alapítójának részletes munkáiban. Ezt követõen a beszélgetés vége felé, a szlovák magyar kapcsolatokat már a történész saját tapasztalatai, és élményei alapján is jellemzi. A külön munkákban is tárgyalt 1945 és 1948 közötti idõszak mély nyomot hagyott az akkor fiatalember Vígh Károly életében is. Újfent a szentimentális párhuzam egyes elemeivel élve el kell mondanom, hogy minden meghurcolt, kitelepítet, áttelepített, bevagonírozott családnak, felvidéki magyarnak egész életre kiható „élménye” ez a néhány éves irtó hadjárat. Az akkor huszonéves, egyetemet, fõiskolát végzett fiatalság lehetõségeirõl, a következõ szintén családi anekdota jut eszembe: miután Nagyapám átszökött Magyarországra a beneši áttelepítõ bizottság, s az elszlovákosított oktatás elõl, s egy idõ múlva jelentkezett állásért az illetékes magyar minisztériumban – ti. pedagógus – az alábbi lehetõséget kapta: békéscsabai tanári állást a szlovák kisebbség anyanyelvi tanítására, szolgálati lakással.

Végezetül néhány szót kell szólnom a két ország kapcsolatát napjainkban is jellemzõ kettõsségrõl, mely a Visegrádi Négyek visszás megítélésével, s diplomáciai játékszerként kezelésével együtt komolyan el kellene hogy gondolkoztassa a közvéleményt. Ez a könyv túlmegy a közös múlt tényszerû ábrázolásán. A megélt történelem minden érzelmi sajátosságával kihat a jelenre. Ellenpéldaként említi a színtiszta árulást, mely így nyilatkozik meg a két nemzet kapcsolatáról: „Magyarországon és máshol is (Szlovákiában is- a szerk. megj.) láttuk és megéltük, hogy a történelmi traumák és frusztrációk önsajnálatból történõ ápolása a nemzetekbõl a legrosszabb erõket szabadítja fel, amelyek csak a katasztrófát ismerik, és csak ebbõl táplálkoznak. Miért nem vagyunk képesek valami újat, reménytelibbet kezdeni?- kérdezi Churchill…”. [6]

Bánhidy Anita Éva

Letölthetõ PDF formátumban: Traumák és mítoszok.pdf