Illésfalvy Péter – Szabó Péter – Számvéber Norbert: Erdély a hadak útján. Puedlo Kiadó, 2005., 215 p., 1599 Ft.

Az általam választott könyv a második világháború magyar vonatkozású eseményeihez kalauzolja vissza az olvasót. A mû a címnek megfelelõen, a háború Erdélyre vonatkozó történéseit foglalja össze.

A könyv elsõdleges célja az ismeretterjesztés, amely célt a tudományosság és hitelesség megõrzésével sikerült elérni. Már a könyvbe belelapozva megállapítható, hogy egy nagyon alapos munkáról van szó annak ellenére, hogy hiányoznak belõle a hivatkozások (lévén, hogy az írók nem kifejezetten szakirodalomnak szánták). A könyv végén azonban megtalálhatjuk a témához kapcsolódó legfontosabb forrásokat, valamint több a szemléltetést és az események egyszerûbb átlátását megkönnyítõ térképeket. E kiadó gondozásában már több második világháborús témájú könyv megjelent, hasonló formában. A szerzõk mindegyike ismert és neves hadtörténész, akik a korszak jó ismerõi, mely tény önmagában garanciát jelenthet a hitelességre.

A könyv részletes bemutatása az eseményeknek, amit a formai jellemzõk is már mutatnak. A kiadónál megjelent korábbi kötetekhez hasonlóan ennek oldalain is két oszlopban található a törzsszöveg, melynek köszönhetõen a könyv nem túl vastag, de még is kellõképpen részletes. A szerkezetét tekintve alapvetõen három fõ részre osztható, melyek három külön fejezetként jelennek meg. Az egyes fejezetek végén képeket találhatunk, aminek köszönhetõen a könyv változatosabb és élvezhetõbb lett.

A bevezetõt követõ elsõ fejezet a Magyar Királyi Honvédség Erdélybe történõ bevonulását mutatja be. Ez a nagy tartalmi egység további kisebb részekre bomlik kezdve az 1939-40-es magyar-román viszony tárgyalásával. A helyzet keleti szomszédunkkal enyhén szólva sem volt megoldott, elég csak arra gondolni, hogy a magyar külpolitika célja a revízió volt, ami már magában hordozta a konfliktus lehetõségét Erdély kapcsán. Részletes leírásra kerül, hogy milyen körülmények között és hogyan történt a magyar és román erõk határ menti mozgósítása, illetve a második bécsi döntés. Egyértelmûen kiderül, hogy a német diplomáciai tevékenységnek nagy szerepe volt abban, hogy nem került sor valódi háborúra a két fél között, hisz ez hátrányosan befolyásolta volna Németország háborús terveit. A fejezet végén egy leírást olvashatunk magáról a bevonulásról, annak fogadtatásáról és a birtokbavétel során történt atrocitásokról is (mindkét fél részérõl).

A második nagy tartalmi egység az 1940-tõl 1944-ig tartó viszonylag békés idõszak bemutatása. Fontos, hogy a terület visszacsatolása után megkezdõdött a közigazgatás és a haderõ megszervezése. Ki kellett építeni az állandó határvédelmet, ami a háborús idõkre való tekintettel elengedhetetlen volt. Létrehoztak állandóan a tárgyalt területen állomásozó alakulatokat (pl. a kolozsvári IX. hadtest), melyek megszervezése komoly anyagi megterhelést jelentett az ország számára. A nemzetiségi kérdés mellett sem szabad szó nélkül elmenni, hisz sok román és német ajkú ember is a visszakapcsolt területeken élt. Alapvetõen megállapítható, hogy a román legénységgel szemben sokkal nagyobb volt a bizalmatlanság, mint a németekkel szemben (akik közül viszont sokan a Wehrmacht-hoz, esetleg a Waffen SS-hez jelentkeztek). E fejezet kapcsán ki kell még térnünk arra is, hogy a Szovjetunió elleni háború megindulását követõen több erdélyi felállítású alakulat került bevetésre a keleti fronton, ill. a front mögött megszálló feladatkörben. A visszacsatolást követõ lehetõ leghamarabb megkezdték Erdélyben is a kiképzést, aminek jelentõsége a háború elõrehaladtával tovább nõtt. 1944 közepéig az emberek, bízva a Kárpátok vonalán létrehozott védelmi vonal megszervezésében még mindig reménykedtek, hogy a harcok elkerülhetik az akkori ország területét és állóháború alakulhat ki. (Hozzá kell tenni, hogy a védelmi vonal sok helyütt nem felelt meg a követelményeknek, a teljes kiépítésre nem volt idõ, vagy anyagi fedezet). Emellett rendszeresek voltak a magyar és román határõrök közötti villongások. 1944 tavasza nagy változásokat is hozott magával, hisz ekkor került sor a német megszállásra, mely Erdély területét is elérte (a magyar politikai váltást követõen a megszállásban részt vevõ német csapatok nagy része is a front felé vette az irányt). Ezek az események még inkább a németek oldalára sodorták az országot. A Dél-Ukrajna Hadseregcsoport szovjetektõl elszenvedett katasztrofális veresége és a román átállás azonban egyértelmûvé tette, hogy a harcok nem fogják elkerülni Magyarország területét sem.

Ezt követõen olvashatjuk a könyv legnagyobb részét kitevõ harmadik fejezetet az 1944. évi erdélyi hadmûveletek címmel, melynek teljes bemutatását e recenzió keretei nem teszik lehetõvé, így csak egy vázlatos áttekintésre van lehetõségünk. Ez a szakasz a magyarországi hadszíntéren 1944. szeptember-októberében történt eseményeket tárgyalja meglehetõs részletességgel. A támadó szovjet erõk a 4. és a 2. Ukrán Front (elõbbinek Petrov, utóbbinak Malinovszkij volt a parancsnoka) kötelékében kezdték meg az ország elleni hadmûveleteket szeptember elején. A magyar erõknek komoly gondot jelentett a védelem megszervezése, hisz a szovjet támadókon kívül az idõközben átállt románokkal is fel kellett venni a küzdelmet. A védelem kiépítése ugyan már megkezdõdött a Kárpátok vonalán, de még nem fejezõdött be, és szervezési-szervezeti problémákkal is meg kellett küzdeni. A Dél-Ukrajna Hadseregcsoport (parancsnoka: Johannes Friessner) maradványai is Erdély területére vonultak vissza. A magyar erõk legmagasabb parancsnoksága a térségben a IX. hadtest, majd az újjászervezett 2. hadsereg-parancsnokság, melynek vezetõje Veress Lajos lett (a hadsereg a német hadseregcsoport alárendeltségébe került). A szovjet támadás várható irányai az alábbi területek voltak: az Ojtozi szoros, valamint az Úz és a Csobányos völgye. Ennek megfelelõen ezeken a területeken kezdõdtek meg az Erdélyért folytatott harcok. Szeptember elején a 2. magyar hadsereg egységei támadást indítottak Kolozsvár irányába gyorsan nyomulva elõre a meglepett román védõkkel szemben. Körülbelül 60 kilométer megtétele utána szovjet erõkbe ütköztek, akikkel szemben azonban már nem tudták folytatni a támadást, így védelembe kellett vonulni. A következõ jelentõsebb ütközet, melyet a könyv is külön alfejezetként kezel az Arad elleni támadás és a tordai csata volt, mely utóbbi a magyar hadsereg utolsó sikeres támadó hadmûvelete volt a második világháborúban. Ezek az ütközetek is jó remekül szemléltetik, hogy a magyar-német fél az aktív védelemre helyezte a hangsúlyt, s nem is eredménytelenül. A támadás a románokkal szemben elért kezdeti sikerek után azonban a beérkezõ szovjet egységek ellenében már elakadt. Bár Aradot sikerült visszafoglalni idõlegesen, a Kárpátok hágóinak visszaszerzésére irányuló támadásra már nem volt lehetõség. Az utolsó jelentõsebb Erdély területén folyó harcra Nagyvárad térségben került sor, mely részben már októberben zajlott. Az ekkor folyó összecsapásoknak valójában már nem is a területek megtartása volt a célja (ez egyszerûen lehetetlen volt), hanem a még Erdélyben harcoló magyar-német erõk, az október elején létrehozott Wöhler-csoport (német 8. és a magyar 2. hadsereg), kimentése. Ezért volt nagy jelentõsége az utolsó fejezetben tárgyalt októberi eseményeknek, melyek során a fõ hadszíntér a Tiszántúlra tevõdött át (debreceni páncéloscsata).

A bemutatott könyvrõl összességében elmondható tehát, hogy tudományos igényességgel és kellõ részletességgel tárgyal egy olyan témát, melyet ilyen formában még nem dolgoztak fel. Mindezt nagyon jól kiegészítik a szemléltetõ táblázatok, képek és a névmutató. A második világháború magyar vonatkozásai iránt érdeklõdõk bizonyosan sok érdekességgel és hasznos információval lehetnek gazdagabbak a könyv elolvasása után.

Pödör László

Letölthetõ PDF formátumban: Erdély a hadak útján.pdf