Solymosi László: Írásbeliség és társadalom az Árpád-korban. Diplomatikai és pecséttörténeti tanulmányok. Argumentum Kiadó, Budapest 2006., 370 p. 2800 Ft.

Solymosi László korunk középkori magyar történettel foglalkozó kutatóinak egyik meghatározó személyisége, akinek már az egyetemi évek alatt kialakult a diplomatika és a pecséttan tudományágai iránti érdeklõdése. Számos hazai és külföldi fórumon, konferencián tartott — és tart folyamatosan — elõadásokat a két témakörben. Jelenleg a Debreceni Egyetem Történeti Segédtudományok Tanszékének vezetõjeként, illetve az ELTE oktatójaként folytatja ez irányú munkásságát. A kutatásait összefoglaló tömör és lényegre törõ tanulmányok magyar és idegen nyelvû szakfolyóiratokban és gyûjteményes kötetekben egyaránt olvashatóak, ezek azonban — fõleg a külföldi szakirodalom esetében — sokszor csak igen nehezen érhetõek el a magyar olvasóközönség számára. Jelen tanulmánykötet egyik nem titkolt célja, hogy ezt a hozzáférési nehézséget kiküszöbölje. Másfelõl a 12 kiválasztott tanulmány mindegyike a jogi írásbeliségre fókuszál, annak Árpád-kori kezdeteivel foglalkozik, több irányból is megvilágítva a medievisztikának ezt a kiemelkedõen fontos kutatási területét. Mivel az 1984 és 2006 között írt tanulmányok egy vagy több nyelven korábban már megjelentek, az újabb kiadás során felmerült az azóta továbbgondolt részek átfogalmazásának, illetve az idõközben megjelent újabb adatok beleszövésének a lehetõsége. A szerzõ kevés ilyen tartalmi változtatást eszközölt, azokat viszont szögletes zárójellel vagy más módon tette jól megkülönböztethetõvé az eredeti szövegtõl. (Elõszó, 7-8.).

A kötet három nagyobb egységre bontható: magára a tanulmánygyûjteményre, egy tematikus bibliográfiára, valamint az igényes felvételekbõl álló fekete-fehér fényképes mellékletekre. Az elsõ írás (9-22.) egy minden történész számára nélkülözhetetlen bevezetõ tanulmány, ami tömören és szabatosan tárgyalja az oklevéltan legfontosabb alapfogalmait (fennmaradás, külsõ és belsõ ismertetõjegyek), magyarázza a latin terminus technicusokat, amiknek az ismerete nélkül jelentõs nehézségekbe ütközne a diplomatikai tanulmányok olvasója. A második tanulmány Árpád-kori okleveleink grafikus szimbólumaival foglalkozik (23-43.), kronológiai sorrendben tárgyalva az egyes királyok szemiotikailag is vizsgálható okleveleit. A tanulmány hiánypótló összefoglalás, hiszen utoljára Schwartner Márton XVIII. század végén készített diplomatikai kézikönyvének egy fejezete foglalkozott érdemben ezzel az érdekes témakörrel. A gyûjtõnéven grafikus szimbólumoknak nevezett chrismonok, Krisztus-monogramok, uralkodói monogramok, keresztek a XI. században élték virágkorukat és megtalálhatóak leghíresebb okleveleinken — így a pannonhalmi, a görög nyelvû veszprémvölgyi és a tihanyi alapítóleveleken, valamint a pannonhalmi apátság javait összeíró oklevélen. Ebben az idõszakban mutatható ki az uralkodói monogramok használata is, amit három királyunk — I. (Szent) István, I. András és I. Béla — is alkalmazott oklevelein, bár utóbbinak a rajza nem maradt fenn, léte csak a tihanyi alapítólevél hamisítványa alapján feltételezhetõ. A tanulmányból azt is megtudhatjuk, hogy a XII. századtól csupán a kereszt van jelen a korábbi grafikus szimbólumok közül, kizárólag invokatív funkcióban és az egyházi oklevélnyerõnek az oklevél kiállításában való közremûködésével összefüggésbe hozhatóan. Tárgyalja a grafikus szimbólumok másik nagy csoportját is, amit egy különleges oklevél-hitelesítési eljárásnak, azoknak a két- vagy többoldalú jogügyletek esetén kiállított szerzõdéseknek köszönhetjük, amiket egyetlen pergamenlapra írtak, majd az egyes szövegek közé írt szavak mentén — ami többnyire a kézirat, kézírás jelentésû görög eredetû chirographum szó, vagy leggyakrabban az ABC több-kevesebb betûje, esetleg néhány szóból álló invocatio volt — szétvágták az okleveleket. Ezt az eljárási módot a kettémetszett kézirat jelentésû görög szó után chirographumnak nevezik.

A szerzõ végül szót ejt még egy magyar fejlõdési sajátosságról: az egyházi testületek hiteleshelyi tevékenységérõl, vagyis a magánszemélyek közötti jogügyletek írásba foglalásáról, illetve ezzel fordítottan arányosan az Európa-szerte elterjedt közjegyzõség intézményének háttérbe szorulásáról.

A következõ, a hiteleshelyi pecséthasználat kezdeteirõl szóló tanulmány (44-70.) is szorosan kapcsolódik az elõzõhöz, hiszen az oklevelek megpecsételését éppen a chirographálás hátrányai miatt vezették be, arra az esetre, ha elvész vagy megsemmisül az egyik példány, illetve mivel az oklevél megõrzése tulajdonképpen csak a kedvezményezett fél érdeke volt. Ugyanakkor a hiteleshelyi oklevéladást a XII-XIII. század fordulóján a pecsétes chirographált oklevéltípus jellemezte. Az egyedi típus kialakulását kutató szerzõ kitér a királyi pecsétes magánoklevél elterjedésére is, amit I. Kálmán király cartula sigillata intézkedése segített elõ a zsidók és a keresztények közötti kölcsönügyletek rögzítésének a meghatározására. Az egyetlen pecsétes példányt elõíró rendelet azonban zsákutcának bizonyult a fejlõdésben. A XII. század elsõ felében megjelenõ új hitelesítési mód, a chirographum egyben új feladat elé is állította az oklevélkiállító egyházakat: az õ érdekeiket nem érintõ chirographált oklevelek egyik példányának õrzésére. Ezzel a lépéssel tulajdonképpen elõrevetítették már a késõbbi hiteleshelyek egyik fõ profilját, a magánoklevelek nyilvános helyen való õrzését és hozzáférhetõvé tételét. A hiteleshelyek másik jellemzõje a közhitelû - más szóval autentikus - pecsét használatának bevezetése volt a kánonjogi tanítások hatására. A pecsét a XIII. század elején bizonyos esetekben - például a veszprémi székeskáptalanéban - még a védõszentjével azonosította az egyházat, amit késõbb egy új, immár testületi pecsétre cseréltek le. A végszóból az is kiderül, hogy a két különféle hitelesítési mód együttes alkalmazása valószínûleg észak-franciaországi és flandriai mintákra terjedt el hazánkban.

Az elsõ magánoklevelünket hitelesítõ pecsétrõl szóló tanulmányában (71-78.) a szerzõ egy különös jelenségre hívja fel a figyelmet. Az 1079-ben a veszprémi egyház javára végrendelkezõ Guden oklevelén ugyanis egy jóval késõbbi, XIII. századi pecsét függ - amit már Eckhart Ferenc is felfedezett -, sõt, az idézett pecsétet használták egy másik, szintén a veszprémi egyház javára tett végrendeleten is. A pecsét nem egyházi személy tulajdona volt, a korabeli egyházi elõkelõségek és hiteleshelyek pecsétei körében ismeretlen, ugyanakkor a bibliai zsoltárokból eredõ körirata mégis valamiféle liturgikus cselekményhez kapcsolja. A szerzõ szerencsésen érzett rá a lehetséges megoldásra, azaz a pecsétnek az istenítéletekkel való összekapcsolására. A tanulmány érinti a hazánkban 1234-ig érvényben levõ tüzesvas-próba témakörét is, ami a mindennapi életben az igazmondásnak a bizonyítására szolgált, színhelyei a törvényben meghatározott nagyobb egyházi központok voltak, többek között a püspökségek. A meghatározott távon át tüzes vasat cipelõ ember kezét bekötötték, lepecsételték, majd három nap elteltével feltörték a szavatosságként használt pecsétet és a seb gyógyultsága vagy elgennyesedése alapján ítélték ártatlannak avagy bûnösnek. Solymosi László arra a végkövetkeztetésre jut, hogy mivel a pecsét körirata Istent dicsõíti, ami kapcsolatba hozható a sikeres tüzesvas-próba - vagyis az ártatlanság bizonyítása - utáni hálaadással, a pecsét nagy valószínûséggel a veszprémi püspökség istenítéleteinél használt pecsétjével azonosítható, amit a XIII. században a pecsét nélküli oklevél hitelesítésére használtak fel.

A sorban következõ ötödik tanulmány is a pecséttan tudományágához tartozik, az esztergomi káptalan legrégebbi pecsétjeivel foglalkozik (79-104.). Az írás természetesen összefoglaló jellegû, a káptalanok pecséthasználatáról általánosságban ír, külön tárgyalva két típusát, a patrónus illetve a topografikus pecsétet. A cikk elején az esztergomi székeskáptalannak még csak két, egy kisebb és egy nagyobb pecsétjérõl olvashatunk, azok képérõl - Szent Adalbert mint védõszent, illetve egy különlegesnek tekinthetõ koronázási jelenet -, a pecsétnyomók elkészítésének a XIII. századon belüli lehetséges idõpontjairól, valamint hogy melyiket milyen alkalmakkor használhatták. A tanulmány végére azonban kiderül, hogy a káptalannak volt egy még korábbi, 1200 körül készített pecsétje, ami templomot ábrázoló pecsétképe alapján francia vagy angol mintát követhetett, ugyanakkor kapcsolatba hozható a koronázási jelenetet ábrázoló másik esztergomi pecséttel is.

Az ország másik központjának, a székesfehérvári káptalannak a hiteleshelyi tevékenységét tárgyaló cikk (105-116.) visszatér a diplomatikához, és ismét egy oklevéltani különlegességet tárgyal. A transfixum a korábban kiállított okleveleknek egy olyan nyugati mintára készített módja, aminek során két vagy több, tartalmilag összefüggõ oklevelet egymásra helyeztek és közös pecséttel láttak el. A Magyar Királyságban egyedül Székesfehérváron alkalmazták ezt az eljárást. A káptalan másik újítása a hiteleshelyi oklevelek registrumba, számadáskönyvbe való másolása volt a XIII. század közepétõl, ami a reprodukálhatóságot szolgálta. A tanulmány ezen kívül foglalkozik az országos hatáskörrel is, illetve hogy mely káptalanok élvezhették ezt az elõnyt.

A hetedik tanulmány a bencés konventek hiteleshelyi tevékenységének kezdeteivel foglalkozik (117-137.), sorra véve az összes hiteleshely összes kiadványát 1250-ig. Az eredmény több aspektusra is rámutat: elõször is, hogy az adott idõszakból jelentéktelen számú hiteleshelyi kiadványt ismerünk. Másodsorban, hogy a többi szerzetesrendnek még ennél is kevesebb intézményébõl maradt fenn hasonló oklevél, végül pedig, hogy a tatárjárás elõtt a szerzetesrendek közül kizárólag a bencések kaptak világi megbízást oklevelek kiállítására. A szerzõ a jelenségnek az okát a káptalanok nyitottságában, társadalmi hátterében és Könyves Kálmán királynak abban a törvényében látja, ami az istenítéletek - azaz a mindennapi élet apró-cseprõ ügyeiben történõ bíráskodás - lebonyolításának színhelyéül a püspökségek mellett a nagyobb káptalanokat jelölte meg.

A nyolcadik tanulmány gyakorlatilag a korábban már tárgyalt székesfehérvári káptalani tevékenység egyik témájának részletekbe menõbb kibontása, ugyanis az országban egyedül itt készített, és mindössze három példányban fennmaradt oklevéltípusával, a transfixummal foglalkozik (138-156.). A tanulmány végéhez csatolt függelékben megtaláljuk a tárgyalt három oklevél szövegkiadását is. A kötetben helyet kaptak nagyobb idõszakot felölelõ, a jogszolgáltatás és az írásbeliség fejlõdését bemutató elméleti jellegû írások is.

Ebbe a körbe sorolható a világi bíráskodás és az oklevéladás kezdeteit vizsgáló tanulmány (156-169.), ami a központi bíráskodás fejlõdését áttekintve foglalkozik a nádor, az udvarispán és az országbíró tevékenységével, valamint a vidéki bíráskodás megyénként két embert kiállító királybíró intézményével. Ez utóbbi kapcsán olvashatunk a pecséttel (ún. idézõbilloggal) történõ idézésrõl, az esküvel, tanúkkal, illetve istenítélettel történõ bizonyításról, valamint a poroszlókról, akik egy személyben voltak hatósági személyek és közhitelû tanúk. A tanulmány második nagy egysége a XII. század elején megjelenõ perjogi írásbeliség állomásait veszi sorra, említve az ítéletlevél, a feljegyzés, illetve a királyi és nem királyi pecsétes ítéletlevél típusait és azok jellegzetességeit. A fejlõdési sor a magyar sajátosságként nyilvántartott hiteleshelyi tevékenység leírásával zárul.

A tizedik tanulmány az 1250 elõtti érseki és püspöki okleveleket gyûjti össze (170-184.), illetve arra a kérdésre keres választ, miért maradtak fenn ennyire csekély számban. Ugyanis a külföldi egyháztartományokból érkezõ szerzetesek befogadását - majd a késõbbiekben az országon belüli vándorlásokat is - mind a zsinatok, mind az uralkodó, ajánlólevélhez kötötte. A válasz egyrészt a királyi kancelláriának, illetve kápolnának és a hiteleshelyeknek az érsekségek és püspökségek hátrányára történõ térnyerésében, másrészt az általuk kiadott oklevelek napi igényeket szolgáló tartalmában rejlik, ami nem igényelte ezeknek az iratoknak a hosszabb távon való megõrzését. A cikk második felében szó esik még az oklevelek változatos tartalmáról, szerkezetükrõl, a rajtuk levõ pecsétekrõl, és az azokat ért különbözõ hatásokról, amik arról tanúskodnak, hogy franciaországi és itáliai egyetemeken végzett, valamint külföldi származású egyházi elöljárók közvetíthették az európai kultúrát a középkori Magyar Királyság egyházi központjaiba. A tanulmány végén Solymosi László egy lajstromba foglalva közreadja az 1183 és 1250 között keletkezett 83 darab hiteles fõpapi kiadvány legfontosabb adatait is. A sorban következõ tizenegyedik tanulmány tartalmában kapcsolódik az elõzõhöz, a pápai kancelláriának az oklevéladásra tett hatásait vizsgálja a XIII. század közepéig (185-192). A korai magyar állam születése és a kereszténység felvétele szorosan összefonódott, az ebben az idõszakban keletkezett 130 darab pápai oklevél három ponton hatott a magyar oklevéladásra: az oklevelek teljes szövegû átírásában, a kiadott oklevelek szövegeibõl készített registrum vezetésében és az írásbeli kérvényezésben, ami a magyar nemesség ellenállásán végül is megbukott.

A kötet utolsó tanulmánya - a bevezetõ tanulmányhoz hasonlóan - egy összefoglalás az árpád-kori írásbeliség fejlõdésérõl (193-215.), mintegy keretbe foglalva a gondosan összeszerkesztett, egymásra épülõ tanulmányokat. A kronológiai rendben haladó, három nagyobb idõbeli és fejlõdési fázisra osztott tanulmány sorra veszi az Árpád-korban keletkezett összes mûfajt, azok fennmaradt emlékeit, akár az egyházi, akár a világi irodalmat, a jogszolgáltatás, a történetírás vagy az államigazgatás által termelt írásos emlékeket tekintjük. A tanulmány még a két unikumnak számító feliratos követ is említi, amiken birtokperek részletei maradtak fenn. A XIII. században kiteljesedõ írásbeliséget a tömeges mennyiségben megjelenõ királyi oklevelek reprezentálják, amiknek a századon belüli eloszlását két diagram is szemlélteti.

A kötet második nagy egységét a szerényen csak tájékoztató jellegû irodalomjegyzéknek titulált részletes diplomatikai és pecséttani bibliográfia alkotja (217-222.), ami tematikusan sorolja fel a magyar és idegen nyelven megjelent kézikönyveket, gyûjteményes munkákat és katalógusokat, monográfiákat, tanulmányköteteket, tanulmányokat és cikkeket, kiegészítve a sort egy kutatástörténetre vonatkozó jegyzékkel és a legfontosabb szakirányú folyóiratok címeivel. A részletes bibliográfia mindenképpen hiánypótlónak tekinthetõ, hiszen Szentpétery Imre 1930-as összefoglalása óta nem jelent meg hasonló jelentõségû mû. A pecséttani irodalom ennél jobb helyzetben van, hiszen ott legutóbb Kumorovitz L. Bernát foglalta össze a legfontosabb irodalmakat, azonban ez a mû is már majd tizenöt éve jelent meg, a tudomány legújabb termékeit nélkülözi. Ha ez az igényeket még nem elégítené ki teljesen, a részletes bibliográfiát a tizenkét tanulmányban felhasznált irodalom rövidítésjegyzéke követi és egészíti ki (223-247.). A tanulmányokban olvasottak megértését három térkép (251-253.) is segíti, amiken az írásbeliség fejlõdésének szempontjából legfontosabb egyházi központok, társaskáptalanok és hiteleshelyként is mûködõ szerzetesrendek székhelyeit szemléltetik. Az egységet egy német nyelvû összefoglalás zárja le (255-270.). Végül a kötet utolsó, harmadik nagy egységét az igényesen elkészített, képjegyzékkel is ellátott (271-275.) 98 darab (összesen 108 felvétel) fekete-fehér fénykép adja, amik a tanulmányokban felsorolt és idézett billogokat, pecsétnyomókat, okleveleket — akár a fényképrõl is jól olvasható nagyításban — grafikus szimbólumokat és kódexeket ábrázolják (313-370.). A kötet személynév– (277-292, helynév– (293-297.) és tárgymutatót (298-310.) is tartalmaz.

A kötetet 2006. december 8-án Kubinyi András és Marosi Ernõ akadémikusok mutatták be a Magyar Országos Levéltárban. A méltatások mellett Kubinyi András a több tanulmányban is megjelenõ 1250-es idõhatárt kifogásolta, amit Solymosi László a külföldi konferenciák által megszabott idõintervallumokkal magyarázott. Marosi Ernõ a tanulmánykötet tankönyvként való bevezetését szorgalmazta. Az egyes tanulmányokban kivédhetetlenül megjelenõ ismétlõdések véleményem szerint ugyancsak ebbõl a szempontból válhatnak az olvasó javára. Összességében elmondható, hogy Solymosi László Írásbeliség és társadalom az Árpád-korban címû tanulmánykötete az elmúlt bõ húsz év diplomatikai kutatásainak egy régóta várt összefoglalása, aminek egyik legfõbb erényét a részletes és friss irodalomjegyzékében látom. A kötet nem hiányozhat egy középkori történeti szigorlati tételsorból, és egy medievista kézikönyvtárából sem.

Bocsi Zsófia

Letölthetõ PDF formátumban: Írásbeliség és társadalom az Árpád-korban.pdf