Adalékok a Magyarországi Református Egyházban az 1956-1957-es esztendőben történtekhez. Dokumentumok a Református Megújulási Mozgalom és az Országos Intézőbizottság tevékenysége, valamint a megtorlások történetéből. Szerk. Ladányi Sándor, Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadó, Budapest 2006., 524 p., 3200 Ft.
Minden nemzet történetében vannak olyan fordulópontok, melyek alapjaiban változtatják meg a történelmi tudatot. Ezekre az eseményekre, melyek néha győzelemről, máskor vereségről szólnak, az utókornak emlékeznie kell. Az emlékek értelmezése csak a „szerencsés” nemzeteknél marad többé-kevésbé állandó. 1956 eseményei a magyar köztudatban sokszor és sokféle képen értelmezett fejezete a 20. századi történelmünknek.
A Magyarországi Református Egyház történetének elmúlt évtizedei bonyolult, összetett képet mutatnak. A társadalmi, szociális, ideológiai változások sorozatos kihívások elé állították az egyházakat. Az 1956-os események a Református Egyház számára történelmi origó pontot jelentettek az 1944/45 és 1989/90 közötti időszakban. 1945 után olyan helyzettel kellett szembesülni a Református Egyháznak és más történelmi egyházaknak egyaránt, mellyel előtte soha. Voltak nehéz történelmi szituációk, amikor az egyházak helytállására volt szükség, volt, amikor vezetőpozícióban élték meg az időket, de, hogy ideológiailag kelljen az elnyomást legitimizálni, olyan soha. A fennálló rendszerrel szemben illetve mellett kellett teológiai magyarázatot adni, úgy nyilatkozni, mintha minden rendben lenne. Úgy kellett a szocialista rendszerről nyilatkozni, dicsőíteni azt, mintha az Állami Egyházügyi Hivatal fojtogató jelenléte csupán ábránd lenne, az egyházi iskolákat, javadalmakat elvétele csak pletyka lenne. Azonban nem állt be a sorba minden lelkész, presbiter és gyülekezeti tag. Sokan adták tanúbizonyságát hűségüknek, bátorságuknak, Isten Igéjének való feltétlen engedelmességüknek.
Ladányi Sándor a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Egyháztörténeti tanszékvezetőjének szerkesztésében megjelent munka kettős céllal íródott. Egyrészt történelmi áttekintést kíván adni a Magyarországi Református Egyházban az 1955-1956-os esztendőben történtekhez. A korabeli egyházpolitikai helyzet, a Református Egyház magtartását, megújulási törekvéseit vázolja fel könyvének első felében. A mű második részében korabeli dokumentumokat közöl a szerkesztő. A dokumentumok válogatásakor a rendező elv, az időrend mellett az előzmények, motivációk, hatás, megvalósulás, esetleges megtorlás folyamatának bemutatása volt. A forrásanyagok egy része eddig publikálatlan dokumentumok csoportjából, másik része egyházi és állami gyűjtemények anyagából állt össze. A Dokumentumok című fejezetben közegyházi állásfoglalásokat, memorandumokat, zsinati, presbiteri gyűlések jegyzőkönyveit illetve lelkipásztorok nyilatkozatokat, leveleket hoz a szerző.
A mű első egységében átfogó képet kaphat az olvasó a korabeli magyarországi egyházpolitikai viszonyokról. A háború utáni helyzetben a Református Egyházban a béke utáni vágy és a múlttal való szembenézés kettős gondolata fogalmazódott meg. A közösségi és egyéni bűnbánatra és megtérésre való felszólítás nem pusztán a politikai értelemben hangzott a szószékekről. Az erkölcsi romlottságban látta az Egyház a háború borzalmainak büntetését. 1946. május 9-én a Zsinati Tanács határozatában vallást tett bűneiről, a prófétai küldetés be nem töltésének vétkéről. A bűnvallás mellett azonban ott volt a szívekben és a lelkekben az újrakezdés, újjáépítés reménysége és vágya. Az eufóriából hamar ki kellett, hogy józanodjon az Egyház, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a felszabadító szovjet csapatok hosszabb időre kívánnak berendezkedni, a kommunista párt előretörése egyre nagyobb mértékű lesz, a Nyugat pedig lemondott Magyarországról. A politikai változások hatására egyre erősebben szólaltak meg azok a hangok, melyek szerint az egyház eljátszotta prófétai szerepét, ezért az államhatalom jóindulatára hagyatkozva kell megtalálnia az Egyháznak helyét az újonnan létrejövő társadalomban.
A következő alfejezetben a szerző azokat az okokat veszi sorra, melyek kiváltották az egyházon belüli széles ellenállást, mely 1956-ban öltött formát. A kezdeti nyílt terror szinte a front elvonulása után a lelkészek és papok ellenfordult. Révész Imre egyik 1945-ben írt levelében 30 lelkészről tud a tiszántúli kerületben, akiket „szovjetellenes” vádakkal eljárás alá vontak. A legnagyobb megrökönyödést és külföldi felháborodást kiváltó eset Ordass Lajos evangélikus püspök letartóztatása és pere volt 1948-ban. Számos koncepciós per áldozatának példája mutatja (például Pógyor István és gróf Teleki László Keresztyén Ifjúsági Egyesületi vezetők, Pap Béla karcagi református lelkész), hogy az államhatalom hogyan igyekezett az egyházi vezetésből a nemkívánatos személyeket félreállítani.
A közvetett felszámolási kísérletek számbavételekor sorra veszi a szerző az 1945-ös földreform hatásait, az ifjúsági mozgalmak, társadalmi szervezetek, egyesületek 1946-os felszámolását, a „Magyar Közösség” 1947-es perét, az egyházi iskolák államosítását 1948-ban, majd részletesen foglalkozik az egyházi missziós munka hátráltatását célzó 1950-es törekvésekkel, végül az Állami Egyházügyi Hivatal létrehozásával.
Békefi Benő, nyíregyházi lelkész kezdeményezésére 1945-ben a Református Egyház missziós programjáról széleskörű egyeztetés, országos mozgalom kezdődött. A missziós, evangélizációs munkát azonban nagymértékben hátráltatta az Egyházon belüli csoportok véleménykülönbsége miatt kialakuló feszültség. A Bereczky Albert vezette csoport hamarosan kihátrált a mozgalomból. A már említett 1946-os társadalmi és egyházi egyesületeket feloszlató rendelet hatására a missziós tevékenységet végzők is megszűntek 1948-ra. A missziós tevékenységek központi ellenőrzését – hosszú távú megszüntetését – politikai nyomásra meghozott 1950. május 13-i és az 1952. február 29-i Zsinati határozatokban mondták ki.
Az egyház tevékenységi körének és lehetőségeinek folyamatos szűkítése mellett az egyházi vezetés „megtisztítása” is alapvető célkitűzése volt az államhatalomnak. Így távolították el többek között 1948-ban a Dunamelléki Egyházkerület éléről Ravasz László püspököt, és Lázár Andor főgondnokot. Mindketten komoly közéleti, politikai szerepet vállaltak már 1945 előtt is. Bűne volt Lázár Andornak többek között, hogy 1932-38 közötti igazságügyi minisztersége alatt folyt a Rákosi-per illetve, hogy kezdeményezésére adták ki „A Magyarországi Keresztény Egyházak együttes tiltakozása” című dokumentumot 1948-ban. Helyükre Rákosi nyomására Bereczky Albertet és Kiss Rolandot választották meg. A Tiszántúli kerületben is megtörtént az „őrségváltás”: Révész Imre püspök helyére Péter János került, Erdei Ferenc személyében pedig egy ugyancsak „demokratikus” érzelmű főgondnokot választottak meg.
A Református Egyház „bekerítése” az egyházi iskolák 1948. évi XXXIII. törvénycikk alapján történő államosításával és az 1948. október 7-én megkötött „Egyezménnyel” vált teljessé. Az egyház „zsugorítása” az egyházkerületek összevonásával (a Tiszáninneni és a Tiszántúli kerületekből létrehozták a Tiszavidéki Egyházkerületet, Debrecen központtal, püspöke Péter János lett), a teológiák számának csökkentésével (csak Budapest, Debrecen maradt meg, Pápán és Sárospatakon bezárták az intézményeket) és az egyetemi oktatásból való kiszorításával, illetve az egyházmegyék átszervezésével jutott el csúcspontjára.
A történelmi áttekintés következő nagyobb egységét az 1955-56 fordulóján végbement megújulási törekvések összefoglalása adja. 1955 őszén Szentendrén, Pásztor János és köre megszövegezték a Hitvalló Nyilatkozatot. Követendő mintaként szolgált számukra a Hitler-ellenes Barmeni Nyilatkozat, melyet a Német Hitvalló Egyház adott ki 1933-ban. A Hitvalló Nyilatkozat 4 pontban a Szentírásra alapozva foglalta össze álláspontjukat. 1. Bírálták a történelmi materialista filozófiát, 2. hangsúlyozták az egyház missziós tevékenységét, 3. bírálták az államhatalmat kiszolgáló egyházi vezetést, 4. tiltakoztak az egyházi vezetésen belül kialakuló diktatórikus klikkek ellen.
Fontos mérföldkő Ravasz László Memorandum című munkája, melyet 1956 nyarán szerkesztett egy a Galyatetőn megrendezett konferenciára. Reálisan és pontosan mérte fel a Református Egyház helyzetét 1945-től kezdődően. Abból a tényből indult ki, hogy a kommunista uralom alatt élő Egyház nem ringathatja magát hamis reménységekben jövőjét tekintve, mert a fennálló rend természeténél fogva ellensége és eltörlésére tör. Ha erre a hamis reménységre épít az Egyház, akkor saját maga ellenségévé válik, belülről gyengíti magát. Két lehetséges módszert lát ennek kivitelezésére: a lassú elsorvasztást vagy a kényszerítő eszközökkel való radikális megoldást. Ravasz felvázolja azokat a konkrét lépéseket, melyek az eltelt 10 évben történtek, az Egyház visszaszorításának érdekében. Első renden az iskolák államosításáról, a hitoktatás fakultatívvá tételéről szól. Figyelmeztet annak a káros tendenciának kialakulására, mely az Egyház kultuszközeggé való tételét proponálja. Ennek következtében az Egyház és a vallás kiszorult a társadalom nyilvánosságából és az egyéni, privát életbe szorult vissza, maga a keresztyénség szubkultúrává vált, illetve kezd válni. Harmadik pontjában az új teológiai irányzat romboló hatásáról szól, a „szolgai-teológia” nyomán az Egyház önbecsülése, prófétai tisztségének, feladatának devalválódása mutatkozik. Végül az Egyházi vezetés diktatórikus kormányzatáról szól, az ÁÉH működéséről, a „személyzeti politikáról”. Végső következtetés, hogy a fent felsorolt kérdések átgondolásával és megváltoztatásával lehetséges a Református Egyház megújulása, mely lelki megújulással, megtéréssel kell együtt járjon.
A korszak érdekes egyháztörténeti dokumentumaiként részletesen foglalkozik Dr. Koncz Sándor alsóvadászi lelkész „Feljegyzéseivel”, az Ócsai Református Egyházközség Presbitériumának 1956. szeptember 30-i gyűlésének jegyzőkönyvével. 1956. október 8-án Békési Andor, Czakó Jenő, Ecsedy Aladár, Gyökössy Endre és Joó Sándor beadványt fogalmaztak meg az Egyetemes Konvent Elnökségéhez, melyet 160 lelkész támogatott aláírásával. A beadvány tartalmazza azokat a főbb pontokat, melyek a megelőző időszakban a különböző fórumokon, lelkésztestületi üléseken leginkább exponáltak voltak. Az Elnökség október 27-ére tűzte ki a levél tárgyalását, de a forradalom lesöpörte azt a napirendről.
A forradalom eseményei nem maradtak visszhang nélkül a Református Egyházon berkein belül sem. Ravasz László elfogadta az 1956. november 1-én megalakult Országos Intézőbizottság vezetését, melynek alapvető célkitűzése az Egyház megújítás és megtisztítása volt, az ideiglenes ügyintézés. Az államhatalomhoz közel álló vezetők az események alakulását látva beadták írásbeli lemondó nyilatkozatukat, így vált meg tisztségétől Bereczky Albert és Péter János püspök, Kiss Roland főgondok. A forradalom leverése után „érthetetlen” módon többen visszavonták lemondó nyilatkozatukat!
A forradalom leverésének óráiban az Országos Intézőbizottság nevében Ravasz László körlevélben fordult a gyülekezetekhez és a presbitériumokhoz. A körlevél a Református Megújulási Mozgalom alapvető célkitűzéseit vázolja fel, melyeket az 1948-as Egyezményre alapozva tárgyal. 1956 karácsonyára egy újabb Körlevelet fogalmaz meg Ravasz László, de ez már csak részben jut el a gyülekezetekhez. A Memorandum, a Hitvalló Nyilatkozat összefoglalásaként a „Magyarországi Református Egyház útja- a Református Megújulási Mozgalom programja” címet viseli. Főbb témái a következők voltak: a teológiai megújulásról, az Egyházról magáról, az ébredés szükségességéről, az igehirdetés tisztaságának kérdéséről, az Egyház oktatási szerepéről, a diakóniai, pásztori szolgálatról, az egyházi sajtóról és az egyház-állam viszonyáról.
A mű második testesebb felében 1957. december 30-i dátummal találunk forrásdokumentumokat a Református Egyház történetéből. Érdekes, tanulságos olvasmányok ezek, melyek alapján hű rajz bontakozik ki az emberi helytállásról, a szolgálathoz, Isten elhívásához való hűségről, ugyanakkor ezeknek helytelen megéléséről is. Ezek alapján objektívebben, pontosabban értelmezhetőbbé, értékelhetőbbé válik a korszak. Abban a korszakban, amelyben az egyéni helytállás, a szolgálathoz, az Isten elhívásához, ügyéhez való hűség és ragaszkodás leginkább próbára volt téve.
„Légy hű mind halálig, és néked adom az életnek koronáját.” (Jelenések könyve 2.10)
Kocsis Áron
Letölthető PDF formátumban: Adalékok a Magyarországi Református Egyházban az 1956-1957-es esztendőben történtekhez.pdf