Charles Fenyvesi: Három összeesküvés. Rundstedt tábornagy, Canaris tengernagy és a zsidó mérnök, aki megmenthette volna Európát. Európa Könyvkiadó, Budapest 2007., 614 p.
Az Európa Könyvkiadó jóvoltából egy olyan nagyszabású kötetet ajánlok mindenki figyelmébe, amely a második világháború történetének egyik problematikus kérdésére keresi a választ: volt-e a német csatlós országok, vagy akár maga a náci Németország politikai vagy katonai vezetői között olyan, aki megkísérelte a Hitler elleni összeesküvést, s ha igen, miért bukott el? Charles Fenyvesi, a The Washington Post egykori riportere olyan amerikai levéltári anyagokra alapozva írta meg könyvét, amelyek titkosítását 2002-ben oldotta fel a Központi Hírszerzési Hivatal (CIA).
1943 nyarán három egymástól független összeesküvő csoport (a német, a magyar és az osztrák) követei érkeztek Európa „kémfővárosába”, Isztambulba, hogy együttműködést ajánljanak Amerika hírszerző szervezetének, a Stratégiai Szolgálatok Hivatalának (Office of Strategic Services – a továbbiakban OSS). Könyvében Fenyvesi e három összeesküvő csoport történetét, céljait, felépítését és végső bukásuk okait veszi górcső alá.
Meglehetősen hosszú bevezetőjét a háborús világpolitika négy irányítója – Hitler, Sztálin, Roosevelt és Churchill – jellemzésének és politikai céljai ábrázolásának szenteli, különös tekintettel az amerikai elnökre. Az általában lehengerlő stílusú, meggyőző, szinte istenként imádott, vonzó, ugyanakkor eltökélt Roosevelt németek iránti megvetése pecsételte meg ugyanis az összeesküvő csoportok sorsát.
A történtek kiindulópontja az 1943-as év sorsdöntő eseménye, a Wermacht fokozatos visszaszorulása az európai hadszíntéren, amely többek között azzal a következménnyel járt, hogy az OSS berni kirendeltsége a náci csatlós államokból származó, egyre gyarapodó titkos információkról számolhatott be. A kémek között nagy számban szerepeltek olyan német katonai vezetők és állami tisztviselők, akik kezdetben rokonszenveztek Hitler háborús céljaival, illetve olyanok is, akik elvileg ellenezték a náci ideológiát. Miközben Roosevelt elnök - attól tartva, hogy az amerikai állampolgárok ez idáig türelmes hozzáállása a háborúhoz megváltozik - gyors áttörést követelt, a náci rezsim még brutálisabban bánt az ellenséggel, a halálra szánt zsidósággal, illetve saját katonáival is. Maga a náci vezetőség is két csoportra oszlott: fanatikusokra, akik a katonai vereség gondolatát is elutasították, és opportunistákra, akik a háború utáni jövőre koncentráltak és megpróbálták túlélni a katonai összeomlást. Az amerikai hivatalos tényezők közül egyedül Allen Dulles, az OSS berni kirendeltségének vezetője, a CIA későbbi elnöke vette komolyan azt a gondolatot, hogy a további háborús pusztítás elkerülése végett érdemes volna elfogadni az ellenség nácikkal szembenálló részének szövetségét.
A német hadvezetőség náciellenes csoportjának 1943 júliusában Isztambulba küldött összekötő tisztje Helmuth James von Moltke gróf volt. Egy jóképű, racionálisan gondolkodó, megnyerő, régi vágású arisztokrata családból származó fiatalember, akit a német katonai hírszerző szolgálat, az Abwehr jogi tanácsadóként alkalmazott a háború kitörése után. A megrögzötten náciellenes gróf sziléziai birtokán rendszeresen szervezett vitaesteket. A Gestapo által utóbb „kreisaui körnek” elnevezett társaság tagjai között külügyminisztériumi és szakszervezeti képviselők mellett magas rangú katonatisztek és az egyházak képviselői is helyet kaptak. Inkább filozófusok voltak, semmint politikusok. Egy másik, „spirituálisan megújult” Németországról vizionáltak, olyan államról, amely az európai nemzetek közösségébe integrálódik a háború után. Síkra szálltak a totalitárius uralom felszámolásáért, az emberi jogokért és az emberi méltóságért. Kötelességüknek érezték hazájuk becsületének megmentését, de a pragmatizmus teljes hiánya gyakorlatilag elzárta őket a valóságtól.
A Moltke által hozott berlini ajánlat lényege a nyugati szövetségesek és a nácikkal szembeforduló német tábornokok irányította Wermacht-alakulatok közös katonai fellépése volt. A különbékéről szóló tárgyalások megkezdéséért cserébe a csoport felajánlotta a kulcsfontosságú német csapattestek visszavonását a francia tengerpartról, szabaddá téve az utat az angolszász invázió előtt. Úgy gondolták, hogy a felszabadult német csapatok keletre csoportosításával tartani tudják az orosz frontot. A tervek között szerepelt Hitler meggyilkolása vagy őrizetbe vétele is. Az összeesküvők az átállást úgy tervezték meg, hogy ne ismétlődhessen meg a szánalmas római államcsíny, melynek következtében Mussolini megbuktatása után a félszigeten a nácikhoz hű német csapatok vették át a hatalmat. A csoport legmagasabb rangú résztvevői közé tartozott Gerd von Rundstedt tábornagy, Wilhelm List tábornagy, Franz Halder vezérezredes, Ludwig Beck vezérezredes, Carl Gördeler egykori lipcsei polgármester, illetve Günther von Kluge tábornagy.
A szerző több tényezőben látja a német ellenállás összeesküvésének bukását. Elsőként említi Roosevelt 1943-ban, a casablancai angol-amerikai csúcstalálkozón meghirdetett feltétel nélküli megadás doktrínáját. Az amerikai elnök ezzel behódolásra akarta kényszeríteni az ellenséget, ám pusztán annyit sikerült elérnie, hogy elbizonytalanította a náciellenes tiszteket és támogatóikat és igazolta a fanatikus nácik élethalálharcra buzdító jelszavait. Ugyanilyen súllyal esett latba az angolszász titkosszolgálatok bizalmatlan hozzáállása is. A brit hivatalos tényezők 1943-ig több náciellenes német együttműködési szándékát utasították el, azzal az indokkal, hogy áruló, vagy kettős ügynök. Az OSS igazgatóját, William Donovant pedig saját munkatársai bizonytalanították el. A szervezet több elemzője csapdától tartott, így Donovan sem a vezérkari főnökök egyesített bizottságának, sem Roosevelt elnöknek nem továbbította időben Moltke terveit. Az OSS kutatási és elemző részlegének vezetője, William Langer nyolc hónappal az ajánlat megtétele után készítette el elemzését, melyben ugyan beismerte egy befolyásos ellenálló csoport létezését Németországban, és a puhatolózó tárgyalások folytatását javasolta, ugyanakkor azonban kijelentette, hogy minden katonai tervet a csoportra való tekintet nélkül kell elkészítni. A végső szót azonban az elnök mondta ki. A szerző Roosevelt elutasításának okát egyrészt a gyermekkora óta nyílt németellenességével magyarázza, másrészt azzal a „machiavellista taktikával”, hogy a kiszámíthatatlan, ám általa mégis partnernek tekintett Sztálin előtt demonstrálja, hogy nem köt politikai alkut a nácik német ellenfeleivel és nem támadja hátba szövetségesét.
Az 1944. július 20-i német államcsíny kudarcba fulladt, résztvevőire tragikus sors várt: bitófa, öngyilkosság, börtön. Franz Halder egykori vezérkari főnök a háború után a németországi amerikai megszálló erők és a tengerentúli történészek szolgálatába szegődött. A legszomorúbb sors Rundstedt tábornagyra várt. A puccs előtti napokban ugyanis megváltoztatta álláspontját és a feltétel nélküli engedelmesség esküjére hivatkozva kiszállt az összeesküvésből. A Gestapo-t nem informálta a tervekről, de a puccs összeomlása után vállalta Hitler felkérését a rögtönítélő bíróság elnöki tisztére, majd katonai pályafutása legnagyobb teljesítményét nyújtotta az ardenneki csata hadvezéreként. Az árulás és hazafiság eszméi között vergődő tábornagy utolsó nagy fellépése alkalmával szakmailag zseniális, emberileg viszont könyörtelen volt. Tudta, hogy a háború végkimenetelét már nem befolyásolhatja, ennek ellenére az utolsó csepp vérig harcoltatta embereit. Nagy kérdés, hogy ezt az angolszász elutasítás miatti bosszúvágyból tette, vagy egyszerűen abból a híres/hírhedt porosz katonai mentalitásból fakadóan, amely nagy szerepet játszott Roosevelt elnök németellenességében is.
A magyar ellenállás ügye legalább ennyire ellentmondásos volt a háború alatt. Az angolszászokkal való kapcsolatfelvételt a trianoni békediktátum élő emléke terhelte, csakúgy mint a politikai és gazdasági szféra egy részének németorientációja, illetve az ország szovjet megszállásától való félelem. A „hintapolitikát” játszó Kállay Miklós miniszterelnök 1943 nyarán Szombathelyi Ferenc vezérkari főnököt bízta meg az amerikaiakkal való kapcsolatfelvétellel, aki a katonai hírszerzés főnökére, Kádár Gyulára testálta a titkos tárgyalásokat lefolytatni hivatott megbízható tisztek kiválasztását. Kádár a szófiai magyar katonai attasét, Hatz Ottó vezérezredest választotta. Hatz 1943 szeptemberében, Szmirnában vette föl a kapcsolatokat az amerikaiakkal. Az egyeztető tárgyalások elhúzódása elbizonytalanította mindkét félt, ennek ellenére a magyarok megkezdték a hírszerzési jelentések továbbítását, sőt néhány magyar kém csatlakozott az Alfred Schwarz vezette közép-európai OSS-hálózathoz, az úgynevezett „Dogwood Chain”-hez. 1943 decemberében megkötötték az előzetes egyezményt, amely Magyarország kötelezettségeit tartalmazta a Németországnak szóló nyílt hadüzenetig: információ szolgáltatása az ország hadi erőforrásairól, biztonságos leszállóhelyek létesítése a szövetséges alakulatok és az utánpótlás számára, az összehangolt hadműveleti tervekben való részvétel, a német hadműveleti tervek felderítése, a távközlési kapcsolatok fejlesztése. Mindez természetesen a Németországhoz való feltétlen hűség látszatának fenntartásával.
A magyar ügy bukásának egyik fő oka az együttműködési tervezet eltérő értelmezése volt. A magyar fél jogosan ragaszkodott politikai garanciákhoz, elsősorban a szovjet megszállás elkerülése érdekében. Az amerikaiak pedig váltig hangoztatták, hogy az OSS-nek nincs felhatalmazása politikai biztosítékok nyújtására, feladata csupán annyi, hogy Magyarországot rábírja a szövetségesekhez való csatlakozásra. A levéltári iratokból kitűnik, hogy az OSS két forgatókönyvet is készített. Az első szerint az amerikai-magyar szövetséget 1944 végén, azok után hozzák majd nyilvánosságra, hogy Budapestre érkezik egy OSS különítmény a lázadó magyar honvédség megsegítésére. A másik lehetőség a partizánok uralta jugoszláv területekről való behatolás lett volna. A megvalósításig azonban nem jutottak el. Az OSS washingtoni vezetése ugyanis megbízhatatlan kettős ügynöknek minősítette a „Dogwood Chain” legtöbb emberét, köztük Hatzot is, s az isztambuli kirendeltség legtöbb vezetőjét leváltotta. Közben Magyarország, illetve a kiugrást szervező ellenállók sorsa is megpecsételődött az ország német megszállásakor. Szombathelyit, Kádárt és Hatzot is letartóztatták.
Magyar részről a szerző politikai hibának tartja az összeesküvés kudarcát. Úgy véli, a lebukást maga a miniszterelnök is lehetővé tette azáltal, hogy az OSS isztambuli kirendeltségével tárgyaló vezérkar mellett a külügyminisztérium külön kapcsolatokat ápolt az OSS Allen Dulles vezette berni irodájával. Így csak idő kérdése volt, hogy a németeknek feltűnjön a sűrű rádiótávirat-kapcsolat és a nagy jövés-menés.
A magyarok a német megszállás után is igyekeztek fenntartani a partnerségi viszonyt az amerikaiakkal, a megszállás ténye pedig bizonyos szempontból segítette az OSS közép-európai helyzetértékeléseit, hiszen néhány, a nácibarát budapesti kormánnyal nem együttműködő diplomáciai képviselet (pl. a stockholmi magyar nagykövetség) a szervezet rendelkezésére bocsátotta a követség iratait. A stockholmi amerikai külképviseletnek továbbított hírszerzési információkat a Magyar Függetlenségi Mozgalom nevű földalatti csoport vezetője, dr. Soós Géza is. Az új fegyverekről, a hadsereg diszlokációjáról, a híradóközpont helyéről, illetve a magyar külügyminisztériumban működő német ügynökökről szóló jelentéseket az OSS az Egyesült Államokba szóló bevándorlási engedéllyel honorálta.
A magyar összeesküvés résztvevőire keserű sors várt. A leváltott közép-európai OSS-vezető, Alfred Schwarz hiába kérte tíz, az együttműködési programban részt vett magyar védelmét. Kádár Gyula a Gulag-on végezte, Szombathelyi Ferencet pedig meglepő módon az amerikaiak tartóztatták le, s valószínűleg Tito politikai nyomásának engedve háborús bűnökkel vádolva szállították Magyarországra. Riesz István igazságügy miniszter a már jogerős büntetését töltő Szombathelyit kiadta a jugoszlávoknak, akik az 1942-43-as vajdasági vérengzés háborús bűnöseként kivégezték.
Az osztrák ellenállási mozgalom nem kevésbé tragikus sorsú résztvevőit Fenyvesi találóan a „Denevér hősei”-ként jellemzi. Az ő helyzetük azért is volt olyan kilátástalan, mivel nem kaptak megfelelő társadalmi támogatást. Ismert tény, hogy míg Hitler birodalmának csupán nyolc százaléka volt osztrák, arányuk az SS tagságában 40 százalék körüli volt. Az OSS elemzői még 1944 januárjában is a monarchia iránti nosztalgia, a zavarodottság, illetve a szövetségesekkel szembeni mélységes bizalmatlanság keverékeként jellemezte az osztrák hozzáállást. Roosevelt elnök –Habsburg Ottó főherceg és általában a fejedelmi személyek iránti szimpátiája okán -1943 tavaszán elrendelte az amerikai csapatokhoz rendelt Osztrák Zászlóalj felállítását. A ma már dilettáns próbálkozásnak tűnő lépés célja az ország felszabadítása mellett az volt, hogy demonstrálják: Ausztria független állam, s mint ilyen, Amerika szövetségese. A terv 1943 májusára kifulladt. Az amerikai diplomácia látszólag képtelen volt eldönteni, hogy térségbeli stratégiai célját (Ausztria Németországról való leválasztását) miként érje el: az ellenállási mozgalom támogatása, avagy megbízható ügynökök alkalmazása segítségével?
Végül mindkettőre sor került. Archibald Frederick Coleman, az OSS isztambuli kirendeltségének második embere Franz Josef Riediger, a német Semperit cég igazgatóhelyettese, illetve Hans Bernd Gisevius, az Abwehr (a német hírszerzés) munkatársa révén kapott fontos és megbízható információkat többek között a németek V-1 és V-2 rakétaprogramjáról. A dr. Heinrich Maier római katolikus pap és dr. Franz Josef Messner gyáriparos vezette osztrák ellenálló csoport, az „Arcel” pedig Allen Dulles-al, majd pedig az OSS isztambuli kirendeltségével lépett kapcsolatba. Az ideológiai alapokon álló mozgalom az 1944 februárjában kötött megegyezés szerint elsősorban katonai, gazdasági és politikai hírszerzési információkat szállított, valamint felforgató csoportokat szervezett egy, az amerikaiakkal közös akció érdekében. Az „Arcel” a magyar mozgalomhoz hasonló szomorú véget ért. Az OSS-el való kapcsolatot végig megmérgezte az amerikai fél bizalmatlansága. A csoportot végül 1944 márciusában leplezte le a Gestapo. Tagjait kivégezték.
Könyve utolsó harmadát a szerző azon ügynökök jellemzésének és tevékenységének szenteli, akik a legfontosabb láncszemek voltak az OSS közép-európai terveiben. A prágai zsidó Alfred Schwarznak és a „Dogwood Chain” megszervezésének, illetve az OSS 659-es számú kapcsolatának, Hitler kémfőnökének, Wilhelm Canaris tengernagynak. A Canaris-rejtély ötven éve izgatja a korszak történészeit. Hogyan lehetséges, hogy az Abwehr főnöke önként ajánlja fel szolgálatait az amerikai hírszerzésnek? Vagy más nézőpontból téve fel a kérdést: a megrögzötten náciellenes tengernagy miért nem végzett saját kezűleg Hitlerrel, ha egyszer az elejétől fogva tisztában volt azzal, hogy a háború elveszett?
Canaris rendkívüli ember volt, nagyon bátor, néha ingadozó, időnként nacionalista. A német, a magyar és az osztrák ellenállási mozgalommal is kapcsolatot tartott, ahogy az amerikai mellett az angol titkosszolgálatokkal is. A németek végül őt is kivégezték, de a válasz biztos tudása nélkül: szabotőr volt, hazaáruló, vagy kettős ügynök? Az ügynökök közül kétségtelenül ő tette a legtöbbet a hitleri birodalom bukásáért, kapcsolatrendszerének egyik része viszont máig nem tárható fel. A rejtély megoldásához a brit levéltári anyag kutatására is szükség van.
Charles Fenyvesi könyve több szempontból is értékes. Feltárja egy szervezet működési mechanizmusát, lehetőségeit, politikai motivációit, nehézségeit, ugyanakkor izgalmas betekintést nyújt a kémek és szabotőrök regényes világába, érzékenyen boncolgatva az ügynökök és kettős ügynökök személyiségét, motivációit. Fontos meglátásaival ráirányítja a figyelmet azokra az összefüggésekre, amelyek a kutató számára szélesebb spektrumba helyezik a közép-európai ellenállási mozgalmakat. Az új levéltári adatok publikálása mellett számos kérdést hagy nyitva, amelyek kijelölhetik az utat a jövő történészeinek.
Spišák Monika
Letölthető PDF formátumban: Három összeesküvés.pdf