Kiss Réka – M. Kiss Sándor: A csalogány elszállt. Tóth Ilona tragikuma. Kairosz Kiadó, Budapest 2007., 501 p.
Ötven évvel ezelőtt, 1957. június 28-án Budapesten „a magyar büntető igazságszolgáltatásban párját ritkító, ponyvaregénybe illő brutális gyilkosság” miatt kivégeztek egy 26 éves medikát. Tóth Ilona azóta szerves része 1956 legendáriumának, Nagy Imre mellett a forradalomnak talán a leginkább megosztó személyisége. Egyesek szemében a lány koncepciós per áldozata lett, amelynek célja a forradalmi ifjúság lejáratása volt. Mások úgy vélik, az orvos valóban elkövette a gyilkosságot, az eldöntendő kérdés pusztán az, hogy tette politikai, avagy köztörvényes bűncselekmény volt-e.
Ki volt valójában Tóth Ilona? Mi volt a szerepe a forradalmi eseményekben? Mit üzent a hatalom látványos, közfigyelmet keltő perével az akkori magyar társadalomnak, s vajon van-e ma jelentősége, van-e számunkra üzenete Tóth Ilonának? A Kiss Réka –M. Kiss Sándor szerzőpáros -sokunk számára az idei Ünnepi Könyvhét „nagy durranásának” számító –monográfiája ezekre a kérdésekre keresi a választ. Céljuk a Domonkos utcai kórházban történtek lehető legpontosabb tisztázása mellett a Tóth Ilona-csoport tágabb összefüggésbe helyezése volt. Figyelembe véve az eldöntendő alapkérdések sokaságát – hogy csak néhányat említsek: történt-e egyáltalán gyilkosság a Domonkos utcai kórházban 1956 novemberében és ha igen, ki volt a tettes és ki volt az áldozat? – nem kis feladatra vállalkoztak.
A mintegy 500 oldalas mű a Tóth Ilona-vita rövid összefoglalásával kezdődik. A „tettes vagy áldozat?”-polémia a rendszerváltás után vált nyílttá, párhuzamosan az 1. semmisségi törvény előkészítésével, amely az 1945-63 közötti törvénysértésekre kívánt jogorvoslatot szolgálni. A probléma az volt, hogy hiába tartoztak ebbe a körbe az 1956-os megtorló perek, a Tóth Ilona elleni eljárás csak akkor esett volna hatály alá, amennyiben nem köztörvényes minősítésű. Márpedig az volt, hiszen a tényállás szerint Tóth Ilona megölte Kollár Istvánt, aki nem ÁVH-s volt, hanem egyszerű rakodómunkás. A jogi csapdára a perújrafelvétel jelentett volna megoldást, amit a bíróság 1990-ben és 1994-ben is elutasított. A „Lex Tóth Ilona” néven elhíresült 2000/CXXX. tv. végül kimondta, hogy a megtorló perek tényállásait nem kell külön vizsgálni, ha az ítéletet a népbíróság a forradalommal összefüggő cselekmény miatt hozta, az a semmisségi törvény hatálya alá esik. Ekkor kezdődött és sajnos máig is tart Tóth Ilona személyének, illetve kivégzésének aktuálpolitikai szempontból való megközelítése.
A könyvet olvasva szövevényes történet bontakozik ki előttünk, melynek megértéséhez elengedhetetlenül szükséges a kórházak és vonzáskörzetük forradalom alatti szerepének tisztázása. A munkásszállások, illetve az illegális összejövetelek helyszínéül szolgáló magánlakások mellett az 1956. november 4.-i szovjet invázió után a kórházak váltak a fegyvertelen politikai ellenállás központjaivá. Ennek jórészt racionális okai voltak, hiszen a forradalmárok itt nem pusztán ágyat és szükség esetén orvosi ellátást kaptak, hanem reális lehetőségét a valódi betegekkel való elvegyülésnek, amire az egyre szaporodó razziák miatt volt szükség. A Péterfy Sándor utcai kórház hasonló szerepet töltött be, egyúttal azonban az illegális röpcédula-terjesztés központjául is szolgált, Angyal István vezetésével. E tevékenységben nem csak a kórházi dolgozók, az önkéntes ápolók, diákok, munkások vettek részt, hanem a kórházba került sebesült felkelők is. Utóbbiak főként a Nickelsburg László vezette, november 7-én felmorzsolódott Baross téri csoportból kerültek ki. Nickelsburg egyike az események talányos figuráinak, a szerzők így nagy hangsúlyt helyeznek tevékenységére, főként pedig a rejtélyes Csontos Erzsivel való kapcsolatára.
Csontos Erzsébetnek, a forradalom hírhedt „kémnőjének” 1956 legendáriuma szerint Király Bélától volt felhatalmazása arra, hogy koordinálja a különböző felkelő csoportok közötti együttműködést november 4. után. A számos álnéven szereplő hölgy 1956 novemberétől játszott egyre aktívabb szerepet, ő szervezte meg az elhárítást, feladata a besúgók kiszűrése volt. Folyamatosan utazott Ausztriába, az ÁVH pedig figyelte. 1957 telén elmenekült Magyarországról és csatlakozott a Dalnoki Veress Lajos vezette Magyar Szabadságharcosok Szervezetéhez Londonban. 1972-ben kelt a magyar hírszerzés utolsó ismert jelentése róla. Akkor Londonban élt.
A Baross tériek vezetője 1955 augusztusáig az államvédelmi szervek titkos munkatársaként dolgozott, csoportja összeomlása után, 1956 decemberében rövid időre letartóztatták. Elengedése után – máig sem tisztázott, hogy kinek a megbízására – Bécsbe utazott, az emigráns szervezetekkel való kapcsolatfelvétel céljából. Hazatérve passzivitásba vonult és második letartóztatása után nem beszélt bécsi útja eredményeiről.
1956. november 16-án letartóztatták Angyal Istvánt, az ellenállás központja pedig a Péterfyből áttevődött a Domonkos utcai kórházba, aminek következtében az ott dolgozó Tóth Ilona szerepe is megváltozott. Immár nem csupán az illegális röpcédulázásba kapcsolódott bele, hanem felügyelte azokat a kihallgatásokat, amelyeket besúgás gyanújába keveredett felkelőkkel folytatott Csontos Erzsébet csoportja. E kihallgatásokra azért volt szükség, mert november 10. után, amikorra a szovjet haderő jószerével felszámolta a budapesti ellenállás központjait, egyre szaporodtak a razziák, a felkelők körében pedig fokozódott a gyanakvás.
Ebben a helyzetben került november 18-án kihallgatásra a Domonkos utcai kórházba a perben Kollár Istvánként azonosított férfi. Bizonyított tény, hogy őt nem Tóth Ilona hallgatta ki, ugyanakkor az is bizonyos, hogy aznap éjjel a medika ásószerszámot kért a kórház fűtőjétől. Két nappal később egy Polgár Erzsébet nevű segédmunkás bejelentést tett a rendőrségen, hogy Kollár István nevű ismerősét elvitték a felkelők. Aznap éjjel razziát tartottak a Domonkosban, ahol megtalálták az „Élünk” című illegális forradalmi kiadvány egy példányát, melynek nyomán letartóztatták Tóth Ilonát és társait. November 23-án a kórházban lakó Fazekas Pálné, a Műszaki Egyetem Hadmérnöki Karának orosztanára, és a szintén a kórházban lakó Török Éva jelentést tett a Hadmérnöki Kar politikai tisztjének arról, hogy „valami történt a Domonkosban”, másnap pedig Polgár Erzsébet újabb feljelentést tett, miszerint a kórházban embereket ölnek.
A lakosság körében tehát elterjedt a pletyka a gyilkosságról, amiről a rendőrségnek is volt információja, Tóth Ilonáékat mégis úgy tartották fogva, hogy mintegy két hétig nem hallgatták ki őket a gyilkosságra vonatkozóan. A bíróság később ezt azzal indokolta, hogy az ominózus bejelentések a rendőrségre futottak be, a kihallgató tisztek a lány december 4-i beismerő vallomásáig nem értesültek a gyilkosságról. Nem tudni, hogy november 20. és december 4. között hányszor, milyen módszerrel és miről hallgatták ki a medikát. A hivatalos verzió szerint egyik társa, Gyöngyösi Miklós köztörvényes múltjának (nemi erőszakkal vádolták) kiderülése miatt ismerte be az emberölést. Ennek azonban ellentmond egyrészt az a tény, hogy a kihallgató tiszt Török Éva bejelentését ismertette a lánnyal, másrészt az ítélet indoklása szerint Tóth Ilona nem önként tett beismerő vallomást, a napilapok korabeli tudósításai pedig arról számolnak be, hogy a kezdeti cinikus tagadás a bizonyítékok, valamint a társak terhelő vallomása után alakult át beismeréssé.
1956. december 12-én a Budapesti Ügyészség elrendelte a Domonkos utcai templom kertjében talált holttest exhumálását, majd december 15-én a boncolást. A körülmetélt, összevert, középkorú férfi szervezetében az Országos Bíróság Vegyészeti Intézete, illetve az Országos Rendőr Főkapitányság laboratóriuma sem talált benzint, étert, chloretilt, testén injekciós szúrás nyomai nem voltak. December 19-20-án Kollár István nővére és sógora azonosították az elhunytat, mégpedig a vallomások szerint a ruhája alapján, a tetem megtekintése nélkül. Ezek után találták meg a kórház harmadik emeleti mosdójának lefolyójába elrejtett gyilkos fegyvert, ám a laboratóriumi vizsgálatok a bicskán nem mutattak ki vért.
A szerzők álláspontja szerint a vádhatóság sem a nyomozati, sem az ügyészi, sem pedig a bírósági szakaszban nem törekedett az események kiderítésére. Az elfogadott tényállás szerint november 18-án a felkelők elfogták Kollár István rakodómunkást mert besúgónak vélték. Kihallgatásra vitték a Domonkos utcába, ahol találtak róla egy egyenruhás képet. Megverték, elvették értéktárgyait, majd Tóth Ilona különféle módszerekkel –benzin, illetve levegő befecskendezésével –próbálta megölni, végül a mosdóba vonszolt férfit szíven szúrta, majd az áldozatot a kertben eltemették. A különböző vallomások ellentmondásait nem vették figyelembe. A vád célja annak bizonyítása volt, hogy Tóth Ilona erkölcstelen módon, különös brutalitással, előre megfontolt szándékkal megölt egy ártatlan embert pusztán azért, mert ÁVH-snak hitte. A szadista, a hivatali esküjével visszaélve gyilkoló orvos vissza-visszatérő motívuma a kommunista igazságszolgáltatásnak –gondoljunk csak az 1953-as –természetesen más politikai céllal megrendezni szándékozott –moszkvai cionista orvos-perre. A bíróság indoklása szerint az ellenforradalmárok az általánosítás hibájába esve gyűlölték az egész ÁVH-t, november 4. után pedig az volt a meggyőződésük, hogy a bukás legfőbb oka az államvédelem, így a röpcédulázás mellett az árulók leleplezése volt a legfontosabb tevékenységük.
A november 4-én megalakult munkás-paraszt kormány, valamint a szovjet hadsereg az alkotmány szerinti alapintézménynek tekinthető, amely ellen Tóth Ilonáék lázadtak. A szocialista jogfelfogás szerint (Kahler Frigyes joghalálnak nevezi) az előre megfontolt gyilkosság szándéka nem csupán Kollár Istvánra vonatkozott, hanem általában mindazokra, akiket az ellenforradalmárok ellenfeleknek tekintettek. A B. Tóth Margit vezette elsőfokú bíróság még egyszerű köztörvényes bűncselekményként tárgyalta Tóth Ilona ügyét, a politikai koncepció a másodfokú tárgyalásra kristályosodott ki teljesen, amelynek végén hat halálos ítélet született. E koncepció szerint az értelmiségiek hamis ideológiával lázítottak a népi demokratikus rendszer ellen, megfertőzték és megtévesztették az egyetemistákat, a hatalomhoz jutott lumpen elemek pedig e hamis ideológia nevében embereket öltek. Az értelmiség szerepét ebben az esetben az „Élünk” című illegális lap szerzői, a szintén halálra ítélt Obersovszky Gyula és Gáli József játszották. A szerzőpáros szerint a per erre szolgált mintegy élő bizonyítékként. Az üzenet nem csak a magyar társadalomnak szólt, hanem a nyugati baloldalnak is, ez magyarázza a nyugati sajtó beengedését a tárgyalásra.
Mi volt ezek után a védelem stratégiája? Miután Tóth Ilona bevallotta a gyilkosságot, a védelmét ellátó Kardos Jánosnak –a kor legendás ügyvédjének, aki a Szombathelyi Ferenc vezérezredes perében, illetve az 1947-es Magyar Közösség perben már nevet szerzett magának –nem maradt túl sok lehetősége. Mindvégig arra törekedett, hogy a medika életét megmentse, mégpedig oly módon, hogy vádlott-társait ne terhelje. Nem vitatta az erős felindulásból elkövetett szándékos emberölést, az ügy szempontjából viszont lényegesnek tartotta az emberi szempontokat, azt a történeti realitást, hogy egy felismert kémnek meg kell halnia. Azt próbálta bizonyítani, hogy Tóth Ilona a Kollár-ügy előtt nem foglalkozott gyilkosság gondolatával, cselekményéből hiányzott a józan megfontolás és mérlegelés, a végrehajtáskor kapkodott és az elmeorvosi szakértők szerint súlyos tudatzavarban szenvedett. Amikor a lány szíven szúrta az áldozatot, az már halott volt. A védelem kérésére kirendelt orvosszakértő azt is lehetségesnek tartotta, hogy Tóth Ilona a szív újraindítása érdekében szúrta bele az áldozatba a kést. A vád jogfelfogása végül aláásta ezt a kezdetben ígéretesnek tűnő érvelést.
Hét év kemény kutatómunka után a szerzők azt a konklúziót vonják le, hogy akkor, ott és úgy, ahogyan az az ítéletben szerepelt, Tóth Ilona nem követhette el a gyilkosságot. Egyúttal számos variációt villantanak fel lehetséges tényállásként arra vonatkozóan, hogy ki lehetett az áldozat, hogyan történhetett, történt-e egyáltalán gyilkosság, Tóth Ilona vajon az események aktív, vagy passzív résztvevője volt. A legvalószínűbbnek azt a lehetőséget tartják, hogy november 18-án valóban történt valami a Domonkosban. Különböző vallomások és zárkaügynöki jelentések bizonyítják, hogy a medika a kórházon kívüli forradalmárok kapcsolatrendszerébe is betagozódott, a perben azonban igyekezett senkire sem tenni terhelő vallomást. Lehetséges, hogy valaki meghalt a kórházban, akinek a holtteste a Városligetbe került, valakit azonban exhumáltak a Domonkos utcában, aki megkapta Kollár István személyazonosságát. A vallomások Csontos Erzsébet szerepét domborítják ki. Valószínűsíthető, hogy a gyilkosságról tudomást szerző rendőrség egyszerűen kicserélte a két nő személyét, a röpcédulázás miatt már letartóztatásban lévő Tóth Ilonával pedig közölték, hogy életben maradására az az egyetlen lehetőség, ha magára vállalja a neki szánt gyilkos szerepét.
A vádhatóság egyetlen bizonyítékként a beismerő vallomásokat tudta felmutatni. Tóth Ilona minden újabb, a nyomozás alatt felmerülő terhelő adatot magára vállalt, vagy azért, mert rájött, hogy számára nincs menekvés, vagy egész egyszerűen azért, mert a kihallgatóknak sikerült megtörniük. A vallomásokban elejtett megjegyzések arra utalnak, hogy a fogvatartott vádlottak fizikai és pszichikai bántalmazást szenvedtek, a lány valószínűleg kábítószert kapott a börtönben, és azt is tudjuk, hogy fogvatartása alatt kórházban kezelték. Azt is elejtett megjegyzésekből lehet tudni, hogy a vádlottakat kezdetben szovjet vizsgálók hallgatták ki és nem minden kihallgatásról készült jegyzőkönyv, illetve a vallomásokat nem pontosan rögzítették.
A fennmaradt iratanyag problematikájának a szerzők egy rendkívül érdekes fejezetet szentelnek, amely egyben a kutatás nehézségeire is rávilágít. A nyomozati szakaszban felvett kihallgatási jegyzőkönyvek, a politikai rendőrségre befutott feljelentések és bejelentések, a laboratóriumi leletek, illetve a tárgyalási jegyzőkönyvek fellelhetők, a nyomozó hatóság által készített vizsgálati tervek, az ügynökjelentések azonban hiányoznak. Vannak ezen kívül hiányos források, a szerzők ide sorolják többek között Tóth Ilona feljegyzéseit, illetve egyes kihallgatási jegyzőkönyveket. A rosszul datált, illetve utólagosan megszerkesztett jegyzőkönyvek, a tárgyi bizonyítékoknak ellentmondó vallomások, a vádlottaknak és a tanúknak a rendőrségen, illetve a bíróságon tett vallomásai között feszülő ellentmondások mind-mind azt bizonyítják, hogy a megfelelő dokumentumokat a folyamatosan formálódó koncepcióhoz rendelték hozzá.
A szerzőknek ugyanakkor egy másik kutatási problémával is meg kellett küzdeniük, hiszen az események minél pontosabb rekonstruálása érdekében más perek anyagait is górcső alá kellett venniük. Ennek részben a fontos tanúk mellőzése volt az oka, részben pedig az, hogy a perben kevéssé összefüggő ügyeket és embereket kapcsoltak össze. Csontos Erzsébet szerepének tisztázása érdekében így kutatás tárgyává kellett tenni nem csak Nickelsburg László és Angyal István peranyagát, hanem a szintén a Péterfyhez kapcsolható „Péch Géza és társai” vizsgálati dossziéját is.
Ez a történészi alaposság a könyv legfontosabb erényei közé tartozik. A szerzők igyekeztek minél precízebb, kiterjedtebb elemzést adni nem csak a perről, a vád tárgyává tett gyilkosság lehetséges körülményeiről, hanem a tanúkról, a védőügyvédről, a kihallgató tisztekről, lehetséges motivációikról, nem utolsó sorban pedig magáról Tóth Ilonáról. A csonka családban felnőtt, okos, eminens tanuló, ugyanakkor akaratos, fiúsan sportos, mindig komoly, nem túlságosan csinos lányról, aki hitt a forradalomban, aki –vörös karszalagos élelmiszer- és sebesültszállítóként, újságok terjesztőjeként –sok más társával együtt harcolt a forradalomért, és akit a bíróság hamis vádak alapján ítélt halálra. Az olvasó képet kap az 1956-os magyar forradalmi ifjúságnak, a „pesti srácok”-nak a november 4-i szovjet katonai beavatkozás utáni mindennapjairól, kapcsolatrendszeréről és az ellenállásra való lehetőségeiről csakúgy, mint a hatalom mechanizmusáról és a megtorlás módszereiről.
A magyar historiográfiában kuriózumnak tekinthető apa-lánya szerzőpáros hosszas kutatásokon alapuló könyve a korszakkal foglalkozó szakmabelieknek kétség kívül kötelező olvasmány, ám bátran ajánlom érdeklődő laikusoknak is, akik eddig nem értették, miért kelt egy 50 évvel ezelőtt kivégzett medika ügye még manapság is politikai viharokat.
Spišák Monika
Letölthető PDF formátumban: A csalogány elszállt.pdf