Neumann Tibor: A Korlátköviek. Egy előkelő család története és politikai szereplése a 15–16. században. (A Győri Egyházmegyei Levéltár Kiadványai. Források, feldolgozások 5.) Győr 2007.
Neumann Tibor Nyitra megye nemesi társadalmáról írott cikkei (A Vízköz nemesi társadalma a középkorban, Századok 136. [2002] 417–450.; Választott nemesi esküdtek Nyitra megyében [Az 1486. évi 8. tc. végrehajtása], Századok 139. [2005] 261–289) alapján nem meglepő, hogy doktori disszertációjának [*] – melynek e könyv némileg átdolgozott változata – témáját is e régióból választotta. A várbirtokos bárói elittel azonban – amint az Előszóból (7–8.) kiderül – Engel Pál javaslatára kezdett el foglalkozni.
A Bevezetésben (9–14.) a szerző célkitűzéseit, a felhasznált források körét és a téma eddigi kutatástörténetét taglalja. Célja egy olyan előkelő nemesi család történetének megírása, melynek tagjai néhány várból és több száz jobbágyportából álló vagyonuk révén a királyi udvarba bejutva nem ritkán bárói méltóságba is emelkedtek. E családok képviselőit a megyei nemességtől vitézlő (egregius) tiszteleti címük különböztette meg.
A források gyűjtőkörét példaértékű módon így határozta meg: „Módszerem igen egyszerű volt: teljességre törekvő adatgyűjtést folytattam.” Felkutatta a család levéltárának töredékeit, áttekintette a birtokaikhoz közel eső hiteleshelyek anyagát és újkori mutatói segítségével a Magyar Országos Levéltár legnagyobb középkori oklevélgyűjteményét, a Neo-regestrata Acta-t. Ezt követően pedig a magyar és a szlovák szakirodalmat mutatja be, rámutatva azok hiányosságaira.
Neumann Tibor munkája nem hagyományos értelemben vett családtörténet. A Bevezetésben maga a szerző emeli ki, hogy elsősorban a 15–16. század politika-és társadalomtörténetét kívánja megközelíteni a Korlátkövi család szemszögéből, e célkitűzése pedig a kötet elejétől a végéig jól kitapintható. Ugyanakkor leszögezi, hogy „nem kíván általános, azaz országosan elfogadható társadalomtörténeti következtetéseket levonni”.
A Korlátköviek őseiről a Hontpázmány nem egyik ágát képező Bucsányiakról szóló rövid ismertetés (15–18.) után a szerző négy Korlátkövi életpályáján keresztül vezet végig minket a család pont egy évszázados történetén – mely 1446-tól, Korlátkő várának megszerzésétől 1546-ig, a család kihalásáig tart –, végig vezérfonalként áttekintve várbirtoklásaikat, politikai szerepvállalásaikat, a korabeli arisztokráciával és a királyi udvarral való kapcsolatukat (19–104.).
Korlátkövi idősebb Osvát pályája Zsigmond uralkodása alatt indult, az apja hűtlensége miatt szinte vagyontalan nemes a császárrá koronázására Rómába utazó uralkodót kísérte, de minden bizonnyal már ekkor ifjabb Stibor szolgálatában állt. Ura halála után Újlaki Miklóshoz csatlakozott. Részt vett több török elleni hadi vállalkozásban, és 1443-ban már macsói vicebán. Ezzel párhuzamosan birtokainak gyarapításába is kezdett: először a család régi javainak visszaszerzésén munkálkodott, majd 1446-ban Újlaki ajándékaként megszerezte a családnak nevet adó Korlátkő várát is. A kétségkívül roppant tehetséges Osvát 1450-től már a visegrádi királyi várak várnagya és kapitánya, 1454-től haláláig, 1456-ig nyitrai alispán. Felesége – csakúgy mint testvéreinek házastársai – Stibor vajda familiárisai közül kerültek ki.
Osvát első szülött fia, a bécsi egyetemet megjárt István számára – aki Nánai Kompolt János ajtónállómester leánya személyében bárói rangú hitvest kapott –fényes jövő helyett korai halál (1471.) jutott. A tragédiát tetézte, hogy 1473-ban Mátyás király a középső fiú, Mihály hűtlenségére hivatkozva elvette Korlátkő várát. Idősebb Osvát hosszú évek alatt megszerzett és halála után hamar eltékozolt javainak visszaszerzése a legkisebb fiúra, ifjabb Osvátra hárult, aki udvari szolgálatát II. Ulászló király sáfárjaként kezdte. Az uralkodóval fenntartott személyes kapcsolatnak köszönhetően 1497–1498 fordulóján komáromi és tati várnagy, és ezzel együtt komáromi ispán lett, 1500-ban pedig az újonnan létrehívott „tízszemélyek” (decempersonatus) tagja, akik a birtokaikon beszedett hadiadóból saját bandérium felállítására voltak kötelezve. Természetesen a diplomáciai megbízások sem késtek soká: 1506-ban a lengyel-moldvai viszony rendezésének éppen Osvát volt az egyik kulcsfigurája. Egyre növekvő hatalmát birtokainak gyarapításában kamatoztatta, legnagyobb sikere Korlátkő várának visszaszerzése (1498.), de jelentős eredmény, hogy hozzájutott Berencs (1511.) várához is.
A család legjelentősebb tagja kétségkívül ifjabb Osvát első házasságából született fia, Péter volt. Apjához hasonlóan a királyi udvarban kezdődött karrierje: 1502-ban kamarásként említik, 1509-től már tárnoki teendőket is ellátott, majd nemsokára ő is elnyerte a komáromi és tatai várak várnagyi tisztét és a komáromi ispánságot. II. Ulászló hűségének és feltétlen bizalmának jeleként – mellyel a király fiának, a kiskorú Lajosnak kormányzatát kívánta megerősíteni – a még mindig ifjú Pétert 1515-ben királyi udvarmesterré és ajtónállómesterré nevezte ki, feleségül Ország Mihály egykori nádor unokáját, Dorottyát kapta, majd mindezek megkoronázásaként Miksa császártól birodalmi bárói címet nyert.
Péter az udvari élet irányítójaként és a királyi tanács elnökeként igen nagy befolyásra tett szert. Különböző ad hoc jellegű uralkodói megbízások – például a hűtlenségbe esett Hédervári István vagyonának lefoglalása, Szatmári György érsek halála után az esztergomi vár átvétele és a szék betöltéséig az érsekség kormányzása, az 1525. évi bányászlázadás kivizsgálása – mellett jelentős diplomáciai feladatokat is ellátott: részt vett az 1515. évi pozsonyi, majd bécsi találkozón, 1522-ben elkísérte II. Lajos királyt Prágába, ezt követően részt vett a nürnbergi birodalmi gyűlésen, és jelen volt az 1523-as királytalálkozón is. Politikai orientációját tekintve a szerző – töredékes értesülések alapján, de nagy biztonsággal – kijelenti, hogy Korlátkövi Péter azon udvari csoportosulás tagja lehetett, mely az ország felemelkedését a királyi hatalom helyreállításában látta, bár a belpolitikai életben gyakori diplomáciai küldetései miatt nem adódott sok lehetősége részt venni. Bárói tekintélyét elődeihez hasonlóan vagyona gyarapítására is felhasználta, hálóját két várra, a Somogy megyei Lakra és a Pozsony megyei Éleskőre is kivetette. Az apjától örökölt decempersonatus révén egyik vezére volt az 1521-ben Nándorfehérvár felmentésére indított seregnek, a mohácsi csatában pedig a király mellett küzdve esett el.
Az ütközet nemcsak az ország, de a Korlátkövi család eletében is nagy törést hozott. A csatamezőn holtan maradt Péter gyermekei közül csak két leány: Anna és Erzsébet érték meg a felnőttkort, így a családfő az elhunyt udvarmester öccse, Zsigmond lett, aki politikai szereplés helyett elsősorban gazdálkodással töltötte idejét ritkán mozdulva ki korlátkői várából. A birtokvagyon szétesése ellen elsősorban nem is ő, hanem Korlátkövi Péter özvegye, Ország Dorottya lépett fel erélyesebben, aki Annát Erdődi Istvánhoz, Erzsébetet pedig Bedegi Nyári Ferenchez adta. A várak és a birtokok megvédését elsősorban ez utóbbitól remélte. A nem túl tehetős Nyári igen megörülhetett az ölébe hullott vagyonnak, és csakhamar sajátjaként kezelve sorra megszállta azokat, miután a kész tények elé állított Zsigmond kénytelen volt beérni az uradalmak felosztásával. Zsigmond személyében 1546-ban halt ki e nagy múltú család.
Neumann ezt követően a család történetének feldolgozása során felmerült társadalomtörténeti konzekvenciákat dolgozza fel tematikusan csoportosítva. Elsőként a rezidencia kérdését taglalja (109–116.), melyet nyitrai nemesi családok (Majtényi, Forgács, Apponyi, Cobor) áttekintésével kezd. Ezek alapján két tendenciát állapít meg: egyrészt a hegyivárak helyett a mezővárosokban épült kastélyok vagy udvarházak szolgáltak székhelyül, másrészt a várak elsősorban a család hatalmának szimbólumai, valamint a családi értékek, különösen a birtokokra vonatkozó iratok levéltári őrzési helye lett. Ezzel szemben idősebb Osvát rezidenciája Korlátkőn volt, mert a zavaros időkben a jól védhető vár kellő biztonságot nyújtott, ezenkívül bizonyos, az „újdonsült szerzemény iránti ragaszkodást” is feltételezi. A vár elvételét követően a család a Komárom megyei Szákon alakította ki udvarházát, melyhez ifjabb Osvát udvari előmenetele ellenére is ragaszkodott. Péter Berencs várát tekintette székhelyének, bár minden bizonnyal sokat tartózkodott elfoglaltságai miatt Budán, sőt királyi udvari tevékenysége miatt mellékrezidencia kiépítése is valószínűsíthető Komáromban és Lábatlanban. Zsigmond Korlátkő várában lakott, míg a család ősi fészkében, Bucsányon érdekes módon csak Korlátkövi Anna és férje, Nyári Ferenc épített ki udvarházat.
Ezt követően bepillantást nyerünk a család anyagi kultúrájába (116–118.), amitt a szerző a 16. század közepén keletkezett összeírások segítségével mutat be, ezek azonban csak a hanyatló tekintélyű, de még mindig tehetős család mindennapjaiba engednek betekintést. Az ún. kölesdi kincs azonban sejtetni engedi Péter udvarmester hatalmas vagyonát is. Neumann a következő fejezetben (Műveltség és anyanyelv, 118–120.) megállapítja, hogy a család átlagosnál nagyobb tanulsága – Korlátkövi István a bécsi, ifjabb Osvát valószínűleg a pozsonyi, János pedig a krakkói egyetemre járt –, és a birtokaikból fakadó magyar–szlovák kétnyelvűség nagyban elősegíthette felemelkedésüket. A familiárisok vizsgálata (120–126.) egyrészt igazolta a már közismert tényt, hogy azok elsősorban kisbirtokos nemesek soraiból kerültek ki. A szerző azonban érdekességként kiemeli, hogy idősebb Osvát körül feltűntek tekintélyesebbnek számító, később tisztes pályát befutó megyei nemesek is, akiknek jelenlétét egyrészt Osvát tekintélyével, másrészt a „zavaros időkkel” magyarázza.
Összefoglalásában Neumann Tibor két fontos megállapítást tesz: Egyrészt a vár birtoklása szinte egyértelműen vezetett a bárói cím eléréséhez elengedhetetlen királyi udvarba való kerüléshez. Másrészt felhívja a figyelmet arra, hogy Korlátkövi Péter báróságához három egymásra épülő karrier szükségeltetett, de az idősebb Osvát által megszerzett, és későbbi elvesztett vagyont az udvarmester már nem tudta maradéktalanul visszaszerezni. A család életpályájának értékelésére végül hadd idézzem a szerző remek summázatát: „Mindez azt mutatja, hogy a Korlátköviek bárói rangjának eredetét egyszerre kell idősebb Osvát várszerzésében, a »kedvező« demográfiai véletlenben, az uradalmak jogi helyzetében, a komoly presztízst jelentő decempersonatus-i jogban, a minden nemzedéknél kimutatható műveltségben, de mindenek előtt: az átlagon felüli tehetségben megjelölnünk – utóbbi nélkül a család által élvezett tekintély és hatalom láthatóan szertefoszlott, amint azt Korlátkövi Zsigmond esetében tapasztalhattuk. Péter halálával a családi birtokvagyon így alapozta meg két kora újkori bárói család (Bakić és Nyári) hatalmát.”
Ezt követően gazdag függelék következik. Először a Birtokok és jogigények adattára (130–168.) olvasható, melyben vármegyék szerint csoportosítva tájékozódhatunk a családi javakról. Ennek egyik nagy erénye – melyet a szerző a Beveztésben (10–11.) is taglalt –, hogy helyet adnak a hagyományos családtörténeti munkákban a főszöveget nehézkessé és nehezen áttekinthetővé tevő terjedelmes birtokpereknek. A birtokok elhelyezkedését három térkép teszi szemléletessé, melyeket talán célszerűbb lett volna – csak a jobb áttekinthetőség kedvéért – nagyobb méretben közölni. Ezután Neumann a család tagjainak valamennyi végrendeletét és eddig kiadatlan leveleit, valamint a család története szempontjából érdekes és fontos okleveleket közöl teljes szövegű átírásban (169–191.), végül pedig a Korlátköviek itineráriumai (192–200.) következnek, melyek egyrészt a maguk nemében mindenképp unikumnak számít, másrészt több fontos megállapításhoz segítették hozzá a szerzőt.
Neumann – saját bevallása szerint – könyvét szlovákiai kutatók is haszonnal forgathatják, akik a Magyar Országos Levéltár Diplomatikai Fényképgyűjteményében lévő oklevelek eredeti jelzeteit a könyv végén fellelhető konkordanciajegyzékben (211–213.) visszakereshetik. Ezzel összefüggésben azonban a kötet legvégén lévő angol nyelvű rezümé (230–235.) mellé talán célszerű lett volna egy szlovák nyelvűt is mellékelni. (Itt jegyeznék meg néhány, a kötet értékéből semmit le nem vonó hibát: a jegyzetekben lévő rövidítések közül a Czövek, Királyi kincsek, Hajnik, Bírósági szervezet, Szabó, Országgyűlések feloldása nem található a rövidítésjegyzékben, valamint Fraknói Vilmos Magyarország és a cambrayi liga 1509–1511 c. cikkének megjelenési événél véletlenül 1982 szerepel.)
Összességében megállapíthatjuk, hogy Neumann Tibor kötete több szempontból is érdemes arra, hogy felkeltse a magyar történettudomány érdeklődését, és méltán vívja ki annak elismerését. A könyv a családtörténetnek, valamint a társadalom- és politikatörténetnek olyan sajátos ötvözete, melyre eddig nem volt példa, így túlzás nélkül mondhatjuk, hogy műfajteremtő alkotással van dolgunk. Ezenkívül mindenképpen ki kell emelni, hogy a szerző nemcsak a középkori forrásanyag kiváló ismeretéről tesz tanúbizonyságot, hanem emellett a koraújkoriban is otthonosan mozog, amit a magyar középkorkutatók közül csak kevesen mondhatnak el magukról; nem is beszélve a szlovák nyelvű források és szakirodalom használatáról. A kötetet tiszta, áttekinthető fogalmazásmódja, világos gondolatmenete, olvasmányossága miatt bátran ajánlom a történelem iránt érdeklődő, ám azt nem hivatásszerűen művelő olvasóknak is.
Nemes Gábor
[*] Mivel alkalmam nyílott Neumann Tibor házi és nyilvános doktori védésén is jelen lenni, így az ott elhangzott opponensi vélemények – bírálói Kubinyi András és Tringli István voltak – több helyütt segítettek véleményt formálni a kötetről.
Letölthető PDF formátumban: A Korlátköviek.pdf