Sebastian Haffner: Az elárult forradalom. Németország 1918-19. Ford. Liska Endre, Európa Könyvkiadó, Budapest 2007., 306 p.

Sebastian Haffner német történész könyve eredetileg a németországi forradalom ötvenedik évfordulójára jelent meg 1969-ben, azóta számos kiadást megért. Népszerûségének titkát az Európa Kiadó jóvoltából immár a magyar olvasóközönség is megfejtheti.

A szerzõ abból az alaptézisbõl indul ki, miszerint a forradalom fõszereplõjévé avanzsált Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD) ugyanúgy a meghiúsult 1848-as forradalomból nõtte ki magát, mint maga a Német Birodalom. A kifelé a nemzeti egyesítést, belpolitikai szempontból pedig a belsõ demokratikus átalakulást a zászlajára tûzõ forradalom bukása utáni Bismarck-éra intézményi és társadalmi szinten egyaránt problémákkal küszködött. Megoldatlan volt egyrészt a hatalom megoszlása a szövetségi államok és a Birodalom, a Reichstag és a császár, illetve a császár és a birodalmi hadsereg között. A porosz junkerek az 1860-as években már egy modern ipari államot voltak kénytelenek vezetni, miközben a kapitalizmust megtestesítõ polgárság külpolitikai nyitást követelt, a zömében szociáldemokrata munkástömeg pedig a „birodalom ellensége” szerepébe kényszerült.

Ebbe a történelmi helyzetbe helyezi Haffner a szociáldemokrata mozgalmat, melynek forradalom elõtti történetével is kimerítõen foglalkozik, miközben az elején leszögezi a párt 1918-ban bekövetkezett csõdjének okát: azt a tényt, hogy a pártvezetés voltaképpen csak várta a forradalmat, számára az mindig a jövõ homályába veszett, a „Mi a teendõ?” klasszikus lenini kérdését pedig soha nem tette fel. A szociáldemokraták kezdettõl fogva a Birodalom belsõ átalakítására törekedtek, céljaik között nem szerepelt az államalakulat felbomlasztása. 1890-ig valóban a „vörös forradalom” pártja voltak, 1890-1914 között azonban már csak a forradalmi jelszavak mögé bújtak, miközben lassan betagozódtak a vilmosi Németország szervezetébe. E változást a szerzõ nem csak annak tulajdonítja, hogy az expanziós politikát követõ gazdasági fellendülés nyomán jobbra fordult a szociáldemokraták által képviselt munkástömeg sorsa, hanem döntõen annak, hogy a Bismarck-korszak után megszûnt a mozgalom állami szintû üldözése, a SPD pedig olyan szédületes parlamenti karriert futott be, hogy 1912-tõl a Reichstag legerõsebb pártja lett.

Parlamenti pártként 1914-ben már arra törekedtek, hogy a hatalom részesei legyenek. Az elsõ világháború kirobbanása döntõen befolyásolta a párt sorsát, amely ugyan 20-30 ezer embert tudott mozgósítani Berlinben a háború-ellenes tüntetésre, ám a háborús hiteleket mindig megszavazta a Reichstag-ban. A szocialista frakció utóbbi esetben hangoztatott jelszavát –„A veszély órájában nem hagyjuk cserben a hazát!” –azonban nem minden párttag osztotta, ami 1917-ben a balszárny, illetve a „marxista centrum” kiválásával pártszakadáshoz vezetett. Ettõl fogva két szociáldemokrata pártja volt az országnak: Németország Szociáldemokrata Pártja (SPD) és Németország Független Szociáldemokrata Pártja (USPD).

Haffner egyértelmûvé teszi az egyébként háborúellenes SPD okát a háború megszavazására: a vezetés azt remélte, hogy ez a tényezõ nyitja meg az utat az óhajtott hatalom felé. A gyõzelem azonban felemásra sikeredett, hiszen a háború alatt ugyan valóban megváltoztak az alkotmányos viszonyok, az SPD, a Haladás Párt és a Centrum Párt által alkotott Reichstag-többség kikerülhetetlen hatalmi tényezõ lett, ám az igazi hatalom a Legfelsõbb Hadvezetés kezébe került.

E két hatalmi tényezõ –a Reichstag-többség és a Legfelsõbb Hadvezetés– nem értett egyet sem a háborús célok, sem az alkotmányos reform kérdésében: elõbbi annexiós célok hiányában hajlott egy tárgyalásos úton kialkudott békére, miközben választójogi reformot, sajtószabadságot és a parlament jogainak kiterjesztését követelte, utóbbi viszont csak a katonai gyõzelemmel kivívott békérõl volt hajlandó hallani és úgy vélte, hogy az alkotmányos reform csak a háború után lehetséges. Ezek a viták azonban nem befolyásolták a SPD képviselõinek a lojalitását, sõt azt is lehetõvé tették, hogy a két fél összefogva buktassa meg a birodalmi kancellárt 1917 júliusában. A párt szempontjából az együttmûködésnek volt negatív következménye is, hiszen a tagság elidegenedett a vezetõségtõl és számos fontos nagyvárosban (Berlin, Lipcse, Bréma, Hamburg) az új USDP-hez csatlakozott.

1918 nyarára a háborús helyzetnek köszönhetõen politikai konstelláció megváltozott. A nyugati fronton az ellenség offenzívába ment át, a birodalmi hadsereg folyamatos visszavonulásra kényszerült, miközben a Birodalom szövetségesei sorra összeomoltak. A hadsereg fõszállásmestere, Erich Ludendorff ekkor állt elõ azzal a tervével, amellyel a fegyverszünet és a hadsereg problémáját egy csapásra megoldotta. Elrendelte a polgári demokráciát és hatalomba ültette a SPD-t, átengedve neki a megalázó kapitulációt. A szociáldemokratákra azért volt szükség, hogy az ellenség elhiggye: a fegyverszüneti kérelem õszinte és politikailag motivált. Cserébe viszont fel kellett ajánlani nekik az alkotmány átalakítását. A császár jóváhagyta a tervet …

Az 1918-as események egyik legrejtélyesebb kulcsmomentuma volt ez a terv, ahogyan Ludendorff személye is. Haffner szerint azonban a fõszállásmester elgondolása egyáltalán nem volt sem rejtélyes, sem pedig abszurd. Ludendorff az új polgári uralkodó osztály tipikus képviselõje volt, aki személyes érdekektõl mentesen gyõzni akart. A háborús vereséget csak akkor ismerte el, amikor 1918. szeptember 27-én a szövetségesek elérték a Hindenburg-vonalat. A vereséget ugyanolyan tárgyilagosan tervezte meg, mint a haditerveket, mert úgy gondolta, hogy ez a hadsereg megmentésének egyedüli lehetséges útja.

1918 októberében Wilson amerikai elnök három jegyzékben válaszolt a német fegyverszüneti kérésre. Az elsõben a megszállt területekrõl való visszavonulást, a másodikban a tengeralattjáró-háború leállítását, a harmadikban pedig burkoltan a császár lemondását követelte. „Minden forradalmak legfurcsábbika” (Arthur Rosenberg kategóriája) e jegyzékek egyik következményeként tört ki, paradox módon a flottavezetés kormány-ellenes lázadására adott válaszként. Történt ugyanis, hogy 1918. október 20-án Wilson követelésére a kormány elrendelte a tengeralattjáró-háború leállítását, aminek a tengerészet vezetése nem örült. Az õ szemükben ugyanis a kapituláció egyet jelentett a szégyennel, a tiszti becsületkódex szerint pedig jobb a halált választani, mint a szégyent. Ezért elhatároztak egy utolsó csatát az angol nyílt tengeri hajóhaddal, ami gyakorlatilag lázadást jelentett a kormány ellen. Erre késõbb azt a –katonailag egyébként teljesen értelmetlen –magyarázatot adták, hogy a rutinszerû manõver a szárazföldi front támogatását szolgálta. A matrózok azonban nem óhajtottak meghalni a tisztek becsületéért, ezért a Schilligben dekkoló két hajó ( a „Thüringen” és a „Helgoland”) legénysége fellázadt. A lázadást leverték, a tervezett akció azonban elmaradt.

A forradalom valójában azért robbant ki, mert az elõzõleg fel nem lázadt matrózok Kiel-ben a letartóztatott kb. 1000 társuk elengedését követelték. Néhány nap alatt elfoglalták a várost és november 10-ig gyakorlatilag exportálták a forradalmat a szárazföldre, fõként az Elbától nyugatra esõ nagyvárosokba (Lübeck, Hamburg, Bréma, Hannover, Köln). Mindenütt csatlakoztak hozzájuk a katonák és a munkások is, akik a politikai foglyok kiszabadítását akarták elérni, és azt követelték, hogy újra egyesüljön az egykori SPD és alakítson forradalmi kormányt. A folyamat mindenütt ugyanúgy zajlott le, erõszak és lincselések nélkül. Ez a forradalom nem volt sem szocialista, sem pedig kommunista, hanem köztársasági volt, pacifista és antimilitarista. Nem voltak politikai irányítói, hiányzott a szervezete, a vezérkara, a hadmûveleti tervei, sõt még orosz ügynökök sem vettek részt benne.

A forradalommal három hatalmi központ próbált szembeszállni: 1. a Legfelsõbb Hadvezetés a császárral együtt, 2. a birodalmi kancellár, Badeni Miksa herceg, illetve 3. az SPD. A császár terve az volt, hogy a fegyverszünet után a felszabadult birodalmi hadsereget veti be a forradalom leverésére, a szociáldemokrata pártvezér, Friedrich Ebert viszont úgy vélte, hogy a társadalmi forradalom elkerülése érdekében elengedhetetlen a császár lemondása. A birodalmi kormány és a szociáldemokraták ugyanúgy az árulás dilemmájával néztek szembe: Miksának a császárt kellett volna elárulnia a fennálló állam érdekében, Ebertnek viszont ugyanezért a forradalmat kellett volna cserben hagynia.

Az eseményekkel azonban egyikük sem tudott lépést tartani. November 9-én a hadsereg átállt a forradalom oldalára, mire Miksa kancellár elterjesztette a császár lemondásának hírét és átadta Ebertnek a kancellárságot. Az alkotmányjogi szempontból nonszensz helyzetet csak tetézte, hogy a kormány változatlan összetételben mûködött tovább. Miután a császár gyakorlatilag Hollandiába menekült, a régi birodalmi rend egyetlen védelmezõje a SPD lett.

Friedrich Ebert jellemzésénél Haffner a pártvezér egy fontos tulajdonságát emeli ki, nevezetesen, hogy a forradalmat „gyûlölte mint a bûnt.” Nehéz helyzetben volt ezekben a napokban, hiszen az USPD-vel egyeztetõ tárgyalásokat volt kénytelen folytatni a kormányba való belépésük feltételeirõl, miközben a forradalom sztrájkvezéreinek „forradalmi bizalmiak” nevû csoportja váratlanul elfoglalta a Reichstagot, másnapra küldöttgyûlést hirdetett és „Népmegbízottak Tanácsa” néven ideiglenes kormányt alakított. Ludendorff-hoz hasonlóan Ebert-nek is támadt mentõ ötlete: elhatározta, hogy szerez egy második legitimációt és a két szociáldemokrata párt koalíciója segítségével a küldöttgyûlésen megválasztatja magát a forradalom vezetõjének. A koalíciós tárgyalások kompromisszummal végzõdtek: Ebert elfogadta, hogy a politikai hatalom megtestesítõi a munkás- és katonatanácsok, a népbiztosokat egyenlõ jogok illetik meg, a nemzetgyûlésrõl szóló határozatot pedig elhalasztják. Cserébe az USPD három mérsékeltebb népmegbízottat delegált a kormányba.

A terv sikerült, Ebert a forradalom vezetõjévé vált, de árulójává is. Titkos kapcsolatot tartott fenn a Spa-ban székelõ Legfelsõbb Hadvezetéssel, hogy közösen harcoljanak a radikalizmus és a bolsevizmus ellen, és az ország visszatérjen a „rendezett viszonyokhoz”. Ehhez õk is a nyugati hadszíntéren felszabadult csapatokat óhajtották igénybe venni, a katonák azonban Berlinbe érve egyszerûen szétszéledtek.

Karácsonyra eszkalálódott a forradalom válsága. December 16-án a Tanácsok Birodalmi Kongresszusa elõrehozott választásokat szavazott meg, valamint a „Hamburgi Pontok” néven híressé vált határozatot hozott a hadügy átszervezésérõl, melynek legfontosabb intézkedése szerint a népmegbízottak kapták a legfõbb parancsnoki jogot a Központi Tanács ellenõrzése mellett. Az események polgárháborúba torkolltak, január elején a berlini fõkapitány menesztése miatt a fõvárosban általános sztrájk tört ki. A munkástömegek legfõbb követelése az õket képviselõ pártok paritásos alapú szövetsége, valamint a munkás- és katonatanácsok és a népmegbízottak újraválasztása volt.

A „Hamburgi Pontok” után kirobbant válság végképp szétzilálta a német politikai baloldalt. Az ún. „Spartakus-csoport” kivált az USPD-bõl és megalakította Németország Kommunista Pártját (KDP). A forradalom utólag kreált mítoszai körébe tartozik az a magyarázat is, miszerint a berlini munkásmegmozdulást a kommunisták szervezték. Haffner ezzel nem ért egyet, érvei alátámasztására pedig egy egész fejezetet szentel a kommunisták két vezetõje, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht 1919. január 19-i brutális és valóban történelemformáló meggyilkolásának. A császári rezsim alatt e két ember börtönben ült, voltaképpen a novemberi események szabadították ki õket. Nevüket egybeforrasztotta a történelmi tudat, bár életükben –a „Die Rote Fahne” c. mozgalmi lap szerkesztését leszámítva –nem sok közük volt egymáshoz. A KDP decemberi megalakulása után többször szembekerültek a párt tagságával, amely azonnali akciót követelt. Rosa Luxemburg viszont egy hosszabb átalakulási folyamatot vizionált, ezért nem csak az USPD-vel, hanem a sokkal radikálisabb „forradalmi bizalmiakkal” is szakított. Meggyilkolásukat késõbb a szociáldemokraták hajlamosak voltak úgy értelmezni, mintha a két politikus az általuk kirobbantott polgárháborúnak esett volna áldozatul. A legendát a kommunisták is támogatták, mégpedig azért, mert így felértékelõdött a spartakisták szerepe a forradalomban. A gyilkosság valódi okát Haffner másban látja. Szerinte amellett, hogy õk voltak a forradalom szimbólumai, a döntõ ok az volt, hogy õk pontosan látták, hogy vezetõi mit csinálnak a forradalommal, nemtetszésüknek pedig hangot is adtak.

A polgárháború Németországban 1919 januárjától május végéig tartott és hosszú távon rendkívül súlyos következményekkel járt. Morális szempontból a szerzõ e súlyos következmények között említi a SPD-n belüli szakadást és a baloldallal kötött szövetség lehetõségének elszalasztását, de leginkább azt a kompromittáló tényt, hogy az SPD-kormányért harcoló szabadcsapatok alakították ki a késõbbi SS és SA szellemiségét és szokásait. Azt, hogy a polgárháború gyakorlatilag eltûnt a német történelmi tudatból, két okkal magyarázza. Egyrészt azzal, hogy a nagyvárosokban az események ugyanolyan forgatókönyv szerint, unalmasan, ugyanakkor rendkívül véresen zajlottak le, másrészt –és ez a döntõ tényezõ –a résztvevõk szégyenérzete miatt. Az elbukott forradalmárok nem lehettek túl büszkék tétovázásukra és kudarcukra, a szociáldemokratákat pedig súlyosan kompromittálta a nácikkal kötött szövetségük a forradalom leverésére.

Felmerül persze a kérdés, hogy a szociáldemokrata pártvezetés miért döntött úgy, hogy a hadsereget veti be a forradalom ellen. Haffner úgy gondolja, hogy Ebert célja egyértelmûen az általa gyûlölt tanács-rendszer felszámolása volt. Miután az 1919 januárjában megtartott nemzetgyûlési választásokon helyreállt a Reichstag-többség (SPD, Centrum, Német Demokratikus Párt) és a nemzetgyûlés Ebert-et választotta meg ideiglenes birodalmi elnöknek, a pártvezetõ ezt az új legitimációt az 1918 októberében megszakadt hatalom örökösének tekintette. A forradalom így jogilag annulálódott, Ebert szemében a forradalmi intézmények elvesztették létjogosultságukat.

A polgárháborús erõszak végigsöpört Németországon, a „fehér” ellenforradalom mindenütt gyõzött, 1919 nyarára pedig új helyzet állt elõ. Egy esetleges katonai puccs híre szivárgott ki idõrõl idõre. Az ellenforradalom alternatívája immár a polgári restauráció lett, amelynek kibontakozását végül az 1920 januárjában életbe lépõ Versailles-i békeszerzõdés tette lehetõvé. A békefeltételek között szereplõ nagyarányú leszerelés a katonák ellenállásához, illetve a márciusi katonai államcsínyhez vezetett. Ez volt az ún. Kapp-puccs, amely a „Nemzeti Egyesület” nevû összeesküvõ csoport egyik tagjáról, Wolfgang Kapp-ról kapta a nevét. A polgári és a katonai apparátus nem tanúsított ellenállást, az Ebert-kormány azonban elmenekült Berlinbõl és általános sztrájkra hívta fel a munkásságot. Az egy hétig tartó demonstráció gyakorlatilag lehetetlenné tette a puccsisták kormányzását és több helyütt –fõként a Ruhr-vidéken –fegyveres forradalomba torkollott. A forradalom kiújulásától való közös félelem kovácsolta aztán össze a polgári államot, a katonai lázadást és az SPD-t. A négy polgári párt hallgatólagos koalíciójával Friedrich Ebert másodszor is elárulta a szociáldemokrata forradalmat. A puccsisták lemondásukért cserébe amnesztiát kaptak, valamint ígéretet a kormány átalakítására és új választások kiírására. Visszatérve Berlinbe, a birodalmi kormány lefújta az általános sztrájkot és lefegyverezte a forradalmat.

Ebert árulása azonban nem maradt következmények nélkül. A rend helyreállt, az 1920 júniusában tartott választásokon azonban a szociáldemokraták elvesztették választóik csaknem felét. A weimari köztársaság megalakulásától kezdve az SPD kisebbségi helyzetre volt kénytelen berendezkedni.

Könyvében Haffner számos, az 1918-19-es eseményeket övezõ legendát próbál elhessegetni. A forradalmat a szociáldemokrata munkásság spontán akciójának tartja. Sokat foglalkozik az egyetlen olyan német tartománnyal, Bajorországgal, ahol az eseményeket szervezetten irányították. Ez Kurt Eisner szociáldemokrata vezetõ érdeme volt, aki meggyilkolásáig sikeresen és erõszakmentesen vezette a forradalmat. A szerzõ õt tekinti egyedülinek, aki a tragikus események idején reálpolitikusként viselkedett. Felismerte, hogy nem a tanácsi diktatúra és a parlamenti demokrácia között kell választani, hanem a forradalom és az ellenforradalom alternatívájában kell gondolkodni, ahol a forradalom egyet jelent a tanácsi rendszer és a parlament közötti egyensúllyal.

A szociáldemokraták árulása nem csak a párt belsõ szétzilálódásához vezetett, hanem a munkásokat képviselõ pártok közötti nagy szakadáshoz is, és végsõ soron a hitleri Harmadik Birodalom megalakulásához. Utóbbi következményeitõl –egy, az elsõnél is súlyosabb világháborús vereségtõl, a nemzeti egység és az ország szuverenitásának elvesztésétõl, illetve a németség morális válságától– a szerzõ szerint a szociáldemokrata forradalom megmenthette volna a német népet.

Haffner könyve nagyon olvasmányos, lebilincselõen érdekes, ugyanakkor rendkívül precíz és manapság is idõszerû. A nácizmust megelõzõ, annak születését voltaképpen lehetõvé tevõ események megismerése a magyar érdeklõdõk számára is azzal a fontos tanulsággal szolgál, hogy Németország 20. századi tragédiája, az a történelmi múlt, amellyel a németeknek ma is szembe kell nézniük, nem Hitlerrel kezdõdött.

Spišák Monika

Letölthetõ PDF formátumban: Az elárult forradalom.pdf