Konsztantyin Plesakov: Sztálin baklövése. A tragikus elsõ tíz nap a II. világháború keleti hadszínterén. Európa Könyvkiadó, Budapest 2007., 498 p.

Lehet-e újat mondani a szakmának a második világháborúról, Sztálinról, vagy akár Hitler keleti offenzívájáról? A kérdés jogos, egyúttal pedig idõszerû is, hiszen pár héttel ezelõtt jelentette meg az Európa Kiadó a legfrissebb szakirodalmat, a fiatalabb orosz történészgenerációt reprezentáló Konsztantyin Plesakov mûvét magyarul.

A terjedelmes kötet elsõsorban hadtörténeti munka, témájából adódóan persze elkerülhetetlen, hogy a szerzõ az 1941-es politikai helyzet elemzésének is szenteljen némi teret. Tudvalevõ, hogy a Molotov-Ribbentropp-paktumot követõen a náci Németország és a sztálini Szovjetunió szövetségesekké avanzsáltak. A második világháború kitörése után Hitler hagyta, hogy a Szovjetunió megszállja Észtországot, Lettországot és Litvániát, valamint Lengyelország, Románia és Finnország azon területeit is, amelyek egykor a cári birodalom részét képezték. Hadászati szempontból ennek azért lett jelentõsége, mivel a szovjet határok ezáltal mintegy 320 km-re tolódtak kelet felé. A szövetség azonban a pillanatnyi stratégiai érdekek miatt született látszat-megállapodás volt csupán, mindkét fél nyíltan az egymás elleni háborúra készült. A kérdés az volt, hogy ez a német-orosz háború mikor indul meg, illetve, hogy melyik fél lesz a kezdeményezõ?

A szerzõ alapvetõen Sztálin motivációit tárgyalja, aki egyértelmûen meg volt gyõzõdve arról, hogy 1942 tavasza, illetve Nagy-Britannia térdre kényszerítése elõtt a Wermacht nem fog támadni, hiszen az elsõ világháború kudarcán okulva Hitler nyilván nem kockáztatja meg a kétfrontos háborút. Erre az esetre nem is készíttetett hadászati tervet, a védelmi stratégia teljes hiányát pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az eredeti keleti határon húzódó erõdvonal lebontása után 1941 nyarán az új erõdrendszer még nem állt készen. Egy 1941 januárjában rendezett moszkvai hadijáték értékelésén például Georgij Zsukov, a vezérkar fõnöke élesen bírálta e hiányosságokat, mondván: defenzív hadviselés során az erõdrendszert nem szabad közvetlenül a határra telepíteni, ahogyan a hadsereget sem szabad egy olyan keskeny területsávra vezényelni, mint a belasztoki kiszögelés, ahol adott esetben könnyen bekeríthetõ.

Sztálin kétértelmû megjegyzései, hallgatagsága és bizalmatlansága miatt saját hadvezetésén belül is csak kevés tábornok tudott arról, hogy a Generalissimus tulajdonképpen a németek elleni preventív csapásra készül. Gondolatmenete tulajdonképpen ésszerû volt. Stratégiai értelemben a Hitler elleni háború kivitelezhetõ lett volna, a vozsgy jogosan érvelt azzal, hogy a Führer nem kockáztatja meg a kétfrontos háborút. Tudta, hogy a Vörös Hadsereg nincs tökéletes állapotban, ám szeme elõtt lebegett az a tény, hogy a közelmúlt katonai konfliktusaiból viszonylag kevés veszteséggel került ki a hadsereg, Mongóliában például 8 ezer, Finnországban pedig „csak” 85 ezer katonája esett el. Másrészt az is igaz, hogy a németek által addig (1941-ig) katonailag leigázott országok közül csupán Franciaország rendelkezett jelentõs katonai erõvel, így a Wermacht rettenthetetlen erejét tulajdonképpen még nem tették igazán próbára.

A megelõzõ támadás tervének kidolgozását Sztálin elõször egy fiatal tisztre, a nagy tiszteletnek örvendõ Borisz Mihajlovics Saposnyikov ezredes tanítványára, Alexandr Vasziljevszkijre bízta 1940 szeptemberében. E szerint a Szovjetunió fõ stratégiai célja Németország elszigetelése a Balkántól, ami kvázi Románia, Bulgária, Jugoszlávia, sõt Magyarország megszûnését jelentette volna. Ez a terv azonban hamar feledésbe merült egész egyszerûen azért, mivel Sztálin még megközelítõleg sem tudta közölni a támadás várható idõpontját. A Vörös Hadsereg offenzív tervét végül Szemjon Tyimosenko honvédelmi népbiztos és Georgij Zsukov vezérkari fõnök dolgozta ki, a támadás konkrét elõkészítésére irányuló parancsot azonban Sztálin csak Macouka Joszuke japán külügyminiszter 1941 áprilisi moszkvai látogatása és a szovjet-japán semlegességi egyezmény aláírása, vagyis a Szovjetunió keleti szárnyának biztosítása után adta ki.

Annak ellenére, hogy 1941 tavaszától minden kémjelentés a közeljövõben induló német támadást jelzett elõ, Sztálin nem engedélyezte a nyugati határ mentén állomásozó csapatok készültségbe helyezését, sõt amikor 1941. június 21-én jelentés érkezett a másnapi német offenzíváról, nem látta be, hogy ez általános háborút jelent. Ehelyett azt közölte parancsnokaival, hogy csapataikat helyezzék készültségbe és ne engedjenek a „német provokációnak”. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy nem szabad visszalõni.

A támadás abszolút felkészületlenül érte a Szovjetuniót. Ennek egyik döntõ oka az 1937-39-es nagy terrorra vezethetõ vissza, amely mintegy 35 ezer tiszt likvidálását jelentette. Ennek következtében a tisztogatást valahogy túlélõ, megfélemlített régi parancsnokok gyakorlatilag Sztálin minden rossz katonai döntését helyeselték. Ugyanakkor nem maradt jól képzett tisztikar sem, hiszen például a háborúban szolgált 225 ezredparancsnok közül egy sem járt katonai akadémiára. Katonákon kívül természettudósok, illetve fegyvertervezõk százait is börtönbe vetették, köztük a repülõgép-konstruktõr Tupoljevet, Petljakovot és Mjaszicsevet, a rakétatudósok közül pedig Langemakot, Klejmenovot és Koroljovot.

Plesakov úgy véli, ez a tisztogatás a diktátor szempontjából teljesen ésszerû volt, hiszen a lakosság nagy részének ily módon való elrettentése a szovjet államberendezkedést erõsítette. E nélkül vagy katonai államcsínyre, vagy pedig népi forradalomra került volna sor…

A felkészületlenség infrastrukturális szempontból volt a legszembetûnõbb. A közlekedési és a távközlési rendszer kaotikus volt. A vasútnak nem volt kapacitása a fegyveres erõk szállítására, a rádió kevés volt, a tisztek amúgy is szívesebben használták az elavult telefont vagy távírót az egymás közötti kommunikációban. A német szabotõrök a támadás éjszakáján megszakították ezt a vezetékes távközlési hálózatot, megbénítva ezzel a Vörös Hadsereget, a rendõrség pedig képtelen volt elfogni õket. A repülõgépeket, a felszállópályákat, a hangárokat, egyáltalán: a stratégiai jelentõségû objektumokat nem álcázták, így azok könnyedén váltak a Luftwaffe prédájává. A hadsereg nem rendelkezett tartalék vezetési pontokkal, az eredetileg erõdítménynek épült Kreml-nek pedig nem volt földalatti bunker-hálózata.

A Vörös Hadsereg csak papíron volt impozáns és jól felszerelt. A közel 5 milliós személyi állomány mintegy fele (2,9 millió katona) a nyugati határon teljesített szolgálatot. Hivatalosan 9200 szovjet repülõgép nézett szembe 2000 némettel és 14 200 szovjet tank 3350 némettel, a szovjet harckocsik többsége azonban az elavult T-26-os, illetve BT-7-es típusba tartozott. A korszerûbb fegyverek – például az USV-39-es tank, a BM-13-as rakéta, közkeletûbb nevén a „katyusa”, a Jak-1-es és a LAGG-3-as repülõgépek –nem nyerték el a polgárháborús veterán katonák bizalmát, így fejlesztésükre nem fordítottak sem kellõ figyelmet, sem pedig kellõ anyagi forrást. A háborút megelõzõen a szovjet légierõ átlagosan évi 600-900 repülõgépet vesztett balesetekben, amelyeket ki sem vizsgáltak. Mindehhez járult a pilóták alkalmatlansága is. Általában kevés órát töltöttek a levegõben és mindössze 15%-uk volt képes éjszakai repülésre.

A háború elsõ három hete szovjet szempontból iszonyatos mérleggel zárult: 28 gyalogoshadosztály semmisült meg, a megmaradt hadosztályok elvesztették személyi állományuk közel felét. Az arcvonal közelében harcoló három millió vörös katonából 600 ezer pusztult el ebben az idõszakban. A Wermacht Délen mintegy 240 km-t, Északon pedig közel 600 km-t törtek elõre. Az elsõ tíz napban elvesztett területek visszaszerzése késõbb közel tíz millió orosz ember életébe került…

A Vörös Hadsereg helyzetét súlyosbította az 1939/40-ben szerzett új területek (a balti államok, Belorusszia, Ukrajna) lakosságának alapvetõen szovjetellenes volta, illetve az elrendelt „harcolva visszavonulás”, ami gyakorlatilag stratégia nélküli vérfürdõt jelentett. Az, hogy a tábornokok nem javasolták a hátráló csapatok visszavonását – ami pedig már az 1812-es francia-orosz háború során is bevált – súlyos következménnyel járt a katonákra nézve.

Plesakov könyvének nagyobbik részében szinte óráról órára tárgyalja az egyes hadsereg-csoportok történetét. Leírja körülményeiket, mozgásukat, megvívott csatáikat, veszteségeiket. Mindegyik parancsnokról jellemzést ír, mint emberrõl és mint katonáról is. Közülük kiemelt helyet foglal el Dmitrij Pavlov, a Nyugati Különleges Katonai Körzet parancsnoka, Fjodor Kuznyecov, az Észak-Nyugati front parancsnoka, Mihail Kirponosz vezérezredes, a Dél-Nyugati front parancsnoka, de sok szó esik a nyugati front négy össz-fegyvernemi hadseregének (a 3., a 4., a 10. és a 13. ) parancsnokairól is (Korobkov, Kuznyecov, Filatov).

E jellemzésekbõl nem maradhatnak ki természetesen az ország katonai vezetõi (Georgij Zsukov vezérkari fõnök, Szemjon Tyimosenko honvédelmi népbiztos, Borisz Mihajlovics Saposnyikov ezredes), a titkosrendõrség mindenható ura, Lavrentyij Berija, és a politikai döntéshozók (Molotov külügyi népbiztos) sem. Sztálin persze itt is kulcsszerepet kap, az õ háborús napjait is óráról órára megismerhetjük. A szerzõ meggyõzõen bizonyítja a vozsgy pillanatnyi alkalmatlanságát a vezetésre, kiemelve, hogy a döntõ órákban Sztálin a Kreml helyett jórészt a dácsájában tartózkodott, a katonai vezetõk helyett az állambiztonsági vezérkarral vitatta meg a lehetõségeket és készítette elõ döntéseit, így gyakorlatilag irányítás nélkül hagyta az országot. Az elsõ tíz napban a Generalissimus gyötrelmesen lassan reagált az eseményekre, ami fontos adalék rejtélyes és könyörtelen politikájához az orosz történelem egyik legválságosabb szakaszában.

A mûvet ezek a jellemzések, az egyéni sorsok leírásai teszik emberközelivé. Ugyancsak az olvashatóságot segítik azok a történetek is, amelyek a hátország lakosságának háborús napjait taglalják. Plesakov túlélõk visszaemlékezései segítségével fest izgalmas és szomorú képet a lakosság szenvedéseirõl. Nem pusztán arra szorítkozik, hogy a hadi cselekmények pusztításait írja le, hanem mintegy keresztmetszetét adja a kommunista diktatúra elnyomása alatt vergõdõ társadalomnak. Érinti a börtönviszonyokat, a Gulag történetét, a megfélemlítés módszereit, az egyéni sorsokon keresztül pedig végsõ soron az egyes ember alternatíváit a boldogulásra.

A szerzõ külön fejezetet szentelt az általa felhasznált források használhatóságának, illetve a kutatás lehetséges módszertani megközelítéseinek. Ez nem véletlen, hiszen forrásai –többek között szovjet kémek és diplomaták rádiótáviratai, a kommunista párt Politikai Bizottságának titkosított dokumentumai, a vezérkar, a rendõrség jelentései és javaslatai, Sztálin munkanaplói, az egyes parancsnokságok parancsai és rendeletei, etc. –mind-mind új megvilágításba helyezik a háború elsõ tíz napjának történetét, helyenként élesen cáfolva az elmúlt ötven évben konvencióvá züllesztett ismereteket. A szerzõ saját bevallása szerint két fontos forráscsoport hiányát kell még pótolnia a következõ generáció történészeinek: egyrészt az 1940-41-es preventív csapás haditerv-változatainak pontos részletei, másrészt pedig azok a rendõrségi jelentések árnyalhatják a képet, amelyek e tíz nap parancsmegtagadási eseteirõl és a hatósági személy elleni erõszakról számolnak be.

Plesakov nagyon óvatosan, kellõ kritikával bánik forrásaival, fõként ami a tábornokok és állami tisztviselõk (Anasztaz Mikojan PB-tag, Zsukov marsall, Kuznyecov tengernagy, Matvej Zaharov és Konsztantyin Rokosszovszkij marsallok, etc.) hiteles emlékiratait és feljegyzéseit illeti. Teszi ezt részben amiatt –és ez nem kizárólag a szovjet forrásokra értendõ -, mert a memoáríróknak hagyományosan egyéni érdekük a múlt bizonyos módon való ábrázolása, másrészt fõként a jelentések olvasásakor nem árt figyelembe venni, hogy nem lehet precízen írni a harcok kellõs közepén.

A könyv igazi hadtörténeti munka, térképekkel, fényképekkel, jegyzetekkel, bõséges szakirodalmi- és forráshivatkozással ellátva. Fontos mû egy olyan háborúról, amelyben huszonhét millió ember pusztult el, s amelynek hatása volt és van a társadalomra. Sztálin a német támadás traumáját arra használta, hogy féken tartsa saját, az élelem és az alapvetõ emberi jogok hiányát szenvedõ népét. Katonáit ágyútöltelékként használva óriási emberveszteséggel sikerült megfordítania a háborús helyzetet, korrigálnia saját stratégiai és hadvezetési hibáit, hogy végül Hitler szövetségesébõl ádáz antifasisztává válva a háború végén a gyõztesek oldalán foglaljon helyet. Ezért a gyõzelemért a kommunizmus ideológiáját is képes volt részben feladni.

A bevezetõben feltett kérdésre tehát, hogy lehet-e még újat mondani a német-orosz háborúról? –egyértelmûen pozitív választ kell adnom. Lehet és kell is árnyalni a képet, hiszen a háború okozta sebek még élénken élnek a népek emlékezetében és ma is megterhelik Oroszország és a balti államok, a kelet-európai államok, valamint Lengyelország kapcsolatát. Oroszország ellenkezése a NATO kelet-európai bõvítésével kapcsolatban, vagy legújabban a szovjet hõsi emlékmû tallini eltávolításával kapcsolatos huzavona is mutatja, hogy a háborús idõk sérelmei manapság is befolyásolják az orosz külpolitikát. Mindezek miatt ajánlom minden szakmabeli és laikus érdeklõdõ figyelmébe a kiváló orosz történész könyvét.

Spišák Monika

Letölthetõ PDF formátumban: Sztálin baklövése.pdf