Fehér Csaba: Magyar Kálvária 1945-1948. Egy mûhely, ahol az emlékezet születik. Komárom 2005., 108 p.

„El akarok menni Rozsnyóra a temetõbe, látni akarom Komáromban a házat, ahol Jókai született, érezni akarom még
egyszer a felvidéki légáramlást, mely a fenyvesek illatát hozza a városokba, akarom látni egy havas karácsonyeste Kassát,
amint tornyaival, harangjaival és lelkével megint õrt áll Magyarország határán.” [1]

Rendhagyó módon olyan kiadványt tarthat most kezében az olvasó, mely felöleli a második világháború után meghurcolt felvidéki magyarság kálváriáját, de nem részletes történelmi magyarázatokkal bõvítve igyekszik érthetõvé, világossá tenni az események menetét.

Egy közel száztíz oldalas brosúráról van szó, mely a Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeumában, 2004. szeptember 24-én megnyílt kiállítás anyagát mutatja be, Fehér Csaba történész tolmácsolásában. A tárlaton a felvidéki magyarság sorsának legvészterhesebb idõszaka, a deportálások, kitelepítések négy esztendeje állt a középpontban, ahogyan Janics Kálmán fogalmazott: a hontalanság évei. [2]

A kiadvány – megjelenési évét tekintve – nem a legfrissebbek közül való, mégis érdemesnek tartom arra, hogy részletesebben számoljak be róla. Fõként, mivel az esztendõnként ismétlõdõ emléknapok, évfordulók között kevés helyet, korlátozott publicitást kap a felvidéki magyarság kálváriája, pedig legalább annyi ennek kapcsán is az emlékezni, tisztelni való, vagy a szégyelleni való, mint más emberellenes, népellenes bûn kapcsán.

A könyv – a nemzeti identitás erõsítése, s a hitelesebb történelmi emlékezet megõrzésére szolgál, de rendkívül aktuális is. Egyrészt, mint állandó, velünk élõ múlt, sajátos öröksége okán, másrészt a leszármazottak igencsak hiányos kárpótlása miatt is. A kassai kormányprogram kihirdetésének hatvanadik évfordulójára, 2005. április 5-re készült a kiadvány, mely a kiállítás anyagával egyetemben jutott el Brüsszelbe, ahol az Európai Unió parlamentjének képviselõi is megtekinthették.

Az ismeretterjesztõ célzatú dokumentumgyûjtemény idén, néhány héttel az ismert április 5-i dátum elõtt került vissza a komáromi Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeumába, s hamarosan immár a határ másik oldalán, Esztergomban kapott helyet, a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban.

Külön érdekessége a kiállításnak, hogy a könyvhöz szervesen tartozik egy azonos címû dokumentumfilm is. Ennek megjelenését az udvardi Carisma TV tette lehetõvé, s a Nyitra Megyei Önkormányzat egyik képviselõjének felajánlása nyomán igyekeztek azt eljuttatni minden felvidéki magyar tannyelvû iskolába.

A kiadvány részletesen ismerteti az Eduard Beneš által kinevezett új kormány programját, mely a kassai kormányprogram néven vált ismertté. E szerint, – a kollektív bûnösség elvének értelmében –, az áruló németek és magyarok állampolgársága megszûnt az országban. Szintén a kormányprogram alapján, 1945 tavaszán kezdõdött az ún. háborús bûnösök kiutasítása az országból, a népbíróságokon lefolytatott perek nyomán. E „bûnösök” száma az év végére – Udvardy Károly adatai alapján – elérte a 75 ezer fõt.

A dekrétumokról, az azok következtében életbe lépõ jogszabályokról, valamint következményeikrõl szólva még megemlíti: a rendeletek alapján – melyek nemzetközi jogi alapját a Postdami egyezmény 1945. augusztus 1-jén, illetve 2-án aláírt Jelentése, valamint Jegyzõkönyve, majd a késõbbi, 1945. december 21-i a Párizsi jóvátételi szerzõdés képezték – kezdõdött a csehszlovák nemzetállam megteremtése. Ennek eszközei a következõk voltak: kitelepítések, széttelepítések, deportálások, kényszermunkára hurcolás, lakosságcsere, reszlovakizáció. A német és a magyar kisebbségre vonatkozó összesen 89 diszkriminatív Beneš-dekrétum [3] 1945 és 1948 között jelent meg. Ahogyan akkor Benešék tekintették: „A magyar kérdés vasúti kocsi kérdése”. [4]

A kiadvány – s az általa felölelt kiállítás – részletesen bemutatja a meghurcoltatások formáit, módozatait, szervezettségét, s korabeli dokumentumokkal, kutatási eredményekkel, valamint a megjelent tekintélyes szakirodalommal, s természetesen élõ tanúk visszaemlékezéseivel támasztja alá igazát.

Így szól alaposan az 1946. szeptemberétõl beinduló Csehországba hurcolásokról, melynek értelmében közmunkára kötelezték a 16-55 év közötti magyar férfiakat, illetve 18-45 év közötti nõket. Ez utóbbi kb. 73 ezer felvidéki magyart érintett, s mint a második hullám, csak 1947. február 25-vel fejezõdött be. [5]

Említi az 1946. február 27-én Budapesten a magyar és a csehszlovák szerzõdõ felek által aláírt ún. lakosságcsere-egyezményt is. Ennek értelmében Csehszlovákiában a helyi bizottságok és a járási irányítók kijelölték a kitelepítésre ítélt magyar családokat, ingó és ingatlan vagyonukat a háborús jóvátétel fejében lefoglalták, s helyükre a többnyire Magyarországról áttelepített szlovákokat ültettek.

Beszél az országban maradó nemzetiségek széttelepítésérõl, mellyel a csehszlovák államvezetés egyik fõ célja valósult meg, hogy az egyes területeken – fõként a magyar többségû vidékeken – a magyarok számarányát csökkentsék. Ezt a 27/1945. számú elnöki dekrétum alapján tették, mely szerint a belsõ telepítés folyamata „visszahelyezi a szláv elemet a tõle közel ezer esztendeje elvett területre”. [6]

Végül deklarálja a reszlovakizáció, azaz a visszaszlovákosítás fogalmát, melynek lényege szintén a tiszta szlovák állam megteremtése volt, folyamatos agitációval, fenyegetéssel, a szlovák nyelv hivatalossá tételével, s azzal az ígérettel, hogy a reszlovakizáltak az államalkotó nemzet tagjaivá válnak. [7]

Nagysága, lényege, fontossága, s állandó aktualitása tehát abban áll, hogy „rést üt a sok évtizedes hallgatás és félelem falán, s hogy ráébreszt, szembe tudunk nézni a múlttal, ki merjük mondani, hogy mi voltunk az áldozatok, csak azért, mert nem tagadtuk meg apáink nyelvét…”. [8]

Bánhidy Anita Éva

Letölthetõ PDF formátumban: Magyar Kálvária 1945-1948.pdf