Sebõk János: Nürnberg, 1946. Hóhérkötél vagy ciánkapszula? Népszabadság Könyvek, Budapest 2006., 328 p.

Az 1946-os nürnbergi háborús bûnös pert övezõ megosztottság fél évszázaddal az események után sem csitult, a kétségtelenül precedens értékû eljárást számos jogász és történész tekinti máig koncepciózusnak. A kérdés pedig – hogyan kezelje a nemzetközi közösség a háborús – és emberiség elleni bûncselekmények elkövetõit? – ímanapság is nyitott, sõt, a ruandai népirtás, a srebrenicai mészárlás, vagy éppen Szaddam Husszein elítélése is sajnálatos bizonysága annak, hogy aktuális.

Ennek okán ajánlom mindenki figyelmébe Sebõk János újságíró könyvét, amely a maga nemében hiánypótló munka. A kötet három nagyobb egységre tagozódik. Az elsõ a per jogi elõzményeivel, magával az eljárással , az azt övezõ nagypolitikai csatározásokkal, illetve a vádlottak börtönbeli körülményeivel foglalkozik. A második egység azon náci vezetõk halálának körülményeit taglalja, akik a háború befejezése után, illetve már a börtönben öngyilkosságba menekültek. Végül szó esik a minket, magyarokat máig izgató kérdésrõl, hogy vajon Horthy Miklós kormányzó miképpen kerülte el a nürnbergi felelõsségre vonást?

A második világháború során a civil lakosok ellen elkövetett kegyetlenség mértéktelensége sokakat indított arra, hogy követeljék az elkövetõk megbüntetését. A szerzõ sorra veszi azokat a nagyhatalmi nyilatkozatokat, amelyek a felelõsségre vonást sürgették az 1940-es, a Lengyelország és Csehszlovákia német megszállása során elkövetett kegyetlenségek elleni tiltakozástól kezdve az 1945. augusztusi Londoni Egyezményig, amely végül felállította a Nemzetközi Katonai Törvényszéket. Ezen megnyilvánulásokat a Németországgal szemben álló nagyhatalmak részérõl sajnálatos módon politikai kompromisszumok terhelték, ahogyan késõbb magát az eljárást is. Példaként említhetõ a szovjet ügyész, Rugyenko feljegyzése Jackson fõbírónak azokról a kérdésekrõl, amelyeket a Szovjetunió álláspontja szerint le kell venni a napirendrõl a per során, s amelyek között egyebek mellett a Molotov-Ribbentropp-paktum, a szovjet politikai berendezkedés, illetve a baltikumi szovjet köztársaságok ügye szerepelt.

Háborús bûnösökön sokáig elsõsorban náci vezetõket értettek. Idõvel kikristályosodott az az elképzelés, hogy a fõbûnösöket nemzetközi bíróság elé állítják, a többieket pedig azon országok nemzeti bíróságaira bízzák, ahol tetteiket elkövették. A monstre per elõkészítése már 1943 õszén elkezdõdött, ekkor alakult meg a Háborús Bûnöket Vizsgáló Bizottság, amelynek fõ feladata a tanúvallomások és bizonyítékok gyûjtése volt.

A háború utáni helyzet tisztázása érdekében összeült konferenciákon a háborús bûnösök ügye folyamatosan napirenden volt, a per gyakorlati elõkészítésérõl a Sztálin, Roosevelt és Churchill részvételével 1945. februárjában tartott jaltai konferencia foglalkozott, amely során az USA Legfelsõbb Bíróságának bíráját, Robert H. Jacksont bízták meg a jogi elõkészítéssel. A négyhatalmi törvényszék felállításának ötlete amerikai javaslatra született, mint ahogyan az ügyészség azon stratégiája is, hogy az 1928-as Kellog-Briand-paktumra támaszkodva az agresszív háború köré csoportosítsa a vádat. Komoly problémát jelentett a jogelvek összefésülése is, hiszen a tengerentúli joggyakorlatnak szerves része a precedensjog, így az USA által preferált összeesküvés vádja eleve arra épült, hogy a szervezkedés puszta ténye is büntethetõ, míg a kontinentális bíráskodás hagyományai szerint elmarasztaló ítélet csak abban az esetben hozható, ha a bûn és az arra való szervezkedés között bizonyítható a kapcsolat.

A felállítandó bíróság szervezetét, hatáskörét, illetve azt a törvényi keretet, amely alapján ítéletet mondhat, az említett Londoni Egyezményhez csatolt Szabályzat határozta meg. E szerint a Nemzetközi Katonai Törvényszék illetékessége kiterjedt a béke elleni, illetve a háborús és emberiség elleni bûncselekményekre, legfontosabb pontjai pedig kimondják, hogy az államfõk és kormánytagok sem mentesülhetnek a felelõsségre vonás alól, az elkövetõt pedig nem mentesíti az a tény, hogy parancsra cselekedett.

A vád alá helyezettek névsorát is lényegében kompromisszumosan állapították meg, melynek során ugyancsak a nagyszabású „píár”-pert vizionáló amerikai elképzelések bizonyultak döntõnek. Végül a vádlottak listáján a náci rezsim minden felelõs tényezõje szerepelt: politikusok (Hermann Göring, Rudolf Hess, Martin Bormann, Joachim von Ribbentropp, Robert Ley, Franz von Papen), katonai vezetõk (Wilhelm Keitel, Alfred Jodl, Erich Raeder, Karl Dönitz), az RSHA vezetõje, Ernst Kaltenbrunner, a gazdasági és pénzügyi elit vezetõi (Albert Speer, Hjalmar Schacht, Walter Funk, Gustav Krupp), a megszállt területek parancsnokai (Hans Frank – Lengyelország, Arthur Seyss-Inquart – Hollandia, Alfred Rosenberg – keleti területek, Konstantin von Neurath és Wilhelm Frick – Cseh és Morva Protekturátus) és a nemzetszocialista propaganda irányítói (Julius Streicher, Hans Fritzsche, Baldur von Schirach). Vád alá helyezték ezen kívül a német birodalmi kormányt, a náci párt politikai vezetõ testületét (NSDAP), a német hadsereg vezérkarát és fõparancsnokságát (OKW), az SS-t és az SD-t, az SA-t, illetve a Gestapo-t.

A szerzõ precízen végigveszi az egyes vádpontokat, felsorolja a vád, illetve a védelem álláspontját, a pro- és kontra érveket, felsorolja a bizonyítékokat, ugyanakkor érzékletes képet fest a nürnbergi fogva tartottak börtönbéli mindennapjairól csakúgy, mint a börtön vezetõinek, illetve a vád képviselõinek a per ideje alatti feszült életérõl. Érdekes adalékokkal szolgál, amikor idézi a vádlottak reakcióit, ki mit gondolt az eljárásról és az ítéletrõl. Hamisítatlan újságírói attitûdrõl tanúskodik a kivégzések tényszerû körülírása, ahogyan az olyan érdekességek publikálása is, mint például az egykori náci vezetõk intelligenciahányadosának összehasonlítása. Történészként nagyra értékelem a szerzõ azon vállalkozását, hogy nemcsak az összes vádlott, ügyész és védõ adatát foglalta táblázatba, hanem vádpontok és az ítélet mértéke szerint is csoportosított, sõt az ítélethez vezetõ szavazási arányokat is közzétette.

A könyv elsõ része hosszasan foglalkozik a nürnbergi jogelveket ért bírálatokkal. Ezek közül kiemelkedõ az az álláspont, miszerint a per koncepciós volt, hiszen a törvényszék a háborúban gyõztes hatalmak ad hoc jellegû alkotásaként jött létre. Súlyosan kompromittáló volt az a tény, hogy a Szovjetunió gyõztes hatalomként helyet kapott a vádlók között, pedig vezetõi szintén elítélhetõek lehettek volna a nürnbergi elvek szerint.

A per politikai indíttatása vitathatatlan, ugyanakkor a felelõsségre vonás szükségessége is az. Nürnbergben ezt a dilemmát nem sikerült megoldani. A támadó háborút a gyõztesek anélkül nyilvánították bûncselekménynek, hogy az agresszió fogalmát jogilag körülírták volna. A háború korábban legitim politikai eszköznek számított, számos jogtudós már a per idején is úgy érvelt, hogy jogi értelemben nem létezik államok feletti törvény, ennek hiányában viszont nincs nemzetközi bûncselekmény, tehát az elkövetett cselekedeteket nem lehetne jogi eljárás tárgyává tenni.

Számos kérdést vet fel máig is a visszaható erejû törvényalkalmazás (ex post facto), amely semmibe veszi az egyik legfontosabb, már a felvilágosodás idején élõ jogelvet, a „nullum crimen sine lege”-t, amely szerint senki sem büntethetõ olyan cselekményért, amely az elkövetése pillanatában nem számított bûncselekménynek. Ehhez képest figyelemre méltó, hogy ezt a jogelvet mind az ENSZ Közgyûlés 1948-as deklarációja, mind pedig az 1950. novemberében életbe lépett genfi Emberi Jogok Konvenciója is kifejezetten fenntartotta. A védelem hivatkozott arra, hogy Németországot nem kötelezi a Londoni Egyezmény, mert azt nem írta alá, az Egyesült Nemzeteknek pedig semmilyen alapja nincs arra, hogy Nürnbergben német állampolgárokat ítéljen halálra. A bíróság ellenben arra hivatkozott, hogy az egyezmény megkötése idején Németország katonai megszállás alatt állt, nem volt tehát szuverén, így a beleegyezésére sem volt szükség, mivel pedig német kormány nincs, a Nemzetközi Katonai Törvényszék tulajdonképpen a német bíróság helyett ítélkezik.

Problémás kérdéseket vetett fel a „tu guoique”–elv alkalmazása, amely szerint azonos cselekményeket azonosan kell megítélni. A bíróság például nem vette figyelembe, hogy nem csupán a németek, hanem az amerikaiak is süllyesztettek el kereskedelmi hajókat a háború alatt, ugyanakkor azonban Rotterdam, vagy éppen London légi bombázását azért nem vették be a vádiratba, mert a német városokat katonailag hasonlóan céltalan módon szõnyegbombázták az amerikaiak.

Nürnberget tehát sokan tekintik a legújabb kori Európa elsõ nagy „koncepciós kirakatperének”, mégpedig nem azért, mintha ott nem igazi bûnösöket ítéltek volna el, hanem azért, mert a bírók nem voltak függetlenek, nem tételes jogot alkalmaztak, a vesztesek feltétel nélküli kapitulációjában pedig eleve benne volt, hogy az ítélkezés jogi feltételeinek biztosítása másodlagos kérdés. A „nürnbergi elveken” (személyes felelõsség, törvényes eljárás szükségessége, a nemzetközi jog nemzeti jog felettisége, annak deklarálása, hogy sem a felségjog, sem a felsõbb parancs nem mentesít, etc.) alapuló büntetõbíráskodás máig meghatározza a Hágai Nemzetközi Bíróság tevékenységét is. A szerzõ kellõ hangsúlyt helyez a jogi kodifikálás folyamatára és nehézségeire, az ezt övezõ vitákra is, ugyanakkor könyvében – ha csak utalásszerûen is – teret kapnak azok a további eljárások is, amelyek 1947–49 között zajlottak Nürnbergben német orvosok, jogászok, bankárok, katonai parancsnokok és kormányzati tisztviselõk ellen.

Könyve második részében Sebõk János a tényfeltáró, oknyomozó újságírás eszköztárát alkalmazva veszi sorra azoknak a náci vezetõknek a sorsát, akik a felelõsségre vonás elõl öngyilkosságba menekültek.

Részletesen ír elsõsorban Adolf Hitler halálának körülményeirõl, a berlini Birodalmi Kancelláriához közeli bunkerben zajló, az összeomlás elõtti utolsó napok eseményeirõl. Beszámol azokról a tévhitekrõl, amelyek a Führer halála körül kaptak szárnyra, ugyanakkor leírja a holttest azonosításának, a bunker feltárásának körülményeit is, amelyhez számos visszaemlékezést használ.

Hermann Göring halálával ugyancsak kimerítõen foglalkozik. A Nagynémet Birodalom egykori marsallja, a Luftwaffe fõparancsnoka nürnbergi cellájában lett öngyilkos, ami meglehetõsen kompromittáló volt a börtön személyzetére és parancsnokságára nézve, fõként azok után, hogy a legprominensebb náci vezetõk közül sem Hitlert, sem Goebbelst, sem Bormannt, sem pedig Himmlert nem sikerült élve elfogni, így Göring lett volna a per fõvádlottja. Az öngyilkosságot a szovjet politikai vezetés az amerikaiak rovására írta, pedig - a sebtében lefolytatott vizsgálóbizottsági jelentés titkosítása miatt- akkor még nem tudhatták, hogy vádjuk nem alaptalan. Göringet ugyanis valószínûleg egyik amerikai õrzõje segítette hozzá a méltatlan halálnemet jelentõ akasztás elkerüléséhez.

Martin Bormann kancelláriafõnök halálával kapcsolatban a szerzõ azokra az összeesküvés-elméletekre összpontosít, amelyek az 1960-70-es években terjedtek el Hitler egykori helyettesének állítólagos szovjet kémkapcsolatairól, illetve arról, hogy szolgálatai fejében a szovjet titkosszolgálat menekítette ki Berlinbõl. A hidegháborús propaganda által is felhasznált „Bormann-rejtély” végére csak az 1990-es évek végén került pont, amikor a DNS-vizsgálat bebizonyította, hogy Bormann a bunkerbõl való kitörés során vesztette életét.

A Goebbels család tragédiáját talán senkinek nem kell bemutatni. Az öt gyermekét megölõ, majd öngyilkosságot elkövetõ házaspár „sztorija” közismert, bár utolsó napjaik leírását, leveleiket olvasva még sokszori újragondolás után is borzongató, csakúgy, mint a menekülés közben brit fogságba esett, és õrzõi szeme láttára öngyilkosságot elkövetõ Heinrich Himmler története.

A könyv záró fejezete egy olyan kérdésre irányítja a figyelmet, amely manapság is izgatja a szakmabelieket és a laikusokat egyaránt. Horthy Miklós személyérõl van szó, arról, hogy a náci Németország „utolsó csatlósát” a háború alatt irányító kormányzó miért nem állt háborús bûnösként bíróság elõtt. A Magyarországon lefolytatott háborús bûnös fõperek ügye nagyon összetett probléma, a szerzõnek nyilván nem is lehetett célja ennek beható elemzése, ám a fõbb összefüggéseket érinti.

A háború utáni vesztes státus, a megszálló Vörös Hadsereg árnyékából szervezkedõ és a politikai irányítást lassan megkaparintó kommunista párt ezeket a pereket jórészt politikai céljai szolgálatába állította. Konstrukciós kirakatperek voltak ezek az eljárások, melyek során többek között a háború alatti magyar kormányok miniszterelnökeit (Bárdossy Lászlót és Sztójay Dömét) ítélték halálra. A perek többségében a védõk gyakran vetették fel Horthy felelõsségre vonásának szükségességét. Hogy ez nem történt meg, az nagyhatalmi politikai döntés következménye volt. A szövetségesek kompromisszumra jutottak a tekintetben, hogy Horthyt nem adják ki Jugoszláviának, s ezt elsõsorban kiugrási kísérletével indokolták, valamint a budapesti zsidóság elhurcolásának megakadályozásával. XII. Pius pápa államtitkárán keresztül járt közbe a brit kormánynál a kormányzó érdekében, a végsõ szót azonban maga Sztálin mondta ki: „Horthy természetesen bûnös (…) de mégiscsak fegyverszünetet kért. Igaz, hogy meghátrált utána, és a németek kezébe adta magát. Mégsem kell bíróság elé állítani (…) nagyon öreg már.” A szovjet vezetés természetesen tudatában volt annak, hogy az agg kormányzó népbírósági pere esetleg a magyar kommunisták számára rosszul sül el (ahogy történt ez például Bárdossy esetében), esetleg részvétet kelt a népben, ami gátolhatja a „reakció elleni harcot”. Horthyt végül csak tanúként hallgatták ki Nürnbergben.

Sebõk János remek könyvet írt, bõséges képi illusztrációval, a fõszereplõkre lebontott irodalomjegyzékkel, hasznos kislexikonnal a végén. Érdekes olvasmány lehet laikusok számára is, hobbitörténészeknek rendkívül hasznos, de a témával komolyan foglalkozók is haszonnal forgathatják. A maga nemében valóban hiánypótló munka, amely egy máig aktuális problémakört feszeget, lehetõség szerint kimerítõ válaszokat próbál nyújtani, miközben érdekesen adja keresztmetszetét azoknak a nürnbergi per kapcsán felmerülõ kérdéseknek, amelyeknek megválaszolásával a történettudomány máig adós. Stílusával, precíz megfogalmazásaival, tényszerûségével, összegzésre való igényével messze túlmutat a népszerûsítõ történelem színvonalán.

Spišák Monika

Letölthetõ PDF formátumban: Nürnberg, 1946.pdf