Õze Sándor: A határ és a határtalan. Identitáselemek vizsgálata a 16. századi magyar ütközõzóna népességénél. (METEM Könyvek 54.), Budapest 2006., 365 p.

A kötet arra keresi a választ, hogy mi volt az a szellemi esszencia, módszer, mely a 16. századi magyarságot eltántorította a szakadék szélérõl, s mi adott erõt a késõbbi évszázadokban a túléléshez. A szerzõ a könyvében három téma köré csoportosította kutatási eredményeit, régebbi publikációit, s ennek megfelelõen az három nagy fejezetre oszlik. Ezek mellett a mû elején bevezetõ olvasható, melyben módszertani sajátosságairól tesz említést. A végén összegzés magyarul és angolul. Ezután a mûben szereplõ tanulmányok elsõ megjelenési helyét közli.

A bevezetésben kijelenti, hogy tanulmányai a korai nemzettudatot vizsgálják. Idõhatárként az 1526-os és 1566-os évet jelöli ki. 1526 nem szorul magyarázatra. 1566 a nagy török hódítás befejezését jelenti. Ekkor halt ki az a generáció, amely még látta egyben az országot, s még senki nem jött rá, hogy ez a megosztottság milyen tartós lesz. A társadalom minden rétegét felsorakoztatja lapjain különösen nagy súlyt helyezve a katonaság és a jobbágyok közti viszony vizsgálatára. Ennek a végvári katonaságnak és a velük kapcsolatban álló határnépesség ideológiai kapaszkodóit kutatja a szerzõ. Számos módszertani sajátosságot kellett felsorakoztatnia mûve megírásához, s azt is figyelembe kellett vennie, hogy ezen kor kutatása rengeteg hiányosságot halmozott fel az évek alatt. Ezeket a hiányosságokat részletezi, s rámutat arra is, hogy ezek hatásai a mai napig befolyásolják a közvéleményt. Figyelembe kellett vennie a kommunikáció- és hatáselmélet, a kulturális antropológia és a szemiotika eredményeit is. Továbbá külföldi kutatási eredményeket sem mellõzött munkája során, melyek közül a legfrissebbet is tanulmányozta, s beépítette mûvébe. Mindezekkel együtt a társadalom egyes csoportjainak testületi tudatát szemlélte a kor egyes történéseinek és konfesszionalizációjának tükrében.

Könyve elsõ nagy fejezetében a 16. századi határvidék mozgástörvényeivel foglalkozik. A fejezet elején alapvetõ fogalmakat fektet le, illetve meghatározza a társadalom viszonyát ezekhez a fogalmakhoz. Itt kifejti, hogy a korban a végítéletet az eddigi északi irány helyett most már délrõl várták, melynek oka a 14. század vége óta folyamatos török támadás. A mohácsi csata, illetve a 1543-44. évi török hadjárat után a határvidék szervezõerejévé a vár vált. A végvárakban tartózkodó katonák idõszemlélete megváltozott, s az apokaliptikus idõ lett úrrá, melyben egyes hõsök, akik egymástól távoli korban éltek, olykor együtt harcolnak (pl.: Deli Marko és Hunyadi János). A halál minden embert egyenrangúvá tesz a harcmezõn és a várban, így a szerzõ kijelenti, hogy kialakult egyfajta demokratikus testületi tudat is. A fejezet fõ forrása Nádasdy Tamás nádor és Csányi Ákos, kanizsai tiszttartó közti levelezés. Csányi levelei azért tekinthetõk jó és hiteles forrásnak, mert kiderül belõlük, hogy írójuk több identitáselemet is magáénak tud. Ezeket felismerve kezdi el vizsgálni a szerzõ a dél-dunántúli hajdúk és a helybeli társadalom viszonyát. A régebbi kutatások a hajdúkat banditáknak, a társadalom kivetett tagjainak tekintették. Ám ez a megállapítás nem helytálló, mert bár ezek az elemek a parasztok közt garázdálkodtak és könnyen elhagyták a védelmükre bízott várat is, Csányi levelei mégis arról tanúskodnak, hogy egy fennálló rend elleni lázadás esetén az antifeudális csapatok elitjét is alkothatták volna. A következõkben a „Kereszténység védõpajzsa” toposzt vizsgálva a szerzõ felfedezte azt, hogy ez csupán a latin nyelvû irodalomban volt használatos a 15-16. században, a magyar nyelven pedig csak Balassi költészetében és Csányi leveleiben fordult elõ. Noha Csányi nem tudott latinul, mégis használta e kifejezést. Ez arra enged következtetni, hogy a végvári katonaság tudati állapotában jelentõs mértékben megtalálható ez a gondolat. A toposz a humanizmusból is levezethetõ, de Õze arra mutat rá, hogy ez a hõskultusz egy több évszázados hagyományból is táplálkozott. A határ menti háborúskodás nemcsak a katona, hanem a paraszt életére is hatással volt. A hadszervezet nem pusztán a katonaságból állt, s a 15-20.000 katona csupán a jéghegy csúcsa ez esetben. A katonák és a parasztok szoros szimbiózisban éltek egymással. Az említett ideológia is egyfajta hivatástudatot fejezett ki, s erõsítette az ellenfelek vallási különállását. Ezek után a szerzõ a reformáció terjedését veszi górcsõ alá a Nádasdy-birtokon. Feltûnõ, hogy a változást Kanizsán annak katonai parancsnoka, Csányi kezdeményezte, s öt év alatt sikerült a várat a reformáció útjára terelni. Ezalatt el tudta hinni, hogy a török hódítást nem lehet visszafordítani. Továbbá az is kiderül levelezésébõl, hogy a törököket Isten embereinek tekintették állandó gyõzelmeik miatt, s Isten bûnei miatt bünteti a magyar népet, ezzel együtt a bibliai választott nép párhuzamot is megemlíti. Õze a Nádasdy-uradalomból kiemelten foglalkozik az örményesi pálos kolostorral. Ennek fontossága szintén Csányi leveleinek fényében érthetõ. A kanizsai parancsnok, akinek védelmére volt bízva ez a kolostor, leírja, hogy a török feldúlta azt, s ennek eredményeként egy hosszú hajú nõnek, feltehetõleg Kanizsai Lászlónének tetemét is kiásták. Ennek hatására azonban kiesett Nádasdyné Kanizsai Orsolya kegyébõl. A szerzõ megvizsgálva a tényeket arra a következtetésre jut, hogy Nádasdyné haragja nem ok nélkül való, feltehetõleg közeli rokona sírját hantolták ki. Ezen rokon azonosítására szenteli e rész javát. A kolostor kiemelkedõ szerepe tehát annak köszönhetõ, hogy a Kanizsai-család temetkezési helyévé vált e korban. Emellett elemzi a kolostorhálózat megszûnését és annak betagozódását a végvárrendszerbe. E fejezet utolsó két tanulmányát Õze elidegeníti a Nádasdyaktól, és a ferencesek szerepét szemléli a reformációban, majd a „szent had” képet vizsgálja a különbözõ katolikus és református prédikációkban. Az elsõ esetében leszögezi, hogy tévednek azok, akik folyamatosságot vélnek felfedezni az obszerváns ferencesek a Dózsa-féle parasztfelkelésben illetve a reformációban betöltött szerepük közt. Továbbá rámutat arra, hogy a ferences rendhez tartozók száma igen magas volt hazánkban, s ha voltak is tévelygõk, eretnekek a ferencesek közt, voltak ellenfeleik is ugyanezen rendbõl. Ez a reformációnál is kimutatható. A rend a török hódítás során jelentõsen megfogyatkozott. A szerzõ húsz reformátort mutat be, akik a rendbõl léptek ki. Közös bennük, hogy délvidéki származásúak, s nagyjából kortársak. Ezek után kifejti, hogy a reformáció terjedésével kapcsolatos korábbi elképzelések tévesek. Nem szabad kizárólagosan a fõúri rákényszerítésre, vagy a mezõvárosi terjedésre gondolni. Nagyon fontos szerepe volt ugyanis a török terjeszkedésre adott melanchthoni-apokaliptikus válasznak, mely a végvári katonaság körében volt népszerû. Ez a három elképzelés együtt, egymást kiegészítve érvényesült. A „szent had” kép igazából minden protestáns és katolikus szerzõnél megjelenik, s nagyjából hasonló képekkel hasonló következtetésre jutnak: fontos, hogy a had Istené, s jónak kell lennie a hadnak, hogy Isten velük maradjon. A korban feltûnik a zsidó-magyar sors-hasonlóság, azaz a választott nép képe. Ehhez jön még az, hogy a 18. század elején a „kürt, trombita” képpel gazdagodik a prédikációs gyakorlat.

A második nagy fejezet Szegedi Kis István életét taglalja, s életének fõbb állomásait boncolgatja. A reformáció terjedésével kapcsolatban az a kérdés fogalmazódott meg, hogy miért csak a tisztán magyarlakta területeken terjedt el. Elõször öt prédikátor életét hasonlítja össze, majd leszûkíti egy konkrét személyre, Szegedi Kis Istvánra. A vizsgált területeket is Szigetvárra és Gyulára csökkenti – a két várat összekötõ kapocs Kerecsényi László, mert e korban mindkét vár kapitánya volt. A konfesszióképzõdés és a tanítványi kör kialakulását is szemmel kívánja tartani, ezek alapján akar a reformáció hazai terjedésére következtetéseket levonni Õze. Szegedire vonatkozóan megállapítja, hogy õ is a ferences rendbõl kilépett személy volt, s viszonylag késõn1543/44-ben Wittenbergben tanult. Elsõ szolgálati helye a csanádi várban volt, ahol az iskolában tanított, s vasárnaponként prédikált. Az innen való elüldözésével kapcsolatban a szerzõ megállapítja, hogy kezdetben a katonai vezetõség szimpatizált tanaival, s mintha felsõbb utasításra – feltehetõleg Fráter György adta ki – vetették volna ki õt. Második tartózkodási helye Gyula vára (1545), melynek reformációját Brandenburgi György nevéhez kötötték, tévesen. Szegedi jól ismerte Gyulát, hisz maga is tanult ott, munkájában Patócsy Ferenc várkormányzó és annak feleség is pártfogolta, ám az ott jelen levõ ferences rend is szívósan tartotta magát. Szegedi az ottani iskola oktatási tevékenységébe is belefolyt. Az év végén átvitték Ceglédre, ahol Melanchthont és Gratianus-féle egyházjogot tanított – ezek a tanok vonták kétségbe mind a török, mind a Habsburg, de még Erdély legitimitását is. Hamarosan Makón szolgált, majd Temesváron töltött el néhány évet (1549-1551), s ezek az évek hatnak rá leginkább. Onnan 1551-ben vallási incidens következtében a protestánsokat kiûzték, melynek oka pusztán azzal magyarázható, hogy a város védelmének megszervezésébe akadály ne férkõzzék. Innen Túrra (Mezõtúr) menekült. A továbbiakban a szerzõ a hódoltsági protestánsok iszlámképérõl értekezik, ahol fõként azt vizsgálja, hogy Melanchthonnak milyen magyarországi informátorai és információi voltak. Luther jobbkezeként kiterjedt levelezést folytatott a magyarokkal, ennek köszönhetõen tudott a törökök vallási toleranciájáról is, ám ez a tolerancia nem passzív, mert sokkal több elõnnyel kecsegtet az iszlám. A török viselkedésében is megfigyelhetõ egy törés. Az 1550-es évek elejéig azt hitték, hogy a protestantizmus az irányukba való közeledést jelenti, úgyhogy ezt támogatták, míg ezután, felismerve tévedésüket, megváltoztatták álláspontjukat. A protestánsok szemében azonban a török az apokalipszis hozója, az Antikrisztus népe. A politikai vezetõréteg is elkezdett félni, nehogy a török alatti országrész lakossága áttérjen az iszlámra. Az ilyen irányú ténykedés kimutatható a törököknél – azt a keleti gondolkodást próbálják kiaknázni, ami a magyaroknál is megvan: azt támogatja Isten, aki gyõz. A továbbiakban Õze arra a kérdésre szeretne válaszolni, hogy miért éri minden államhatalom felõl zaklatás Szegedit. A legnagyobb magyar reformátorként számon tartott prédikátor idõvel a helvét irányzat felé hajlik, ám apokaliptikája nem változik, mert arra nagy hatást a wittenbergi iskola elképzelései gyakorolnak. Hogy miért volt fogékony a délvidéki katonaság Szegedi tanaira? Mert azt hirdette, hogy aki hisz, az üdvözül, bármilyen förtelmes életet élt is. A katonák Isten eszközei, ennek következtében azok megnyugodhattak, elkövetett bûneik másodlagossá váltak. Ezenfelül az oktatásba bekerült a területvédelmi gondolkodásmód elsajátítása, mely Magyarországon egy kész helyzettel találta szembe magát. Temesvár után Szegedi három nagy helvét hatása alá került, mivel azok a bibliai helyeket (Pl. Musculus a 74. és 79. zsoltárt) a török elleni aktualizálásra használták fel. Ezek sokkal jobban fedték a magyar viszonyokat, mint a melanchthoni gondolatok. A szerzõ ezután Szegedi további szolgálati helyeit, Békést és a Dunántúlt tárgyalja, ahol a baranyai egyház szuperintendese lett – ezzel párhuzamosan a vár és a határvidék lakosságának ellentétes érzéseit tárgyalja, majd Kerecsényi László gyulai kapitánnyal való viszonyát, illetve kétéves török fogságát elemzi. Összességében elmondható, hogy a végvári katonaságnak nagy szüksége volt köreikben tevékenykedõ papokra, emellett fontos volt számukra az is, hogy környezetük is ugyanabban a vallásban éljen, melyben õk. Az eleinte lutheránus végvári katonaság idõhöz, térhez és csoporthoz kötött apokaliptikus idõszemléletét egy személyes kapcsolódási lehetõség váltja fel a kálvinizmussal.

Az utolsó nagy fejezetben, melynek címe Apokaliptika és nemzeti mítoszok, a nemzettudat és a végítéletvárás kapcsolatát szemléli. Itt újra megemlíti a melanchthoni apokaliptika hatását, s ezután arra a kérdésre keresi a választ, hogy egy apokaliptikus világnézet lehet-e egy nemzet politikai mozgatórugója hosszú idõn keresztül. A végítéletvárással fûszerezett társadalmi életszemlélethez egy különleges esemény kell, ennek tartóssá válásához pedig egy kialakult hivatástudat szükségeltetik. Az apokaliptikus történetírók jellemzése után a probléma tárgyalását folytatja, s megjegyzi, hogy a korban egyesek attól féltek, hogy Bosznia mintájára itt is nagyfokú eliszlámosodás lesz. Ez a félelem a reformáció nyújtotta ideológiai háttér miatt nem igazolódott be. Végsõ soron a szerzõ arra a következtetésre jut, hogy nem alakulhatott ki nemzettudat, mert a végítéletvárás nem nyújtott tartós összetartozást. Továbbá több identitáselem is megfért egymás mellett, s ezek olykor egymásba is csúsztak. A kötet utolsó tanulmányában a mítoszok identitásképzõ elemét vizsgálva arra az eredményre jut, hogy a mítoszok nagyon fontos társadalomképzõ erõk, mivel erõsítik egy nemzet összetartozás-tudatát, összekötnek távoli korokat a jelennel, legitimációs erõként is fellépnek, s eltörlik a hierarchia szabta határokat. A török okozta sokkból csak nehezen épült fel az ország, s a végítéletvárásból fõként a „bûneiért bünteti Isten az országot” kép erõsödik fel. Ez az apokaliptikus szemlélet a 15 éves háborúban törik meg, ahol rájönnek arra, hogy a török verhetõ. Végül a mámor, az amnézia és a mítosz fogalmának tisztázására tér rá, s ezeket példákkal világítja meg, s néhány olyan mitikus alakot mutat be, akiknek a mai nemzeti identitásunk kialakításában nagy szerepük volt.

A könyv végén a szerzõ a már említett összegzésben céljait, gondolatmenetét újra megvilágítja, s leírja fõbb megállapításait. Az ezután található 30 oldalas bibliográfiai jegyzék arra utal, hogy a szerzõ nagyon alapos ismerõje a régi és az új, illetve a hazai és külföldi szakirodalomnak. Ezt az is alátámasztja, hogy több neves külföldi egyetemen is kutatott ösztöndíjasként, illetve dolgozott vendégoktatóként. Könyvében a reformáció terjedésével kapcsolatos sok téves elképzelést cáfol meg, s olyan tényezõkre is rámutat, melyekkel eddig a tudomány nem volt hajlandó foglalkozni, vagy elsiklott felettük. A mû képekben illetve térképekben gazdag. Forgatása mindenekelõtt egyetemeken javallott, ám minden a kor iránt érdeklõdõ olvasó haszonnal forgathatja és érdekes információkat nyerhet belõle.

Szádoczki Bálint

Letölthetõ PDF formátumban: A határ és a határtalan.pdf