Jean Leduc: A történészek és az idõ. Elméletek, problémák, írásmódok. Ford. Novák Veronika. Kalligram, Pozsony 2006., 376 p.

Jean Leduc több évtizedes tanári gyakorlattal fogott A történészek és az idõ címû könyve megírásához. A huszadik század utolsó éveiben íródott kötet a címben (és alcímben) jelzettnél némileg kevesebbet ad – de tegyük rögtön hozzá: nem keveset –, ugyanis a mû a huszadik század második felének francia történetírását vizsgálja az idõhöz való viszonya alapján. A mû kiindulópontja Fernand Braudel újszerû idõkoncepciója, és az általa okozott változás, hogy a történészek egyre kevésbé tekintettek úgy az idõre, mint a történelem eleve adott „hátterére”, hanem ehelyett inkább látták úgy, hogy a történész maga alkotja meg az idõt mûve írása során. Ezzel párhuzamosan pedig írásaikra is egyre inkább tekintettek úgy, mint egyfajta irodalomra. Ezzel pedig számos újabb kérdést nyitottak meg. Ezek közül a legtöbb vitát kiváltó, hogy vajon különbözik-e a történetírás a fikciótól? Leduc könyve többek között erre a kérdésre is keresi választ.

A nyolc fejezetbõl álló jegyzetelt tanulmány elõszóval, záró összegzéssel, bibliográfiával és az egyes fejezetek végén található kislexikonokkal segíti a jobb használhatóságot. Az elõszóból kiderül, hogy a történészek és az idõ viszonyát vizsgáló szerzõ elsõsorban a szélesebb értelemben vett egyetemi könyvtermésre támaszkodik vizsgálódásai során, de figyelmet fordít a középiskolai oktatásra is. A kötet elsõ három fejezete ismeretelméleti jellegû. Leduc az elsõ fejezetben Fernand Braudel idõkoncepciójáról és annak fogadtatásáról, a másodikban a történészi munka jelene és a vizsgált múlt közti idõbeli távolságról, a harmadikban a történészi eszköztár egyik alapvetõ elemérõl, a periodizációról foglalja össze a szükséges tudnivalókat. A negyedik fejezetben az „idõ története” cím alá összegyûjthetõ mentalitástörténeti kutatásokat foglalja össze: a Jacques Le Goff felhívása nyomán elindult kutatások a régi korok embereinek idõszemléletét, idõhöz való viszonyát, az idõmérés módjait vizsgálták. A könyv második felében található négy fejezetben a szerzõ úgy vizsgálja a huszadik század második felének francia történetírását az idõ szempontjából, mintha az az irodalom egy speciális ága lenne. Ennek jegyében az ötödik fejezetben az elbeszélés körüli elméleti vitákat összegzi, a hatodikban a történészek által használt igeidõket vizsgálja, a hetedikben a történészek által használt egyéb idõjelölõket, végül a nyolcadikban pedig a történeti mûvek felépítését veszi górcsõ alá.

Az elsõ fejezetben tehát a Braudel által alkotott háromsíkú idõkoncepciót ismerhetjük meg. A fejezet mottójának választott Herder idézet is sokatmondó: azt állítja, hogy az egyes dolgok nem egyszerûen egyetlen idõben léteznek, hanem saját idejük van. A fejezet elsõ részében Leduc azt tekinti át röviden, hogy az egyes tudományágak (a fizika, a filozófia, a biológia, a pszichológia, a szociológia és a pszichoanalízis) hogyan látták az idõt a huszadik század közepére. A tudományos kontextust mutatja be, ahogyan az idõrõl a huszadik század közepére az egyes tudományok gondolkodtak. Ezután ismerteti Braudel idõkoncepcióját, melynek kifejtése és alkalmazása végighúzódik Braudel életmûvén. Legjellemzõbb mûvei nagydoktori disszertációja (A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában), illetve az Annales-ban 1958-ban megjelent elméleti cikke (A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú idõtartam). Fejtegetéseinek lényege, hogy a történelmi folyamatok elemzéséhez három idõsíkot különít el: a hosszú idõtartamot, a konjunktúrát és a rövid idõtartamot. Braudel a három idõ egymáshoz való viszonyát a híressé vált tenger-metaforával kívánta megvilágítani, mely szerint a hosszú idõtartam folyamatai a „mélytengeri áramlatok”, míg a rövid idõtartam elillanó eseményei olyanok, mint a „fodrozódó hullám”. A kettõ közt helyezkedik el a közepes idõtávot átfogó – egyébként a közgazdasági szóhasználatból átvett fogalommal megnevezett – konjunktúra. A rövid idõtartam a hagyományos, eseményközpontú történelem, az egyén ideje. A hosszú idõtartam a szinte mozdulatlan, majdnem idõtlen idõé, s ezzel egyúttal a rendszeresen ismétlõdõ (s ilyen értelemben idõtlen és állandó) „makacs visszatéréseké”. A konjunktúra idõsíkja pedig a köztes idõ a rövid és a hosszú idõtartam között. Ide tartozik a gazdaság és az állam közepes ciklusokból felépülõ története. A fejezet további részében Leduc azt vizsgálja, hogy hogyan hódítja meg a Braudel-i hosszú idõtartam fogalma a francia történettudományt a hatvanas–hetvenes évekre, majd Braudel halála után hogyan és miért támadják. (Rámutatva többek közt arra is, hogy nem véletlen, hogy a negyvenes–ötvenes évek hektikus politikai életétõl megcsömörlött történészek történetírásukban is inkább a hosszú folyamatokat és a struktúrákat kezdték kutatni, továbbá az események helyett a lassabb folyamatokat vizsgáló történettudomány saját tudományosságát is bizonyítani kívánta, amikor elfordult a véletlenszerû egyedi események elbeszélésétõl, s a ciklusok törvényszerûségeit és az állandó struktúrákat tette vizsgálata tárgyául.) A Braudel idõkoncepciójára épülõ kutatások egyik tanulsága, hogy a történészek ráébredhettek, hogy minden történeti folyamat saját törvényszerûségei szerint zajlik. A fejezethez kapcsolódó kislexikon a gazdasági ciklusokat (Juglar, Kondratyev, Kitchin, Hanau, Kuznyec) és a trend fogalmát mutatja be röviden.

A második, Jelen és múlt címû fejezetben az a problémát feszegeti több oldalról a szerzõ, hogy míg a történet, amelyrõl a történész ír a múlt, addig a történész és mûve a jelen világához tartozik. Míg a hagyományos értelmezés szerint az idõbeli távlatra a történésznek azért van szüksége, hogy kiemelkedjen elõtte a hétköznapok kavargásából a lényeges, addig az újabb történetírók, így az Annales kör által képviselt álláspont szerint teljesen természetes, hogy a jelenben élõ történész a jelenbõl kiindulva (a jelen nézõpontjából) tesz fel kérdéseket a múltra vonatkozóan, sõt a kölcsönös hasonlóságok és különbségek felmutatásával egyszerre értelmezi a múltat a jelennel és a jelent a múlttal. Sõt azt is állítják, hogy történelem nem azonos a múlttal, hanem a múlt és a történész jelene együtt. Egyes történészek még azt is hozzáteszik, hogy nem csupán a történész jelene és a vizsgált múlt, de a történész jövõre vonatkozó (kimondott vagy kimondatlan) elvárásai is belejátszanak abba, hogy mit és hogyan lát és ír meg a kutató. Mindebbõl pedig annak nyílt kimondása következik, hogy a történész munkáját nem az örökkévalóságnak írja, hanem saját korának. (Azaz a késõbbi kutató a régi korok történészeit nem szakirodalomként, hanem a mû korának eszmetörténetéhez tartozó forrásként olvassa.) A fejezet további részében Leduc azt tekinti át, hogy miként állnak a történészek a jelenkor történetének (histoire contemporaine) kutatásával, melyet úgy definiál, mint a még élõ tanúkra támaszkodó történetírást. Ezen irányzat elõfutárainak egyenesen Hérodotoszt és Thuküdidészt tekinti, és rámutat, hogy a középkori krónikákban (Freisingi Ottót véve például) is elkülöníthetõ a régi írások tanúsága alapján szerkesztett rész és a még élõ tanúk és a saját élmények alapján írt „tempora moderna”. Ezek után áttekinti, hogy a második világháború utáni francia történetírás és történelemoktatás hogyan viszonyul a jelen történetéhez: a kezdeti tartózkodás után fokozódó érdeklõdés figyelhetõ meg, azonban inkább a politikatudomány képviselõi részérõl. A magyarázatot Leduc az „azonnali történelem” írásának nehézségeiben látja. (Míg a jelenkor fogalma alatt leginkább a világháború utáni idõt értik, addig az „azonnali történelem” ténylegesen a szûken értett jelen történeti vizsgálatát takarja. S míg elõbbi fokozatosan elfogadottá vált, utóbbival szemben még mindig nagy az idegenkedés.) Leduc megállapítja, hogy a nehézség elsõsorban a távlat hiányából, másodsorban a hírek és tények dömpingjébõl fakad. Elõrelépés azonban, hogy néhány történész kísérletet tett arra, hogy a napi sajtóban indítson rovatot, melyben aktuális kérdések történeti gyökereit mutatják be. Továbbá a távlat igényét megkövetelõkkel szemben egyre többen hangsúlyozzák, hogy a végeredmény ismerete sokszor vezet finalizmushoz, azaz olyan fogalmazáshoz, mintha az egyedül lehetséges avagy szükségszerû úton haladna a történelem. Végül a történelem és az emlékezet idejének összevetése során Leduc felhívja a figyelmet arra is, hogy a bíró, a történész és az újságíró ideje nem egy síkban található, azaz az egymásnak feltett kérdésekre nem tudnak a kívánt egyértelmûséggel válaszolni egymásnak. A fejezet végén található kislexikon a francia levéltári anyag korszakolását (1790 elõtti, forradalmi, 1800–1940 közti, 1940 július 10 utáni), és az anyag hozzáférését akadályozó francia és ehhez viszonyítva a svéd, amerikai és brit zárolási idõkorlátokat tekinti át.

A harmadik fejezetben a korszakolás problémáját vizsgálja. Elsõként a hagyományos korszakolást (õskor, ókor, középkor, újkor, legújabbkor/jelenkor) mutatja be, ismertetve, hogy mikortól jelennek meg a franciában ezek a korszakmegjelölõ kifejezések. Kiemeli, hogy e felosztásnak az egyetemi oktatás (a tanszékek beosztása) az egyik legnagyobb konzerváló ereje. Ezután ismertet két további korszakolási módot: az egyházi használatból átvett évszázad fogalmát, mely a történészi gyakorlatban rugalmasabbá vált (így keletkezett például a hosszú tizenkilencedik század fogalma, mely a francia forradalomtól az elsõ világháborúig tart), továbbá a nemzedék fogalmát, mely leginkább társadalmi illetve intellektuális jelenségek kutatásához vált népszerûvé. Leduc a legújabb ismeretelméleti vitákat bemutatva ismertet olyan fogalmakat, mint az „idõbeli egybeesés” és az „idõbeli eltolódás” (mely utóbbit Reinhart Koselleck „nem-egyidejû egyidejûség”-nek nevez), valamint a „történet folyamatossága” illetve „szaggatottsága”. Utóbbi fogalompárral azt lehet érzékeltetni, hogy – többek között Foucault szerint – a történészek úgy írnak, hogy a történetet folyamatosnak ábrázolják, s ezzel sok esetben oksági viszonyt, sõt rosszabb esetben szükségszerûséget is sugallnak olvasóiknak. Végül azon kétségeit fogalmazza meg a szerzõ, hogy vajon lehetséges-e az egyetemes történelem korszakolása? A lehetséges példák közt Toynbee világtörténete mellett Robert Bonnaud újabb keletû modelljét ismerteti. Végezetül – az egyetemes korszakhatárokkal szembeni kétségeit is kifejezve – a szerzõ örömmel üdvözli, hogy a mai történészek az egyes folyamatokat nem a klasszikus korszakhatárok között tárgyalják, hanem a folyamat saját, belsõ rendje szerint. Azt azonban sajnálatosnak tartja, hogy ez a szemlélet gyakorlatilag nem jut le a középiskolai oktatásba, ahol még mindig a jól bevált, klasszikus korszakolás szerint oktatnak. A fejezetvégi kislexikon a középiskolai történelemoktatás tanterveit és oktatási útmutatóit ismerteti az idõhöz való viszonyuk alapján.

A negyedik fejezet az idõ historiográfiájának vázlatos ismertetése. Megtudjuk, hogy az elsõk, akik a régi korok emberének az idõhöz való viszonyát felvetették: Lucien Febvre, majd Robert Mandrou. Az áttörést azonban Jacques Le Goffnak a hatvanas évek elején megjelent két tanulmánya hozta, melyekben kijelölte a következõ évek idõre vonatkozó kutatásainak útjait. Le Goff egyébként késõbb maga is többször foglalkozott a kérdéssel – akár Szent Lajos életérõl, akár a purgatórium 13. századi születésérõl írt. A továbbiakban áttekintést kapunk a Le Goff nyomdokain elinduló középkorászok mûveirõl (köztük többek között Emmanuel Le Roy Ladurie Montaillou-ját), az antropológusoktól és irodalomtudósoktól merítõ ókorkutatók eredményeirõl, s végül az újkorra és a jelenkorra vonatkozó kutatásokról. Leduc a kutatások irányait áttekintve megállapítja, hogy az idõ általános története (az idõvel kapcsolatos képzetek és az idõ mérésének története) egyelõre a történészek által mellõzött téma, amelyrõl így más végzettségû tudósok írnak. Ezek közül Jacques Attali négy korszakot megkülönböztetõ idõ történetét, továbbá a leginkább Mircea Eliade-ra támaszkodó Roger Sue Idõ és társadalmi rend címû mûvét ismerteti. A kislexikonban az idõmérés technikai fejlõdésérõl, az egységnyi idõ meghatározásának módjáról, illetve az egyes naptári rendszerekrõl olvashatunk rövid, de nagyon hasznos áttekintést.

Az ötödik fejezet a történeti elbeszélés és a fikciós elbeszélés hasonlóságait és különbségeit veszi számba. A fejezet elején Leduc bemutatja azt a történészeket kívülrõl ért kihívást (a narrativizmust és a nyelvi fordulatot), amely arra késztette a történészeket, hogy a kérdéssel foglalkozzanak. A kezdetnek tulajdonképpen az tekinthetõ, amikor a hatvanas évek elejének angolszász filozófusai újabb okot találtak arra, hogy ismét elvitassák a történelemtõl a magyarázatok adásának lehetõségét, s legfeljebb a megértés lehetõségét adták meg neki. Az elméletinek induló vita a hetvenes évek elején a történetírói mûvek irodalomkritikai eljárások segítségével való elemzésével lépte át a történészek ingerküszöbét. A történeti mûvek irodalmi eszközökkel való megközelítését – azaz a történészek írói öntudatosodásához vezetõ elsõ lépéseket – nevezték a nyolcvanas évektõl nyelvi fordulatnak, amelyrõl Gérard Noiriel írt szkeptikus összefoglalást (magyarul is megjelent A történetírás „válsága” címmel). A nyelvi fordulatnak utat nyitó klasszikus hivatkozási pont az amerikai Hayden White Metahistory címû könyve volt (melynek máig nem jelent meg magyar fordítása). A továbbiakban Leduc a történészek megkésett, de meglepõen egységes válaszát ismerteti, mely egyértelmûen elutasította a narrativizmus olyan túlhajtásait, mint a fikcionalizmus, mely minden szöveget egyenrangúnak tekintett. A történészek határozott álláspontja, hogy a történeti szöveg bár kétségkívül segítségül hívja a fantáziát, jóval kötöttebb mint a fikciós szöveg. A továbbiakban Leduc részletesen ismerteti Paul Ricoer idõre és elbeszélésre vonatkozó fejtegetéseit, köztük a „hármas mimézis” modelljét, mely szerint az emberi cselekvések eleve olyanok, amelyek az elbeszélés formájában mondhatók el úgy, hogy abból az olvasó megalkothassa magának a történetet. Ezután arra a furcsaságra hívja fel a figyelmet, hogy bár a történeti szövegek elemezhetõek irodalomkritikai eszközökkel, a történetírókat a 19. századi nagy romantikus történetíró, Jules Michelet kivételével soha nem tekintik íróknak. A fejezetet záró kislexikon a kortárs irodalomkritika néhány alapfogalmának (szöveg, szekvencia, diskurzus, narráció, elbeszélés, esemény, állapot, modalitás, a szöveg belsõ idõbelisége, írás, stílus, poétika) rövid meghatározását adja.

A hatodik fejezetben Leduc azt vizsgálja, hogy milyen igeidõket használ az elbeszélés? Mindenekelõtt felsorolja, hogy milyen idõbeli viszonyok jelölésére alkalmas a jelen idõ használata, majd sorra veszi, hogy a gyakorlat alapján milyen igeidõ használat jellemzi a történészeket. Lényegében arra jut, hogy a klasszikus hagyományokat tiszteletben tartó történészek a múltat múlt idõben mesélik el, az újabb divat azonban az, hogy a múltról jelen idõben írnak és beszélnek. (Természetesen vannak olyanok is, akik keverten használják az igeidõket.) Azt azonban nem sikerül megmagyaráznia, hogy a kényelemszereteten kívül áll-e valamiféle mélyebb ok a jelen idõ terjedése mögött a történészek körében. Mivel azonban a fikciós szövegek többnyire még mindig múlt idõben beszélnek a múltról, ezért úgy tûnik – írja Leduc –, hogy a fikciós és történeti elbeszélés egyik megkülönböztetõ jegyévé vált a történetmesélés során használt igeidõ. A fejezethez tartozó kislexikon a francia igeidõk viszonyát és történeti elbeszélésben való használhatóságát ismerteti.

A hetedik fejezetben az elbeszélésekben elõforduló egyéb idõjelölõk használatát vizsgálja. Hangsúlyozza, hogy ez a fejezet inkább kísérleti jellegû, s hasonló, de szakszerûbb kutatásokra kívánja felhívni a kutatókat. A fejezet elején ismerteti, hogy pontosan mit is ért az „egyéb idõjelölõk” kifejezés alatt, majd Gérard Genette tipológiájának felhasználásával a „narratív tempók” fogalmát ismerteti. (Narratív tempón azt kell érteni, hogy egy eseménynek a történetben való megjelenítése milyen arányban áll az esemény eredeti idejével.) Ennek alapján négyféle narratív tempót különíthetünk el: az ellipszist, amikor a szöveg átugrik a valóságban megtörtént idõmennyiséget (pl.: a „Két évvel késõbb” formulával), az összefoglalást, ahol az elbeszélés hirtelen felgyorsul, a jelenetet, ahol úgy érezzük, hogy az elbeszélés ideje arányos a cselekvés valós idejével, és a szünetet, ahol az elbeszélés megáll (például azért, hogy beillesszen egy leírást vagy elmélkedést). Az így ismertetett segédfogalmak segítségével vizsgálja, hogy az idõjelölõk gyakorisága és fajtája hogyan változik egyes elbeszélõ szövegrészekben? Leduc arra jut, hogy a nagyon rövid idõk elbeszélése, amely többnyire egy jelenet, általában ritkán alkalmaznak idõjelölõt, hiszen az események azonnal követik egymást. Ez ugyanígy van a regényekben is. Azonban míg a regények egyik alapeleme a jelenet, addig a történészek viszonylag ritkán élnek ezzel az eszközzel. Jóval gyakoribb az egy nap, vagy egy rövidebb idõszak elbeszélése. Itt átlagosan a szöveg egytizede idõjelölõ, s ezek közt fele-fele arányban találhatóak abszolút (azaz pontos idõmeghatározások, mint a dátum, a napszak, az idõpont) és relatív (például az ezután, mielõtt, ekkortájt) idõjelölõk. A hosszú idõtartamú elbeszélésekben az idõjelölõk aránya ugyancsak egytized körüli, de nagyobb az abszolút idõjelölõk aránya (különösen a dátumok megadása miatt). Itt pedig már komoly eltérés mutatkozik a regényekhez képest, ahol ugyanis mindig többségben vannak a relatív idõjelölõk, míg például a dátumok alig játszanak szerepet. Leduc megállapítja, hogy a történészek nem csak az elbeszélõ részekben, de a leíró és az érvelõ részekben is sok idõjelölõt alkalmaznak, s szívesen használják az abszolút idõjelölõket. Úgy tûnik tehát – állapítja meg a szerzõ –, hogy ez a történeti elbeszélés és a fiktív elbeszélés közti újabb lényeges különbség. A fejezethez csatlakozó kislexikon a régészek által használt azon eljárásokat veszi sorba, amelyek egy tárgy keletkezésének abszolút idejét képesek megadni. Ilyenek az archeomágneses keltezés a kerámiák esetében, a dendrokronológia a fa tárgyak esetében, a radiokarbon keltezés az egykori élõ szervezetek esetében és a termolumineszcens keltezés a kerámiák esetében.

Az utolsó fejezetben a történeti szöveg felépítését vizsgálja a szerzõ elõbb a szöveg egészének illetve felépítésének áttekintésével, majd egy-egy szövegrész mondatonkénti elemzésével. A makro szintû elemzés eredményeként arra jut, hogy el lehet különíteni egyrészt az antropologizáló történetírást, amely többnyire egy-egy társadalmi jelenséget vizsgál, és amelyben többnyire csak az elbeszéléshez erõsebben kötõdõ politika illetve a nagyobb folyamatok (konjunktúrák) vizsgálata során jelenik meg az elbeszélõ jelleg. Másrészt a huszadik század második felében megfigyelhetõ az elbeszélés újjáéledése is: itt többnyire idõrendben ismerhetünk meg egyetlen történetet. E két szembenálló típus közt helyezkednek el az átmeneti típusok, amelyekben többé-kevésbé egyensúlyban vannak az elbeszélõ és nem elbeszélõ részek. Különlegessége révén érdemes felhívnunk a figyelmet egy sajátos elbeszéléstípusra: az ismétlõ elbeszélésre, melynek lényege, hogy ugyanazt a történetet többször – több nézõpontból – is megismerhetjük. Ide tartozik Georges Duby Bouvines-i vasárnapja, Jacques Le Goff Szent Lajosa és Fernand Braudel Mediterráneuma is. A mikro szintû szövegelemzés során Leduc megkülönbözteti azokat a mûveket, amelyekben domináns az elbeszélés (például Albert Soboul: A francia forradalom története) és amelyekben minimális (például Henri-Irénée Marrou: Az ókori oktatás története, vagy Michel Vovelle: A halál és Nyugat-Európa). A bevett gyakorlat azonban inkább az, hogy váltakoznak az elbeszélõ és a nem elbeszélõ (leíró, magyarázó) szövegrészek (ilyenek Duby, Le Goff és Braudel említett mûvei is). A fejezet végén található kislexikon az idõviszonyok és retorikai alakzatok közt igyekszik eligazítani.

A kötet végén rövid összegzés található, melyben Leduc kifejti, hogy az egyes idõsíkok kutatását, és a nagy korszakolások elvetését, illetve az egyes folyamatok saját kronológiáját hozó szemléleti változást hasznosnak tartja. Megállapítja, hogy a történészek tudatában vannak annak, hogy a jelenben írnak (néhányan annak is, hogy a jelennek írnak) a múltról. Az is láthatóvá vált, hogy az elbeszélés rehabilitálására tett erõfeszítések egy félreértés szüleményei: az eseménytörténet ment ki a divatból egy idõre, de az elbeszélés mindig is jelen volt a történészek szövegeiben, még ha visszább is szorult. Az is kiderült, hogy az irodalmi és történetírói szövegek bár hasonló eszközökkel élnek, de más módon és más arányban. Feltûnt továbbá, hogy az utóbbi idõben egyre inkább visszaszorult a múlt idõ alkalmazása a jelen idõ javára. Ez pedig jelenleg megkülönbözteti a fikciós és a történeti szövegeket csakúgy, mint az egyéb idõjelölõk használatának módja. S mindeközben egy speciális szempontból a francia történetírás háború utáni félszázadának historiográfiai összefoglalását is kaptuk, melyek közül a leggyakrabban hivatkozott mûvek a kötet végén található bibliográfiában is szerepelnek. (A mûben említett történeti munkák címeit látva pedig megértjük azokat, akik szerint ahhoz, hogy egy nemzet történetírása olyan elméleti kérdésekkel foglalkozzon, mint az idõ és a történészek viszonya, az kell, hogy e történetírás elég szabad kapacitással rendelkezzen, hiszen alapvetõ mûveit, segédkönyveit már elkészítette. Mindehhez még annyit tennénk hozzá, hogy ilyen jellegû elméleti munka születéséhez az is kell, hogy az adott nemzet mûvelõdésében legyen hagyománya a (történet)filozófiának.)

Végezetül szólnunk kell a magyar kiadásról is. Mindenekelõtt kétszeres dicséret illeti a pozsonyi székhelyû kiadót e munka közreadásáért. Egyrészt azért, mert egy kitûnõ összefoglaló munkát adtak át a magyar olvasóknak a francia történetírás utolsó ötven évérõl illetve a francia történészek idõvel kapcsolatos fejtegetéseirõl és kutatásairól. Másrészt dicséret illeti a kiadót, hogy a számos elõrelátható fordítási nehézség ellenére belevágtak a kötet kiadásába. Dicséret illeti tehát a fordítót is, akinek hála jól olvasható és jól érthetõ szöveget kaptunk, melyben a szakkifejezéseket a magyar fordítás mellett franciául is megadja. Néhány kritikus megjegyzésünk mégis volna. Egyrészt hasznos lett volna, ha a kötetbe kerül egy rövid ismertetõ a mû írójáról, mivel Magyarországon nem ismert szerzõrõl van szó. Szintén hasznos lett volna, ha a szövegben közölt francia mûcímek mellett mindig szerepel a cím fordítása is. Ugyancsak örültünk volna, ha egy-egy francia történészvita vagy ott ismert esemény említéséhez a fordító fûz némi értelmezõ jegyzetet a tájékozatlanabb magyar olvasók kedvéért. Bár érezhetõ a törekvés, nem sikerült mindenhol megadni a magyarul is megjelent mûvek magyar kiadásának adatait. A kötet végén található bibliográfia esetében pedig egyáltalán nincs megadva a magyar kiadás, ha van egyáltalán. Továbbá két zavaró elírást találtunk: egyrészt A szavak és a dolgok nem Braudel, hanem Foucault munkája (233. o.), másrészt George Dubynek A nõ a középkorban címen magyarul is kiadott munkájára egy helyütt (257. o.) a többitõl eltérõen az eredeti cím szószerinti fordításával (A XII. század hölgyei) történik hivatkozás. Reméljük, hogy a közeljövõben több hasonló munkával gazdagodik a magyar nyelven hozzáférhetõ historiográfiai összefoglalók száma, sõt számos a mûben idézett történeti tanulmányt is szívesen olvasnánk végre magyarul.

Paksa Rudolf

Letölthetõ PDF formátumban: A történészek és az idõ.pdf