Örmény diaszpóra a Kárpát-medencében. Szerk. Őze Sándor és Kovács Bálint, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar (Művelődéstörténeti Műhely - Felekezet és identitás), Piliscsaba 2006., 134 p.
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történettudományi Intézetében és Történettudományi Doktori Iskolájában évek óta folynak művelődés- és eszemtörténeti kutatások. Ennek szerves részét képezi a Kárpát-medencében élő örmény népcsoport identitásának és kultúrájának vizsgálata is. A téma iránt elkötelezett hallgatók először 2005. április 22-én rendeztek konferenciát az eddigi eredmények bemutatására. Az általam bemutatott kötet a konferencián elhangzott előadások írott formáját fogja össze egy csokorba. A tanulmánygyűjteménnyel indul egyben a Történettudományi Intézet Művelődéstörténeti sorozatának „Felekezet és identitás” című alsorozata is.
A kötet szerkesztői előszavukban összefoglalva a következőket fogalmazzák meg. Múltunk megismerése csak akkor lehet objektív, ha valamennyi, a Kárpát-medencében élő népcsoport históriáját megismerjük. Ilyen az örmény népcsoport is, amely nagyobb számban a 17. században jelent meg Erdélyben. Az asszimilációs folyamatok következményeként az örmények egyre jobban elvesztették anyanyelvüket. Öntudatukat azonban máig megőrizték. Az erdélyi örményekről a 19. század végén és a 20. század elején több tanulmány és monográfia jelent meg. Az utána következő évtizedekben bár napvilágot láttak jelentős munkák, a források rendszerző feltárásával és feldolgozásával máig adós a hazai történettudomány. Jelen kötet ezt a hiányt igyekszik pótolni.
A könyv 7 tanulmányt tartalmaz. Írói között egyetemi hallgató, történész, PhD-hallgató és az erdélyi örmények vikárius generálisa is megtalálható. A tanulmányok témája széleskörű, időben a 18. és a 19. századot ölelik fel.
És most következzenek maguk a tanulmányok.
Puskás Attila teológus, az erdélyi örmények vikárius generálisa Az örmény apostoli egyház és az örmény katolikus egyház identitástudata címmel adta közre tanulmányát. Mint írja, azóta beszélhetünk örmény népről, amióta örmény kereszténységről is. A tanulmány az örmény sajátosságokra is rámutat. Az első az apostoli öntudat. A második a határba helyezettség. Ez elsősorban a kereszténységből fakadó határhelyzetre vonatkozik (kereszténység és pogányság, kereszténység és kereszténység), másodsorban pedig a történelmi-földrajzi határhelyzetre. Maga a tanulmány az örmény nép kereszténnyé válásának külső és belső mozgatórugóit vizsgálja. Az értekezés a bevezetőn és az összegzésen kívül három nagy részből áll. Ezek a következők: I. Az örmény egyház identitásának apostoli eleme; II. Az örmény apostoli egyház kialakulásának történelmi és teológiai kérdései. Ez utóbbi további alfejezetekre tagolódik: II/1. Az örmény egyházi hierarchia kialakulása; II/2. Az örmény apostoli egyház történelmi teológiai identitásának kérdése. Ebben az alfejezetben részben egy érdekes, a 20. századra is kiható részletre hívja fel a figyelmet Puskás Attila. Az örmény identitást a kereszténységen túl ugyanis erősen meghatározta egy 5. századi vesztett ütközet is. Awarayr falu mellett ugyanis a többszörös perzsa túlerővel szemben az örmények elvesztették a csatát. Ez az ütközet, mint az igaz hitért vértanúságig menő kiállás eszménye, megteremtette az örmény nemzeti öntudatban a ma is erősen meglévő „vértanúság ideológiáját”. Ez a 20. századi törökországi népirtásban szenvedő örmények identitását is meghatározta.
Visszakanyarodva a tanulmány felépítésére, a II. fejezet a további alfejezetből áll még: II/3Az örmény egyház teológiai identitása. A III fejezet címe: Az örmény katolikus identitástudat. Az összefoglalóban Puskás meg egyszer kiemeli az örménység kialakulásának két lényeges szempontját, a kereszténységet és a mártírium eszméjét. A szerző végkövetkeztetése szerint ha a jelenlegi örménység nagysága csak árnyéka elődeinek, megvan benne az az erős öntudat, amely az évszázadok során minden veszély, üldöztetés és pártoskodás ellenére össze- és megtartotta. Emiatt lehet még jövőjéről beszélni.
Az örmény népesség a középkor óta diaszpórában él, olvassuk Pál Judit tanulmányának kezdősorait. Európában és Ázsiában nem volt olyan fontosabb kereskedelmi útvonal, ahol ne élt volna legalább néhány örmény család. Az Örmények Erdélyben című tanulmányból kiderül, Galíciában a 13. század óta folyamatos a jelenlétük, nagy valószínűséggel ez a terület volt a kiindulópontja az örmények továbbterjedésének. Az Erdélyben való letelepedésük egyik okaként egyesek a vallási üldözéseket jelölik meg, míg mások politikai vagy gazdasági okokra hivatkoznak. A történelmi hagyomány az örmények erdélyi letelepedését az 1672. évhez köti, de az adatokból kiderül, jóval korábban, lassú beszivárgás formájában kezdődött, majd az említett évben, vagy a közvetlenül megelőző években jött át Moldvából egy nagyobb csoportjuk, olvasható Az örmények letelepedése Erdélyben című fejezetben. Pál Judit tanulmányában egy korábbi, hamis adatot is megcáfol. A hagyomány 3000 örmény család beköltözéséről tud. A történész szerint ugyanakkor ez a szám inkább a 300 lehet, hiszen évekkel később, 1715-ben is csupán 220-240 örmény család élt Erdélyben. A 3000-et valószínűleg soha nem érte el a családok száma, ezt már Az örmény családok számának alakulása című fejezet taglalja. A harmadik, utolsó rész a Kereskedelmi tevékenységük címet kapta. Az örmények, mint mindenütt máshol, Erdélyben is kereskedelemi tevékenységet űztek. Elsősorban marhákkal foglalkoztak, majd ennek visszaesésével a fakereskedelemre tértek rá. Mind a külkereskedelemben, mind az országon belüliben jelentős szerepük volt. A szerző végül forrást idézve foglalja össze, mit is jelentettek az örmények Erdély gazdasági életében: a görögök és az örmények arckifejezéséről leolvasható, hogy az állam egészséges-e vagy sorvadás emészti.
Nagy Kornél Stefano Roszka koadjutori kinevezésével foglakozik a tanulmánykötetben. A lengyelországi örmények teljes uniója a 17. századra bekövetkezett. Torosowicz érsek 1681-es halála után öt éven keresztül az örmény érseki széket nem töltötték be Lembergben. Helyette címzetes püspökként úgynevezett koadjutori hivatalt állítottak fel. Stefano Stefanowicz Roszka személye akkor került előtérbe, amikor Deodatus püspök 1710-ben meghalt. Helyére a Popaganda Fide Roszkát javasolta, akit a pápa végül ki is nevezett. Azonban akadt egy kis probléma. A Szentszéknek Deodatus püspök halála miatt gyorsan kellett cselekednie. Tudatlanul vagy tudatosan, de megfeledkeztek az örmény közösség azon kiváltságáról, hogy maga válassza meg püspökeit, egyházi vezetőit. A jus eligendi-ből fakadó problémát - mivel a lembergi örmény közösség nem fogadta el, hogy tudta nélkül nevezték ki Roszkát - végül úgy oldotta meg a Szentszék, hogy elfogadta és jóváhagyta az örmény közösség szabad választását. Ugyanakkor Stefano Roszka kinevezését sem vonták vissza, s végül 1715-ben, Vardan Hunanean lembergi érsek halála után elfoglalhatta az öt évvel korábban kijelölt hivatalát.
Az erdélyi örmény katolikus egyház és a Sacra Congregatio de Propaganda Fide a 18. század első felében című tanulmányában Kovács Bálint a téma megjelölése és a szakirodalom áttekintése után Az erdélyi missziók és a Sacra Congregatio de Propaganda Fide, valamint az Örmények Erdélyben című fejezetekben alapos általános áttekintést ad. Az esszé első nagy részét képező, Az erdélyi örmény katolikus egyház címet viselő fejezet a következő alfejezeteket foglalja magába: A kezdetektől Oxendio Virziresco haláláig (1715. március 10.); 1715-től a 18. század közepéig. A második nagy egység címe: Minas Barun apostoli misszionárius tevékenysége. Tanulmánya utolsó, az eredményeket összefoglaló fejezetében Kovács Bálint hangsúlyozza, hogy úgy próbált átfogó képet adni az erdélyi örmény katolikus egyházról, hogy az unió megkötésére és az azt követő néhány évtized eseményeire koncentrált. Minas Barun, a forrásokból ellentmondásosnak tűnő tevékenységén keresztül pedig a korszak egyházának problémáit próbálta ábrázolni. Tulajdonképpen ez a tanulmány mintegy összefoglalja több, a kötetben szereplő értekezés információit.
A 2002-ben újra felfedezett erzsébetvárosi könyvtár Guitman Barnabás tanulmányának tárgya. A település történetének ismertetése után a szerző bemutatja a tékának helyet adó templomot, illetve magát a könyvtártermet, berendezéseivel együtt. A könyvek a falak mentén elhelyezett hat, alul fiókos, felül üvegajtós korabeli szekrényben találhatók. Az egyes szekrényeket számokkal jelölték meg a kutatók. A fiókokban korábban miseruhákat is elhelyezhettek, ezzel magyarázható, hogy a fiókokon az egyházi év során használt liturgikus színek latin megfelelői vannak feltüntetve. Jelenleg a könyvek a szekrényekben nyelvek szerint, ezen belül pedig tematikai csoportokban találhatók. Így van latin, magyar, olasz, német és francia szekrény, illetve teológiai, orvosi, nyelvészeti, jogi és filozófiai valamint természettudományi csoport. A szerző táblázatban foglalja össze az egyes könyvek kiadási évét, ez pontosan tükrözi a könyvtár történetét. Kiderül, hogy a 18. század második feléből való a legtöbb könyv. A kötetek darabszámáról a pontos leltár elkészítése után lesz pontos adat. A könyvtár több szempontból jelentős. Egyrészt több, ritkaságszámba menő örmény nyomtatott és kéziratos kötetet őrzött meg, amelyekben eddig nem ismert összefüggések, életrajzi adatok lehetnek. A téka ugyanakkor híven tükrözi Erzsébetváros 18. századi felső értelmiségi rétegének művelődési viszonyait, mint írja A szilánkok az erzsébetvárosi örmény katolikus plébániatemplom könyvtárának történetéhez című értekezés.
A canonica visitatio, azaz egyházlátogatás az 5. századtól kezdett megjelenni, mint a plébániák ellenőrzésének egyik legfontosabb eleme, olvasható Horváth Gábor értekezésében. A szerző rövid eszmei összefoglalás után részletesen bemutatja Erzsébetváros 1766-os canonica visitatióját. Az egyházlátogatást báró Bajtay József erdélyi püspök idején Kósa Ferenc gyulafehérvári kanonok, az általános vizitáció vezetője, valamint Benkő Mihály püspöki kancellár végezte 1766. augusztus 22-én. A látogatás a következő részekből állt: Bajtay püspök 1766. július 19-20-i látogatása; szentmisék, prédikációk, a szentségek kiszolgáltatásának módja; vallási társulatok; gyermekek oktatása; a templom berendezési tárgyai és kellékei; a főesperesi tisztségviselők esküszövege. Horváth Gábor Erzsébetváros 1766-os canonica visitatója című értekezésében részletesen kitér mindezekre.
A kötete utolsó tanulmányát Polyák Mariann jegyzi, esszéjének címe: Ávedik Lukács (1847-1909), Erzsébetváros történetírója. A tanulmány összefoglalóan foglalkozik az erdélyi örménység kialakulásával, asszimilációjukkal valamint a település történetével. Az értekezés nagy része Ávedik Lukács életútját mutatja be. A történetírót 1871. augusztusában szenteli pappá a bécsi örmény püspök. A tanulmány részletes foglalkozik Ávedik Lukács plébánosi kinevezésének lebonyolításával is, nem véletlenül, hiszen bár a nép választotta a jus elégendi alapján, beiktatása mégsem volt problémamentes. Polyák Mariann tanulmányában részletes foglalkozik Ávedik sokrétű irodalmi munkásságával is. Ez a fejezet egyebek között a következő műveket mutatja be: Az örmény szentmise szertartásai; Az örmény kath. szent mise; Dicsőítő beszéd, melyet Eudoxia császárné által száműzött Aranyszájú Sz. János, Kappadociának Cocussus városában tartott Világosító Sz. Gergely emlékünnepén 404. év körül; Adó és jövedék isme lap; Szentföldi emlékfüzér az 1882-iki első magyar jeruzsálemi zarándoklás alkalmából; Szabad királyi Erzsébetváros monográfiája. Az értekezés értékét emeli, hogy a szerző függelékben több eredeti irat, levél fénymásolatát is közli. Polyák Mariann tanulmányának végszavában két, Ávedik Lukácsra ellenkezően emlékező erzsébetvárosi véleményét ismerteti. A szerző ugyanakkor saját véleményének is hangot ad: Ávedik munkásságát nagy jelentőségűnek tartja mind a tanügy, mind az örmény kutatómunka területén. Ez utóbbival kapcsolatban hozzáteszi: több külföldi armenológus is hivatkozott Ávedik történelmi könyveire.
Az Örmény diszpóra a Kárpát-medencében című tanulmánykötet átfogó képet ad e nép 18-19. századi történetéről. Az örmények élete a 20. században sem volt tragédia nélküli. A török kormány 1915 és 1918 között lényegében szisztematikus irtóhadjáratot szervezett a területén élő, mintegy kétmillió fős örmény kisebbség ellen. A genocídium emléknapja az örmények számára 1915. április 24-e. Ezen a napon az Ifjú Törökök vezette kormány 200 örmény vezetőt tartóztatott le Konstantinápolyban. A régóta tervezett intézkedések az örmény férfinépesség elgyengítését és megsemmisítését célozták, és csupán az első fejezetét jelentették az örmény genocídiumnak. Az első világháború vége felé az atrocitások ideiglenesen enyhültek, de 1920 és 1923 között újra visszatértek. Az örmény genocídiumot a török hivatalos szervek máig nem ismerték el népirtásként.
Kozák Annamária
Letölthető PDF formátumban: Örmény diaszpóra a Kárpát-medencében.pdf