Bloch, Marc: Gyógyító királyok (A királyi hatalom természetfeletti ereje Franciaországban és Angliában). Osiris Kiadó, Budapest 2005., 568 p., 4200 Ft.

Marc Bloch mûvének alcíme: A királyi hatalom természetfeletti ereje Franciaországban és Angliában. Már a címbõl kiderül, hogy nem csak egy történettudománnyal kapcsolatos könyvet tartunk a kezünkben, hanem antropológiával és néprajzzal is érintkezõ munkát.

Marc Bloch – akit e munkája tett a történeti antropológia megalapítójává – mûvének megírásakor elsõsorban a legendákra és az írott forrásokra támaszkodott. A források feldolgozását nehezítette, hogy azok a legkülönfélébb helyekrõl kerültek elõ, és igen eltérõ jellegûek voltak: foglalkozott számadáskönyvekkel, orvosi értekezésekkel, liturgiai szövegekkel, politikai és teológiai írásokkal, képi ábrázolásokkal és sõt még kártyákkal is.

A szerzõ különbözõ betegségek – elsõsorban a görvélykor – királyok általi csodás meggyógyításának történetét tekinti át, a csodatételek megjelenésétõl egészen az eltûnésükig. A királyi kórnak nevezett görvélykor tuberkulotikus nyirokcsomó-gyulladás. Bizonyos térségekben ez a lassú lefolyású, és az arcot elcsúfító betegség járványos volt, bár ritkán volt végzetes kimenetelû. Franciaországban és Angliában a királyok puszta kézrátétellel meghatározott szertartás szerint gyógyították a görvélykórban szenvedõ betegeket.

Franciaországban Kopasz Károly óta, Angliában a 9. századtól kezdve kenik fel és koronázzák meg a királyokat. A koronázási ordo szerint elõször átadták a királyi jelvényeket – ezek közül a korona volt a legfontosabb –, majd felkenték õket a szent olajjal, ami a tömeg fölé emelte õket. Mindezek mellett csodásnak vélt jelek is díszítették a királyok testét. Franciaországban ez a jel a vörös kereszt volt, ami aztán liliommá változott. Angliában azt tartották a legfõbb jelnek, ha egy uralkodó születésekor távol került a tróntól, de mégis a korona várományosának tekintették. A Habsburgoknál is a franciákéhoz hasonló kereszt jelent meg, de nem vörös, hanem arany színû. A királyok jobb vállára helyezett jelek eredete Ézsaiás könyvének egyik részletébõl származhat, melyben ezt írja a Fiúról: „az uralom az õ vállán lesz”. Az isteni eredetû királyok – akiket felkentek és jelek ékesítették a testüket – természetfeletti hatalommal bírtak. Kínában úgy tartották, hogy õk irányítják a világ rendjét, a dánoknál a búzát kellett megérinteniük, hogy jó legyen a termés, Franciaországban és Angliában – mint már említetésre került – a gyógyításban látták az erejüket. Ugyanakkor e két ország mellett a késõbbi korokban más országokban is megjelennek a gyógyító királyok, így Itáliában a 13., Spanyolországban a 14., a Habsburgoknál a 15., míg Magyarországon a 16. században.

Az elsõ gyógyító a francia Jámbor Róbert lehetett, de õ nem csak a görvélykort gyógyította, hanem minden más betegséget is. Ezt az erõt örökölték utódai is. Angliában, 69 évvel Jámbor Róbert halála után jelent meg az elsõ kuruzsló, I. Henrik, aki Hitvalló Edvárdot tartotta az elsõ csodatevõnek, mert nem akarta, hogy úgy tûnjön, hogy plagizált volna a franciáktól. A kézrátétel tehát 1000 körül jelent meg Franciaországban, és utána 100 évvel késõbb megjelent Angliában is. A gyógyítás kizárólag a király kiváltsága volt, és utódai közül, aki nem lett király, nem is örökölte e képességet.

A gyógyító rítusok õsi elemekhez kapcsolódtak. Kezdetben az uralkodó megérintette a fertõzött testrészt, majd késõbb keresztet is vetett a betegekre és sebeikre. Késõbb a víz is megjelent a gyógyító szertartásban: a királyok a daganatos betegek megérintése után megmosták kezüket, és az emberek a mosdótálban lévõ víznek csodás erõt tulajdonítottak. Franciaországban a király a betegek megérintése elõtt imádkozott, és a csodatevést egyedül, csöndben hajtotta végre; Angliában a káplán segédkezett az uralkodónak. Elõször válogatás nélkül gyógyították a betegeket, majd a 15. századtól a francia királyok kizárólag a görvélykórosokat fogadták, valamint azokat, akik messzirõl jöttek, õk kaptak némi pénzt is. Angliában már a kezdetektõl fogva alamizsnát osztottak a szegény embereknek.

Hogy hányan járultak az uralkodó elé, azt csak a szigetországban lehet tudni, mert Franciaországban nem maradtak fenn erre vonatkozó számadatok. Például I. Edward 1736 személyt érintett meg uralkodásának 18. évében, ehhez képest 12. évében 192 beteget, a 28.-ban 938-at. Ha háború fenyegette az országot, vagy a király elutazott, akkor értelemszerûen sokkal kevesebb volt a meggyógyított betegek száma.

Franciaországban a királyok a csodatevõ képességüket egy Szent Marcoul nevezetû apáttól örökölhették, akit a nanti kolostorban temettek el. 1101-ben Corbenyt katasztrófák sora sújtotta: elpusztultak az állatok, tûzvész sújtotta a várost, katonák fosztogattak. Ezek után a lakosok vállukra vették a gyógyító apát, Szent Marcoul koporsóját, körbevitték az utcákon, ahol csodák történtek. Ezek után zarándokolni kezdtek a sírjához, a zarándoklatok pedig a 15. századtól rendszeressé váltak. Fõleg betegek látogattak el hozzá, akik vásárolhattak gyógyító erejû apró érméket, amin az apát arca volt látható. A betegeken kívül az uralkodók is ellátogattak ehhez a sírhoz, mert úgy gondolták, hogy ezzel nyerik el a görvélykórosok gyógyításának a képességét.

A királyok mellett a hetedik fiúknak volt (lány nem születhetett közben, csak fiú) még meg a képességük a gyógyításra. „…a hetedik fiúk kezükkel megérinthették a görvélykórban szenvedõ betegeket, amint azt a nép és mi magunk is hisszük…” Mielõtt megkezdték volna az orvoslást, õk is elzarándokoltak Szent Marcoul apát sírjához, és ott kilenc napig imádkoztak.

Az angoloknál és a franciáknál is a kézrátételen kívül görcsoldó gyûrûket is használtak gyógyításra. A gyûrûk már az ókortól kezdve a mágia eszközei voltak. Az angoloknál és a franciáknál a gyûrûk pénzérmébõl készültek, ami arany vagy ezüst volt, és az uralkodó évente egyszer, nagypénteken a kereszthódolat után helyezte el az oltáron. A cél az volt, hogy megszenteljék ezeket az érméket. A késõbbi idõkben már elõre odahelyezték a gyûrût az oltárra, és csak a pénzt kellett otthagynia az uralkodónak.

A középkor orvoslással foglalkozó könyveiben kevés adat maradt fenn a gyógyító királyokról, mert az emberek számára természetes volt, hogy az uralkodók csodákat tesznek velük. Noha az egyház „reformálói” (VII. Gergely és követõi) nem értettek ezzel egyet. Õk nem ismertél el a királyok természetfeletti hatalmát, amivel beleszóltak a mindennapi életébe.

A középkor végén, a 16. század elején virágkorukat élték a csodatevõ királyok. A francia uralkodók ebben az idõszakban gyakran külföldön is gyógyítottak, például I. Ferenc Bolognában gyógyított 1515-ben, VIII. Károly 1495. január 20-án Rómában a Szent Petronella-kápolnában érintett meg 500 embert. A francia királyok minden csodatétel alkalmával odamentek a betegekhez, míg az angolok végig ültek, és az egyik pap vezette hozzájuk a betegeket. Ráadásul a betegek kétszer járultak az uralkodó elé, elõször a pap vezette õket oda, utána maguk mentek a királyhoz.

A reformáció a királyi gyógyításra is nagy csapást mért. A hitújítók ugyan nem tagadták a természetfeletti erõk létezését, de nem fogadták el, hogy a természetfeletti erõk olyan gyakran beavatkozzanak a hétköznapi életbe.

A 17. századtól a görvélykórosok megérintése a franciáknál az udvari ünnepségek egyik fényes eseménye lett. XIII. és XIV. Lajos húsvétkor, pünkösdkor, karácsonykor, újév napján, és néha gyertyaszentelõkor, Szentháromság-vasárnapján, Nagyboldogasszony ünnepén és mindenszentekkor hajtották végre csodás cselekedeteiket. Ha Párizsban került sor a gyógyításra, akkor a királyi udvar bírája néhány nappal elõtte kidoboltatta az eseményt. Hogy máshol kidoboltatták-e az eseményt, arról a források nem írnak.

Az angol polgári forradalom idején a csodák háttérbe szorultak. Cromwell is megpróbálkozott a csodatevéssel, de ezt elutasították. A restauráció idõszakában tért újra vissza a királyi gyógyítás Angliában.

A 18. században tûnik el az uralkodói csodatevés mindkét országban, elõször Angliában. Ennek az egyik oka az volt, hogy a királyok mellett megjelentek kuruzsló dinasztiák, ezek tagjai mindenféle betegséget meggyógyítottak. Maguk a királyok is ezekhez a családokhoz jártak, ha gyógyítani kellett õket. A másik oka az volt, hogy II. Jakab kezdte háttérbe szorítani az anglikán lelkészeket, helyettük a katolikus papokat részesítette elõnyben, ami nem tetszett a népnek. Orániai Vilmos nyíltan visszautasította a kézrátételt. Az angol királyok és királynék közül Anna volt az utolsó, aki gyógyító rítust hajtott végre.

Franciaországban 1789-ben kellett XVI. Lajosnak felhagynia minden isteni jogra emlékeztetõ adottságaival. X. Károly uralkodása alatt még egyszer felélesztették a kézrátételt, de 1825. május 31-e után már a franciák sem tették rá a kezüket görvélykórosokra.

Nehéz megmondani, hogy tényleg csodatevõk voltak-e a királyok. Ezzel kapcsolatban már a korban is folytak viták. Egyes elemzõk szerint képesek voltak gyógyítani, mások szerint nem. A görvélykor nehezen gyógyuló betegség volt, de gyakran keltette a gyógyulás illúzióját. Ha a betegnél a kézrátétel után enyhülés következett be, akkor már igazolódott a csodatevõ-képességbe vetett hit. Illetve nem volt olyan szent vagy megszentelt személy, akinek ne tulajdonítottak volna természetfölötti hatalmat. Tény, hogy a kézrátétel lehet, hogy nem gyógyította meg a betegeket, de ártalmas biztosan nem volt.

A mû megértésében fontos szerepe van annak, hogy a szerzõ mindig külön tárgyalja Franciaország és Anglia történetét, ezáltal az angol és a francia történelemben kevésbé jártas olvasó sem veszik el az uralkodók között, hanem végig követni tudja õket. A mû végén található bibliográfiában a szerzõ a felhasznált irodalmat két nagy csoportba rendezi. Az elsõ csoportba tartoznak azok a mûvek, melyek általánosan foglalkoznak Franciaország és Anglia, valamint a királyok történetével. A második csoportba tartoznak azok, melyek szorosabban kapcsolódnak a gyógyító hatalomhoz. Mindezek mellett korszakonként is csoportosítja a mûveket, vagyis a középkor és az utána lévõ idõszak munkáit sorolja fel, szétválasztva az angol, a francia és a külföldi mûveket. Ezzel az olvasó nemcsak a mûben, hanem magában a bibliográfiában is könnyebben tud tájékozódni.

A bevezetõt Jacques Le Goff írta, melyben nemcsak a kutatás nehézségeirõl lehet olvasni, hanem a szerzõrõl is, és arról, hogy egyáltalán mi indította el a téma kutatásában. Talán a legfontosabb az orvos testvére iránti tisztelet volt.

A könyv egyik legjelentõsebb része a függelék, mert ebbõl az olvasó megismerheti a szerzõ által használt forrásokat. Az ikonográfia területére is elkalauzol minket, bár csak néhány metszet, oltárkép, freskó, festmény ábrázolt gyógyító rítust. A munkáknál feltûnteti a róluk készült reprodukciókat és tanulmányokat is. Ezután részletesen beszámol a felszentelés kezdeteirõl, koronázásról és részleteket is közöl Jean Golein Értekezés a felkenésrõl címû mûvébõl is. Valamint a függelékben számos ponton kiegészíti és pontosítja a mûvét.

Marc Bloch mûvének idõtállóságát a megírása óta eltelt több mint 80 év méltán bizonyította. Kutatásaival olyan könyvet tarthatunk a kezünkben, mely a történelemnek egy olyan szeletét mutatja be az olvasónak, amirõl addig nem sokat tudott vagy halott. Mivel az antropológiához áll igen közel, ezért nem csak a történészeknek lesz kedvelt olvasmánya, hanem akár a néprajzzal foglalkozóknak is.

Matus Zsanett

Letölthetõ PDF formátumban: Gyógyító királyok.pdf