Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemrõl. Szerk.: Romsics Ignác, Osiris Kiadó, Budapest 2005., 407 p.

A tanulmánykötet szerzõi a XX. század magyar történelmébõl merítettek olyan témákat, melyek valamilyen szempontból mind a mai napig vitatottak.

A könyv szerkezetét tekintve logikusan van felépítve, a tanulmányok kronologikus sorrendben követik egymást, átlagos hosszuk kb. 30-35 oldal. A kötet összesen tizenegy értekezést foglal magában, beleszámítva a szerkesztõ Romsics Ignác bevezetõ munkáját is. Pozitívumnak találtam, hogy a tanulmányokat követõen sort kerítettek a szerzõk rövid bemutatására is, amelybõl kiderül, hogy szinte mindannyian valamilyen módon az ELTE történelem szakához, ill. doktori iskolájához kötõdnek (vagy kötõdtek).

A dolgozatokról alapvetõen elmondható, hogy objektivitásra és tudományosságra törekednek, valamint modern szemléletben, az újabb kutatási eredményeket is felhasználva íródtak. Fontos az is, hogy a munkák pontos és részletes lábjegyzetezéssel vannak ellátva, ami a tudományosság iránti igényt támasztja alá. A tartalomjegyzéket átlapozva láthatjuk, hogy (a bevezetõ tanulmányt nem számítva) az elsõ világháborútól a Kádár-rendszer „gulyáskommunizmusáig” bezárólag egy átfogó képet kapunk a modern kori magyar történelemrõl. A megjelent mûvek nem feltétlenül válaszolnak meg minden vitás kérdést (hisz erre sokszor források hiányában nincs is mód), de kísérletet tesznek arra, hogy a különbözõ elméleteket, elképzeléseket rendszerezve mutassák be. E recenzió keretei nem teszik lehetõvé, hogy mindegyik tanulmányt részletesen vizsgáljuk, ezért behatóbb elemzésre csak a bevezetõ munka kapcsán kerítettem sort.

Bár a kötet bevezetõ Romsics Ignác által írt dolgozat nem kifejezetten a témával foglalkozik, mégis úgy ítéljem meg, hogy egy kicsit érdemes megállni ennél a munkánál, ugyanis ebben kapunk választ arra, hogy miért is van szükség erre a tanulmánygyûjteményre. (Bevezetés. A történetírás objektivitásának mítoszáról és a múlt mitizálásának elfogadhatatlanságáról.) Az író visszanyúl a régebbi korokban kialakult módszertani elképzelésekig, kezdve a reneszánsz idõszakával. Fontos összegzést kapunk a különbözõ korszakok történetírói módszereirõl, szemléleteirõl kezdve Giambattista Vicoval. Az elsõ elmélet, amelynél részletesebb elemzést olvashatunk, az August Comte nevéhez fûzõdõ pozitivizmus. Ezen az irányzaton belül az író sokat foglalkozik még a német pozitivizmus egy kiemelkedõ alakjával, Leopold von Rankeval is (aki szerint „a történelem menetét végeredményben Isten irányítja”) [1] A pozitivizmusra jellemzõ optimista szemlélet a történetírásban egészen a XX. század elejéig uralkodó volt, azonban az ezzel vitába szálló nézetek már a XIX század második felében megjelentek (pl. Wilhelm von Humboldt). A pozitivista módszertannal már gyökeresen szakított Robin C. Collingwood, aki szerint a „a történelem nem objektív valóság, hanem a történész mesterséges konstrukciója, aki viszont elkerülhetetlenül saját korának szempontjai szerint, mint individuum végzi ezt a rekonstrukciós munkát.” [2] Ennek a szemléletnek a jegyében tevékenykedett Oswald Spengler (A Nyugat alkonya) és Arnold J. Toynbee (Study on History), akik már sokkal szkeptikusabban álltak hozzá a történettudományhoz.

A második világháborút követõen nagy változások történtek világszerte, ami természetesen nem maradt hatás nélkül a történetírásban sem. A korszak legjelentõsebb irányzata a terjedõ kommunizmusnak köszönhetõen a marxizmus pozitivizmuson alapuló történelemszemlélete volt. A szerzõ hangsúlyozza, hogy a pozitivizmusnak ez az újbóli terjedése nem kizárólag a marxizmusnak tudható be, hanem egyéb társadalmi átalakulások, valamint a tudományok fellendülése is elõmozdította ezt a folyamatot (Ennek képviselõje például Emmanuel LeRoy Ladurie).

Az 1970-es évektõl kezdõdött egy újabb korszak, ami ismét szembefordult a pozitivista gondolatokkal, mondván, hogy nem hoztak megoldást a problémákra. Ismét elõkerültek a klasszikus történetírói mûfajok (Lawrence Stone: A narratíva újjászületése), és újraértékelték az eddigi nézeteket. Ennek a korszakában vagyunk jelenleg, s a történetírás az eddigiekben röviden felvázolt végletek közötti középutat keresi.

A bevezetõ értekezés további részében Romsics Ignác a legendák, mítoszok keletkezésének általános leírására vállalkozott. Ezen a tanulmány szerint nagy szerepe van a szubjektív nézõpontból íródott munkáknak. Napjainkra sok olyan munka születik, melyek esetében már nem is annyira az idõrendi és ok-okozati összefüggések feltárása a lényeg, hanem hogy olvasmányos mûvet, regényt alkossanak. A (poszt)modern és a „hagyományos” történész között nagy különbség van szemlélet tekintetében. Európa keleti területein, így nálunk is azonban más problémával kellett megküzdeni. Itt nem volt mód különbözõ nézetek felvonultatására, hanem a politika által meghatározott irányvonalat kellett követni, aminek hatása olykor még utólag is érezhetõ. Ez a magyarországi történetírásra jellemzõ helyzet is elõsegítette a különbözõ mítoszok („kollektív vágyak, s ha személyre irányulnak, akkor megszemélyesített kollektív vágyak”) [3] kialakulását. A mítoszok kialakulása kapcsán, bár más elméleteket is megemlít, a szerzõ Raoul Girardet csoportosításával ért egyet, mely szerint a mítoszok lehetnek összeesküvés elméletek (Dolchstosslegende), egy korszak aranykorként való leírása („boldog békeidõk” vagy a „gulyáskommunizmus”), egy válságos pillanatban megjelenõ hõs személy története (Horthy), ami Girardet-nál hiányzik a „gonosz”, áruló személy figurája (Károlyi Mihály, Rákosi) vagy különbözõ közösségek, nemzetek egységének mítosza (1956).

A tanulmány végkövetkeztetése az, hogy teljesen objektív történetírás nincs, és talán nem is lehetséges, de valamilyen módon törekedni kell rá. Nem lehet fiktív elemekkel kiegészíteni az (esetleg hiányos) eseményeket, ismerni kell a témába vágó eddigi elemzéseket, véleményeket, kerülni kell a mítoszokra oly jellemzõ érzelmi túlfûtöttséget. A téziseket, elméleteket hitelessé kell tenni autentikus források alkalmazásával, s ez alapja lehet az olvasóval, közönséggel kiépítendõ bizalomnak is.

A továbbiakban röviden szeretném bemutatni, hogy a tanulmánykötet milyen a XX. századdal foglalkozó munkákat tartalmaz. Az elsõ értekezés az ifj. Bertényi Iván tollából született Tisza István és az I. világháború. Mint a címbõl is kiderül a mûben elsõsorban Tisza háborúban való kirobbantásában és menetében betöltött szerepe kerül górcsõ alá. Ennek kapcsán is nagyon sok vitás kérdés látott napvilágot, például az, hogy mi okozta Tisza véleményének gyökeres megváltozását, s lett ezáltal a háború-pártiak jelképe, ill. mennyiben tehetõ felelõssé az összeomlás miatt. A tanulmány nem ad megnyugtató választ, s nem is adhat a megfelelõ források hiányában. Az eddigi ábrázolásmódokhoz képest, ahol gyakran Tisza bûnbakként jelenik meg (ennek következtében meg is ölték), egy sokkal árnyaltabb képet kapunk. Alapvetõen nem csak Tiszát lehet felelõssé tenni a súlyos kudarcért, mint ahogy ez bizonyos szakirodalmakban megjelenik.

A következõ tanulmány szerzõje Romsics Gergely sem ment messze ettõl a témától, hisz munkája A Habsburg Monarchia felbomlásának osztrák és magyar mítoszai az emlékirat-irodalom tükrében szorosan kapcsolódik a fentebb már tárgyalt eseményeknek. Fontos azonban megjegyezni, hogy teljesen más szemszögbõl látjuk az eseményeket, hisz az emlékirat-irodalom a történelem szubjektív megközelítése, amit óvatosan kell kezelni, és felhasználni. A tanulmányban például olvashatunk a „Dolchstosslegende”-rõl, vagy Tisza szerepérõl (bûnbak). Fontos azonban, hogy ezek a munkák sajátos szemléletük miatt talaját adják a mítoszok, legendák kialakulásának.

Még mindig az elsõ világháborúhoz kötõdik Ablonczy Balázs tanulmánya, ami a Trianon legendák címet kapta. A trianoni békeszerzõdés a magyar történelem egy olyan eseménye, ami nagyon sok legenda és mítosz alapjául szolgál. Több vitás kérdés is van ami foglalkoztatta, és mind a mai napig foglalkoztatja a közvéleményt. Ezek közé tartozik Apponyi Albert szerepe a békekonferencián. Sok forrásban, leírásban eltúlzott szerepet ruháztak rá, és nagyobb hatásúnak vélték tevékenységét, mint valójában volt (beszédét is csak egy nyelven, franciául, mondta el, angolul és olaszul „csak” egy összegzést nyújtott). A tanulmányban szerepel, hogy a békedelegáció tevékenységébõl nem magaslik ki annyira a báró tevékenysége, mint ezt eddig bizonyos írások éreztették. Egy másik jellemzõ Trianon-legenda Clemenceau magyar „kapcsolatáról” szól (magyar menyét hibáztatta fia elromlott házassága miatt). Bár a francia politikus kétségtelenül neheztelt magyar rokonára, ezt nem tarthatjuk számon a legfõbb indokok között (okok lehetnek a monarchia politikája, különösen a nemzetiségi kérdések, és Franciaország politikai érdekei). A béke kapcsán szóba kerülõ érdekes kérdés például, hogy hol írták alá (Kis- vagy Nagy-Trianon) a szerzõdést, ill. a kisantant tagállamai által az Antant képviselõinek biztosított „szórakozási” lehetõségek. Összességében azt lehet mondani, hogy ezek a legendák nehezen, vagy egyáltalán nem ellenõrizhetõek, így nagyon károsak lehetnek.

Zeidler Miklós Mozgástér a kényszerpályán. A magyar külpolitika „választásai” a két háború között címû tanulmánya egy jó összefoglalást nyújt arról, hogy milyen lehetõségei voltak a magyar diplomáciának a ’20-30-as években. A szerzõ sort kerít az alapvetõ fogalmak magyarázatára (kényszerpálya, mozgástér, választás), majd rátér a magyar külpolitikai próbálkozásaira, és más országok, elsõsorban Németország hatására. Maga a revízió és hatása a külpolitikára kérdésének tárgyalása elkerülhetetlen. A tanulmány szerint a magyar külügy a ’30-as évek második feléig, tehát a német befolyás növekedéséig alapvetõen szabadnak volt mondható. Ennek a német befolyásnak a növekedése alapvetõen a magyar politikusoknak köszönhetõ. Ennek voltak állomásai (1. bécsi döntés, ami még nem volt olyan kockázatos lépés, de a 2. már inkább). A Jugoszláviával kapcsolatos magyar állásfoglalás már sok kockázatot hordozott magában, amit azonban a terület visszaszerzés reményében vállalt a magyar politikai vezetés (bizonyos formai dolgokra ügyeltek a fennálló barátsági szerzõdés miatt). A teljes kényszerpályára kerülés gyakorlatilag csak ezt követõen, Magyarország háborús szerepvállalása után történt meg. A szerzõ felveti, hogy esetleg túl nagy célokat akartak megvalósítani, s ez okozta a háborúba sodródást, és végeredményben a kudarcot (emiatt azonban nehéz elítélni a kor emberét, aki teljesen más szemszögbõl látta az eseményeket).

Még a Horthy-korszaknál maradva olvashatunk egy írást Püski Leventétõl, melynek címe Demokrácia és diktatúra között. A Horthy-rendszer jellegérõl. A szerzõ korábbi (marxista) szemlélettel összehasonlítva jeleníti meg a ma jellemzõ nézeteket a két világháború közti idõszak politikai rendszerérõl. Alapvetõen szembehelyezkedik az elmúlt rendszerre jellemzõ szemlélettel és retorikával, s a Horthy-rendszert mint autoriter (tekintélyelvû) parlamentarizmust jellemzi.

Ezt követõen már a második világháború egy érdekes és tragikus eseménye kapcsán olvashatunk egy elemzést Olasz Lajos tollából, melynek címe Horthy István kormányzó helyettes halála. A tanulmány Horthy Miklós fiának és pályájának bemutatásával kezdõdik, hangsúlyozva, hogy politikai és katonai téren nem túl tapasztalt személyrõl van szó. Ebbõl is adódott, hogy önként vállalta a frontszolgálatot (már kormányzó-helyettesként), hogy tapasztalatot szerezhessen, ahol pontosan és jól végezte a munkáját. Az értekezésbõl kiderül, bár teljes bizonyosságot nyújtó források nincsenek rá, amire Olasz is felhívja a figyelmet, hogy tragikus baleset következett be, amit részben pilótahiba okozott (nem volt megfelelõ rutinja). Ezzel kapcsolatban születtek legendák, amik halálának vitatott részeire vetítenek rá, így például az özvegye által is képviselt merénylet-elképzelés. Ezekre azonban nincs bizonyíték, a jelek inkább balesetre utalnak.

Ungváry Krisztián Magyarország szovjetizálásának kérdései címû tanulmányával már a kommunizmus magyarországi kialakulásának témájához érkeztünk. A Szovjetunió szerepével kapcsolatban alapvetõen két szemléletet állít egymással szembe, egyik a hagyományos vagy ortodox, míg a másik revizionista. Elõbbi SZU agresszív politikáját hirdeti, míg utóbbi szerint az USA befolyásának terjedése kényszerítette ki a szovjetek terjeszkedését. A tanulmány, bár mindkét nézõpontban talál igazságokat, de a revizionisták szemléletét támadhatóbbnak tartja. A további részekben a szerzõ jellemzi a szovjetizálás menetrendjét, és azt, hogy ez a valóságban hogy történt. Végül egy kényes kérdés elemzésére is sor kerül, ugyanis nem tisztázott, hogy a második világháborút követõen Magyarországon valóban felszabadításról lehet-e beszélni. A különbözõ nézõpontokat is figyelembe véve Márai Sándor megfogalmazása talán a legelfogadhatóbb, aki megszabadításról beszél.

Ezt követõen egy érdekes téma kerül feldolgozásra, ami szintén a ’40-es évek második feléhez kapcsolódik, s ez a Nékosz mûködése. A Nékosz (Népi Kollégiumok Szövetsége) egy ifjúsági szervezet volt, mely fokozatosan került kommunista befolyás alá (ellentétben a Madisz-szal). A vizsgálódás középpontjában az áll, hogy a Nékosz (aminek alapja a Györffy-kollégium) milyen együttmûködésben állt a kommunista párttal, és más ifjúsági szervezetekkel. Rövid mûködése során egyre kényelmetlenebbé vált bizonyos kommunista vezetõk számára, s végül a támogató Rajk elvesztése után hamar felosztásra került.

A következõ tanulmány a XX. századi magyar történelem egyik legismertebb, de számos részletében mégis vitatott témájával, 1956-os forradalommal és szabadságharccal foglalkozik. A tanulmány szerzõje Békés Csaba ebben az írásában, mely a Gyõzhetett-e volna a magyar forradalom 1956-ban címet kapta, elsõsorban a nemzetközi vonatkozásokat vizsgálja. Már a tanulmány elején nemleges választ kapunk, s a továbbiakban ennek az igazolására kerül sor. Gyakorlatilag bemutatásra kerül a nagyhatalmak (USA – felkészületlenség, Szovjetunió – nem akart elveszteni egy ütközõállamot), az ENSZ hozzáállása a magyarországi eseményekhez. Fontos párhuzamosan zajló esemény a szuezi válság, ami sokak szemében megakadályozta, hogy magyar forradalmat kívülrõl segítsék. A tanulmány utal arra, hogy az angol-francia vezetés kihasználta a magyar forradalmat, és a szovjetek figyelmének magyarországi lekötöttségét, és ezért robbantották ki október végén a szuezi konfliktust.

A kötet utolsó tanulmánya a Kádár-rendszerrel foglalkozik, melyben a szerzõ, Valuch Tibor azt vizsgálja, hogy mire vezethetõ vissza a „gulyáskommunizmus kifejezés”, mely egyben az írás címe is. Másik fontos kérdés, hogy miért él még mindig sokak szemében egy pozitív korszakként ez a kb. két évtized. Három pontban kerülnek összefoglalásra az okok, amik a pozitív értékelés szempontjai lehetnek: 1. a gazdaság valamiféle fejlõdése, 2. mindenki számára érezhetõ technikai elõrelépés (aminek persze megvolt/van az ára), 3. a rendszerváltásban való csalódottság, a jelen kor viszonyainak negatív értékelése. Fontos, hogy a szerzõ párhuzamot von az 1956 elõtti viszonyokkal, és megemlíti a forradalom és szabadságharc hatását. Ennek fényében a Kádár-rendszer teljesen másként állt az emberekhez („élni és élni hagyni”), háttérbe szorult a nyílt erõszak, és bizonyos „jóléti” intézkedésekre is sor került. Mindehhez egy új jellegû gazdaságpolitika is tárult, melyek eredményeinek és hatásainak szemléltetésére több táblázat és grafikon is helyet kapott a tanulmányban. A gulyáskommunizmus idõszaka tehát a kádári rendszerrel köthetõ össze, azonban nem szabad elfeledkeznünk, mint ahogy a szerzõ is utal rá, hogy ennek meg volt az ára.

A könyv sok érdekes és vitás kérdését boncolgatja a XX. századi magyar történelemnek. Fontosnak tartom, hogy mindamellett, hogy olykor elég speciális témákról van szó, mégis egy átfogó képet kapunk a magyarországi események összetettségérõl és nehézségeirõl. Mindenkinek ajánlom figyelmébe a tanulmánykötetet, aki egy kicsit is behatóbban meg akarja ismerni az elõzõ évszázad magyar történelmét, ill. jobban meg szeretne érteni bizonyos ma is megfigyelhetõ folyamatokat.

Pödör László

Letölthetõ PDF formátumban: Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemrõl.pdf