M. Kiss Sándor: Utak 56-hoz, utak 56 után. Válogatott cikkek, esszék, tanulmányok (1981-2005). Mundus Kiadó, Budapest 2006., 446 p.
Egy tanulmánykötetet tart a kezében az olvasó, M.Kiss Sándor huszonöt évet felölelő történészi tevékenységének meghatározó elemző írásait.
A kötet első része olyan tanulmányokat foglal magában, amelyek annak az útnak a főbb állomásait elemzik, amelyek végül Magyarországot elvezették az 1956-os forradalomig. A második világháború utáni politikai helyzetet alapvetően két tényező határozta meg: egyrészt a szovjet katonai jelenlét az országban, másrészt pedig az immár legális párttá avanzsált Magyar Kommunista Párt koordináló szerepe. A szerző azokra a folyamatokra fókuszál, amelyek lehetővé tették a magyar demokratikus erők kiszolgáltatottságát. A kommunisták célja a hatalom kisajátítása volt, amelyet diktatórikus eszközökkel próbáltak elérni. A terror forgatókönyve szerint minden olyan személy, párt vagy szervezet potenciális áldozattá vált, amely alkalmas lehetett a nemzeti ellenállás megszervezésére: az 1945-ös választásokat megnyert kisgazdák, a történelmi egyházak, a magántulajdont képviselő parasztság/kulákság, a valódi és az ál-szociáldemokraták, sőt a kommunisták egyes csoportjai is.
A cél nem csupán ezen erők felmorzsolása volt, hanem a társadalom egészének koordinálása, illetve elriasztása is. A hatalom mindkettőhöz az Államvédelmi Hatóság segítségét vette igénybe. A háború utáni megtorló intézkedések és internálások jogi alapját a kommunista irányítású rendőrhatóság mellett az elvileg koalíciós alapon működő népbíróságok adták, a fasizmus elleni harc jelszavához azonban hamarosan a reakció elleni harc jelszava társult.
Amikor a háborús bűnös perek 1946 elején véget értek, a Politikai Rendészeti Osztály célja immár nem a valósnak vélt vétségek megtorlása lett, hanem a demokratikus erők felszámolása. Ennek biztosítása céljából a párt arra törekedett, hogy a politikai rendőrségnek mind nagyobb függetlenséget, illetve társadalmi ellenőrizhetetlenséget biztosítson. A Péter Gábor vezette Politikai Rendészeti Osztály ezért alakult át előbb a Belügyminisztérium Államvédelmi Osztályává (1946), majd a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságává (1948), végül független hatósággá (1949). 1948 közepére a magyar társadalom egy hatalmat gyakorló kisebbségre és a terrorizált többségre szakadt ketté.
Rajk László kivégzése fordulópontot jelentett, hiszen ekkor mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunisták szemében mindenki helyettesíthető figura. A Rajk-ügy és szatellit-perei kapcsán maguk az ÁVH-nyomozók voltak kénytelenek rádöbbenni arra, hogy immár nem valóságos bűnöket torolnak meg. A tömegterror keretében a belső karhatalom feladata lett a nagy reprezentatív kirakatperek helyi másolatainak tömegét kreálni. A besúgóhálózat az élet minden területét, a társadalom minden rétegét érintette, a szerv pedig módot és jogot kapott arra, hogy "az állam biztonsága érdekében" a végrehajtó hatalom teljes hierarchiáját ellenőrzése alá vonja. Péter Gábor, az "eszközember" hatalma párhuzamosan nőtt Rákosi és a párt hatalmával. A terror logikája szerint bukása elkerülhetetlen volt.
A szerző több tanulmányt szentel a háború alatti ellenállási mozgalomnak is, főként annak demonstrálására, hogy ez nem kizárólagosan kommunista ellenállást jelentett. Alaptétele, hogy a német megszállásig a fegyveres harc Magyarországon nem ellenállást jelentett volna, hanem polgárháborút. Az 1944. március 19. utáni ellenállásnak csak az egyik szárnyát adták a kommunisták, a hatalom mindig is német-ellenes része által vezetett mozgalom (Magyar Függetlenségi Mozgalom, népi ifjúsági ellenállás, Kiugrási Iroda) mellett.
A mű az ellenállás egyik módozataként tárgyalja Szent-Györgyi Albert háború alatti tevékenységét, a Szegedi Ifjúsági Szervezetben rektorként, illetve a Szent-Györgyi Szervezetben játszott szerepét. Az előbbiben a politizálgató professzor a szellemi egység fontosságát hangsúlyozó egyetemi ifjúság támogatójaként lépett fel, az utóbbiban már egy baráti csoportként gründolt szervezet szellemi vezetőjeként. A történet arra is rávilágít, hogyan alakul át egy csoport ellenállási mozgalommá. Szent-Györgyiék célja 1942-ben egy demokratikus programmal és határozott reformtörekvésekkel (pl. államosítás kártérítés fejében, földosztás) rendelkező párt létrehozása volt, 1943-ban már a vértelen hatalom-átvétel és a háborúból való kiugrás. Ennek érdekében a SZESZ speciális munkacsoportokat hozott létre. Szent-Györgyi 1943 januári törökországi útján felvette a kapcsolatot az angolszász titkosszolgálatokkal, 1944-re pedig kialakult a szervezet katonai csoportja is. A stratégiai cél immár az ellenállás politikai vezetésének megszerzése volt. A szövetségesek balkáni partraszállásának meghiúsulása, a nyilas hatalomátvétel, illetve a német megszállás azonban a szerveződés politikai és katonai szárnyát is felmorzsolta.
Az ellenállás másik példájaként több tanulmány foglalkozik a népi írók mozgalmával, különösen Németh Lászlóval és az 1942-es, illetve az 1943-as szárszói konferencián elmondott beszédeivel. A szerző hangsúlyozza, hogy a Németh László-féle „harmadik utas" politika, a minőségteremtés „apró, mocorgó szigetek" -koncepciója 1942-ben még elfogadott volt a népi írók között, 1943-ra azonban az illegális kommunista párttal kapcsolatot teremtő kollégák már nyíltabban támadták Németh személyét és politikai elveit. Az antiszemitizmus vádjához így kapcsolódhatott 1945 után az a vád is, hogy akadályozta az antifasiszta egységfront létrejöttét.
Az 1956-os magyar forradalomról írt tanulmányok alkotják a kötet második részét. A gondolatmenet szerint az 1956-os eseményekhez vezető erjedést nem Nagy Imre és köre indította el, bár a politikus már 1953-ban tudatában volt az ország súlyos gazdasági, politikai és morális válságának. Miniszterelnökként elsősorban ez utóbbi felszámolását tűzte ki célul. Reformjait azonban a szocializmus keretein belül képzelte el. Nem polgári átalakulásra törekedett, hanem egy olyan társadalmi béke létrehozására, amely a nép és a szocializmus érdekét szolgálja. Személyes tragédiája volt, hogy nem ismerte fel: törekvései a szocializmus bukásához vezethetnek. A szerző nem osztja azt a Nagy Imréről kialakult véleményt, hogy a miniszterelnök bizonytalan, döntésképtelen, az események után kullogó politikus volt. Reformelképzelései azért nem győzhettek, mert a saját diktatórikus apparátusa morzsolta fel őket. Miniszterelnökként nemcsak pártjának baloldalával kellett megküzdenie, hanem kapcsolatot kellett teremtenie az 1956 októberében az utcát elöntő tömeggel, az ebből elszórtan alakuló fegyveres csoportokkal, végül a fővárost megszálló szovjet csapatokkal is.
A történész elkülöníti az 1956-os budapesti fegyveres felkelést a vidéki békés tüntetésektől, amelyek végül térdre kényszerítették a bolsevik típusú Tanács-Magyarországot, térdre kényszerítették a szocializmust. Ezt a momentumot, a vidék társadalmi forradalmát, az önkormányzatiság megteremtésének törekvését és elindítását tekinti „56' csodájának".
1956. októberének budapesti eseményeinek értelmezésében ismét az Államvédelmi Hatóság szerepe kap hangsúlyt, hiszen a felkelő tömeg a gyűlölt erőszakszervezettel került szembe, amely viszont egyértelmű felső politikai utasítás nélkül vállalta a harcot és engedelmeskedett vezetői tűzparancsának.
Az ötvenhatos események közül a szerző kiemelten foglalkozik október 28. eseményeivel, Nagy Imre nevezetes rádióbeszédével, amelyben kinyilvánította, hogy a párt az október 23-28. közötti eseményeket nem tekinti ellenforradalomnak. Az új nemzeti kormány döntése az ÁVH megszűntetéséről, egy új karhatalom felállításáról, az általános amnesztiáról, a bérek rendezéséről, az erőszakos szövetkezetesítés megszűntetéséről, etc. valójában a forradalom győzelmét jelentette. Akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy a katonai diktatúra tervét, és ami végülis bekövetkezett: a szovjet katonai beavatkozást jelentett.
A hamisítatlan történészi hozzáállás, az aprólékos tényfeltárás igénye sugárzik azokból a tanulmányokból, amelyek a forradalom jellegzetes epizódjairól, a fegyvertelen tüntetők elleni fegyveres megtorlás szimbólumáról, a sortüzekről szólnak, s amelyek a szerzőnek a Történelmi Tényfeltáró Bizottság munkatársaként elért kutatási eredményeit tükrözik. A győri, a mosonmagyaróvári, a berzencei sortűz kapcsán - a tények ismertetése mellett - érdekes és fontos összefüggéseket ismerhetünk meg e brutális fegyveres fellépések helyenként eltérő okairól (Mosonmagyaróvárott például az államvédelmet elsősorban az operatív anyag védelme motiválta), körülményeiről, a forradalom leverése után ezekhez kapcsolódó perekről, illetve a sortüzek későbbi politikai értelmezéséről és utóéletéről.
Ötvenhat története annyiban is témája e kötetnek, amennyiben helyet kap benne egy, a forradalom utóéletével foglalkozó elemzés is. A szerző itt markánsan fogalmazza meg véleményét. A forradalom története a rendszerváltoztatás előtt a politikai manipuláció eszköze volt, s a "Kinek a forradalma?" , illetve a "Melyik ötvenhatnak vagyunk az örökösei?" kérdésre nem született egyértelmű válasz. A társadalom törekvései 1956-ban nem estek egybe Nagy Imre kommunista reformtörekvéseivel. November 4. után egyfajta etikai hozzáállás, a politikai kategóriákon felülemelkedett szabadságvágy kovácsolta egybe a két törekvést. A társadalomnak és a politikai vezetésnek máig nem sikerült efféle etikai alapon állva szembenéznie 1956-al.
Összességében ez a kiválóan válogatott, a tanulmányokat a megfelelő jegyzettel együtt közlő, szép kötet az elmúlt fél évszázad magyarországi történetének fontos momentumaira világít rá. A háború alatti ellenállás, az 1956-os forradalom történetét és emlékét igyekszik minden átpolitizálástól mentesen megvilágítani.
Aki ezt a tanulmánykötetet végigolvassa, nem csupán a történész pályafutásának főbb témáiról kap képet, nem csak a kutatási eredményeit ismerheti meg. Ennél többről van szó. A „szubjektív jegyzetek" fejezetcím alatt futó összegzésben egy ember képe rajzolódik ki. Gondolatai nem kizárólag az adott témára reflektálnak, hanem arra a korra is, amelyben ezeket a gondolatokat papírra vetette. Képet kaphatunk arról, milyen kihívások érhetnek egy történészt kutatásai során, miféle nehézségekkel kénytelen megküzdeni, milyen külső, aktuálpolitikai törekvéseket kell ellensúlyoznia ahhoz, hogy objektív történeti munkát tehessen le az asztalra. Személyes vallomás is ez a gyűjtemény. Emberekről, barátokról, nézetekről, személyes élményekről, érzésekről.
A történészek számára nem csak azért izgalmas, mert egy korszak elemző áttekintését nyújtja, számos kérdést vet fel és számos problémára ad választ, hanem azért is - számomra hangsúlyosabban azért -, mivel egyfajta történészi szakmai hozzáállást reprezentál: „… amit átéltél, úgy értékeld, hogy vedd észre a korszakból fakadó kötöttséget, majd emelkedj ezen felül." Így is lehet történeti munkát írni, így is lehet gondolkodni…
Spišák Monika
Letölthető PDF formátumban: Utak 56-hoz, utak 56 után.pdf