John Man: Attila, a barbár király. General Press Kiadó, Budapest 2005., 352 p.

„Különös dolognak látszik, hogy a hunok, még ezerötszáz év után is, oly sok érzelmet tudnak felkavarni…” [1] - tette ezt a megállapítást Maechen-Helfen történész több mint három évtizede a hunokról. Az állítás a mai napig megállja a helyét, hiszen ennek a népnek a történetét az évszázadok során sokszor, sokan és sokféleképpen megírták már.

Azt is tudjuk, hogy a történelemtudomány fõleg az írott források fennmaradt adataira támaszkodik. A hunokkal kapcsolatos írásos források római, görög eredetûek, illetve keresztény krónikák. Ezek elsõsorban saját történelmükhöz kapcsolódóan szerepeltetnek más népeket. Nem belsõ eredetûek, hiszen a hunok nem hagytak maguk után írásos feljegyzéseket. Az összes írott forrás kívülállóktól származik tehát, s így nehéz, ha nem lehetetlen objektív képet alkotni a rég megtörtént eseményekrõl.

Nemcsak e nép múltjának megismerésével, hanem legnagyobb uralkodójának - Attilának - a személyiségével, alakjával, s életmûvével is birkózik a történelem.

Egészen másképp ítélik meg õt Európa szerte, mint hazánkban. Nálunk szinte évezredes családtag, míg máshol a vad barbárság szimbóluma. Kegyetlen, vérszomjas, harcra és rombolásra áhítozó vezér.

John Man, az Attila a barbár király címû könyvével ezen az egyoldalú képen próbál meg változtatni, finomítani. A mû magyarul 2005-ben jelent meg a General Press Kiadó gondozásában, a fordítást Erdélyi András készítette.

A szerzõ 352 oldalon keresztül, 3 nagy részben, ezeken belül 12 fejezetben rajzol portrét Attiláról: a népét összefogó hadvezérrõl, a diplomatáról, üstökösként felívelõ pályájáról, s titokzatos haláláról. Közben felvázolja a sikert sikerre halmozó, majd a népek tengerében nyomtalanul eltûnõ Hun Birodalom és a nagy ellenfelek, Bizánc és Róma korabeli évtizedeit.

Az elsõ rész három fejezete (1-3 fejezet) a hunok õstörténetét, eredetét, vándorlásukat próbálja nyomon követni.

A hunok Belsõ-Ázsia sztyeppéirõl származó, valószínûleg ótörök nyelvû nomád nép tagjai voltak. Eredetük a Sárga-folyó és a Yin-shan hegységnél kezdõdött a Kr. e. évszázadokban. Kínai krónikák szerint a Xia- dinasztia utolsó uralkodója Chun-wei volt, aki északra menekült és õ lett a hunok õse.

Nem hun néven, de Chun-wei népe már a Kr.e. 9-8. században jelen volt Észak- és Közép-Ázsiában. A legutóbbi kutatások ugyanis bebizonyították, hogy az ezen a területen élõ Hsziungnu, hjono, huna név valószínûleg ugyanazt a népet: a hunokat jelenti. (A szerzõ maga is járt 2004-ben Mongóliában, Nojon-Úlban, s kutatta a névazonosságot.)

Európába a 3- 4. században érkezhettek - kezdetben alakalomszerûen - elsõsorban felderítési szándékkal. Marcellinus Aammianus írásaiból következtetve egyértelmûnek látszik a szerzõ szerint, hogy a 370-es években átjutottak a Volga alsó szakaszán, majd Balamir törzsfõnökük vezetésével a Don folyón is. Vereséget mértek és leigázták a Terek és a Kuban folyók vidékén élõ alánokat. Ezt követõen a Dnyepertõl nyugatra élõ ostrogótokat –keleti gótokat– rohanták le. A keleti gótok többsége meg is hódolt nekik. A vizigótok –nyugati gótok– a vereségüket elkerülendõ a Duna folyón átjutva menekültek nyugatra, s az akkor még egységes Római Birodalom határain belül telepedtek le. Késõbb, amikor megjelentek a balkánon, illetve a Dunán átkeltek a hun egységek is, ez már a legyõzött alán és keleti gót csapatokkal szövetségben történt meg. Egy évtizeddel késõbb, a hunok, pontosabban a hun törzsszövetség megerõsödött kelet-európai államisága tényszerû lett.

Külön felhívnám a figyelmet a 3. fejezet fontosságára. Mi magyarok, amúgy is fokozott érdeklõdéssel olvashatjuk a könyvet – már csak a hun-magyar rokonság kérdése folytán is, - de ez a fejezet csak rólunk, magyarokról szól.

A szerzõ a hunok nyomában járva felkereste hazánkat, s ellátogatott minden olyan helyre, ahol a források említik õket. Sõt, Kassai Lajos íjász személyében megtalálta Attila reinkarnációját is. Kassai - Man szerint - „csak valami adminisztrációs tévedés folytán kerülhetett a 20. századba”. [2]

Man itt kilép addigi tárgyilagos szerepkörébõl, s végig elragadtatással ír a lovas íjászról, s a lovas íjászatról. (Az angolok két éve mind Kassai lovas fotójával illusztrálták e könyvrõl szóló recenziójukat.)

A második rész négy fejezete (4-7 fejezet) Bizánc és Róma korabeli évtizedeit vázolja fel, párhuzamosan a Hun Birodalom és Attila sorsának elemzésével.

Attila 406 körül született. Gyermekkoráról nem tudunk konkrétumot. Valószínûleg 418 körül Honorius római császár udvarába került gyermekfogolyként. Feltételezhetõ, hogy fényûzõ életstílusban nevelkedett, s rengeteget tanult vezetésrõl, protokollról és más lényeges, késõbbi uralkodónak és diplomatának fontos dolgokról.

A hunok Rua hadúr vezetésével 432-re egyesültek. 434-ben Rua meghalt, s a hun törzsek irányítása unokaöccseire, Attilára, és annak bátyjára, Bledára szállt. Ebben az idõben a hunok a II. Theodosius által irányított Bizánci Birodalommal álltak összeütközésben. Követelték például a Birodalomba menekült „renegát” törzseik kiadását.

Nem sikertelenül: a keletrómaiak nem csak a menekült törzseket fordították vissza, hanem megduplázták 350 római fontnyira adójukat, megnyitották a piacaikat a hun kereskedõk elõtt, és a hunok által ejtett valamennyi fogolyért váltságdíjat fizettek. A megállapodással elégedett hunok felszedték sátraikat, és visszavonultak a kontinens belsõ területeire, öt évre eltûnve a rómaiak szeme elõl.

Theodosius felhasználta az alkalmat a Duna-menti határ védvonalának, valamint Konstantinápoly falainak a megerõsítésére. Eseménytelen így sem volt a Birodalom élete, 440-ben a vandál Geiseric és a szaszanida II. Yazdegerd támadásai borzolták a mindennapok nyugalmát. A hunok ki is használták a zûrzavar adta lehetõséget, a 440-es években elözönlötték a Balkánt (csak Konstantinápoly masszív falai állították meg õket).

Attila - Bleda rejtélyes halála után, immár egyedül vezetve a hunokat - kemény feltételeket diktált a keletrómaiaknak (például: aranyban fizetendõ adó, a Birodalom határainak rendezése). A béketárgyalások 448-ban kezdõdtek, mintegy három évig tartottak.

A 6. fejezet részletesen tárgyalja ezt az idõszakot, s a könyv egyik legérdekesebb részéhez érkeztünk itt el. John Man fõ forrása egy Priszkosz nevû rétor volt, aki követként járt Attila udvarában. A tárgyalások tele voltak kihívással, cselszövéssel, intrikával, feszültséggel, s Priszkosz Bizánci históriájának leírása alapján valóságos rémtörténet volt.

De milyen volt Attila, hogyan nézett ki?

Man ténymegállapítása szerint valószínûleg a mongol embertípusúak közé tartozott. Bizonyos, hogy a kelet-ázsiaiakra jellemzõ sajátos arcformája volt, melyhez az európaiak nem voltak hozzászokva, így gyakran durva jelzõkkel írták le.

Jelleme összetettebb volt. Egy olyan emberként kell elképzelnünk, aki bár kegyetlen, becsvágyó, hirtelen haragú volt, de sokszor csak színlelte a haragot, népének igyekezett minél többet megszerezni; õ maga puritán volt, akitõl ellenfelei rettegtek, de barátai nagylelkû támogatóra leltek benne.

Attila korának hunjai is már keveredtek a római civilizációval, leginkább a római határ germánokkal határos területén. Priszkosz például a hunt, a gótot és a latint nevezte meg a horda fõ nyelveiként! A rétor többek között beszámol találkozásáról egy keletrómai fogollyal, aki annyira hozzászokott a hunok életéhez, hogy már nem kívánt hazatérni régi hazájába.

450-ben Attila bejelentette, hogy támadást kíván indítani a vizigótok toulouse-i királysága ellen III. Valentin császárral szövetségben. Elõzõleg jó kapcsolatban állt a nyugati birodalommal és uralkodójával, Flavius Aetiussal – Aetius ugyanis 433-ban rövid számûzetését a hunok közt töltötte. A vizigótokkal szembeszálló és tõlük tartó Geiseric ajándékai és diplomáciai törekvései is segíthették Attila Rómával való szövetségének terveit.

Ám ekkor történt még valami, amirõl a 7. fejezetben olvashatunk részletesen.

Honoria, Valentin nõvére 450 tavaszán – hogy elkerülje kényszerített házasságát egy szenátorral – elküldte a hun királynak segítségkérését és gyûrûjét, házassági ajánlattal. Attila elfogadta azt, s a nyugati birodalom felét kérte hozományul. Mikor Valentin felfedezte a tervet, csak anyja, Gall Placidia gyõzte meg, hogy halál helyett csak számûzetésre ítélje Honoriát; Attilának pedig levelet küldött, melyben nyomatékosan tagadta a házassági ajánlat törvényességét. Attilát a levél nem gyõzte meg, követet küldött Ravennába, hogy kihirdesse Honoria ártatlanságát, az ajánlat törvényességét, és tudatta, hogy el fogja foglalni azt, ami jog szerint õt illeti.

Eközben a lovaglóbalesetben elhunyt Theodosius utódja, Marcianus megtagadta a hunoknak a további sarc fizetését; az ezt követõ inváziók, mind a hunok, mind más népek részérõl, igen kevés mozdítható értéket hagytak a Balkán területén. A száli frankok királya meghalt, és a két fiú közti trónharc árkot húzott Attila és Aetius közé: Attila az idõsebb, míg Aetius a fiatalabb fiút támogatta.

Innentõl pedig felgyorsultak az események.

A szövetségre lépõ vizigót és római seregek Chalons közelében megütköztek a hunokkal. A szerzõ felhívja a figyelmet arra, hogy a csatát általában a gót-római szövetség gyõzelmének tekintik, s Attila vissza is vonult, de hadjárata a Római Birodalom ellen tovább folytatódott.

A könyv harmadik részének (8-12 fejezet) címe igen találó Attila és a hunok sorsára vonatkozóan: Halál és átváltozás.

Attila a Tisza mellékérõl, ahol a birodalmának központja volt, elõször Konstantinápolyt kényszerítette adófizetésre, majd nyugatnak fordult. Róma valamint újdonsült szövetségesei, akiket ugyanúgy veszélyeztetett a hunok támadása, ellenálltak. 451-ben a Galliába betörõ Attila hatalmas seregével szemben Catalaunumnál hasonló erejû római-germán haderõ sorakozott fel. A rendkívüli véres csata döntetlenül végzõdött. Attila visszavonult, de a következõ évben Itáliára támadt rá. Hadai bevették Aquileia, majd Milánó városát, ám Róma kapuinál váratlanul visszafordultak. A hagyomány szerint csoda történt: I. Leó pápa szavai, és az égi jel mentette meg az Örök várost.

Egy év múlva pedig bekövetkezett Attila váratlan halála. A történet ismert: nászéjszakája után Attilát reggel vérbe fagyva találták, mellette a zokogó fiatal feleséggel. Mi is történhetett? Számtalan feltételezés látott már napvilágot, a szívinfarktustól a bosszúig bezárólag. Man azonban jelen orvosi tudásunk alapján úgy véli, az ok ettõl egyszerûbb, hétköznapibb lehetett.

1. Attila halálát gyomorfekélye okozta vérzés idézte elõ.

2. Attila két évtizeden át nagy mennyiségû alkoholt fogyasztott. Az alkoholizmus okozta betegségek között van egy állapot, amikor az erek túlfeszítettsége nyelõcsõi vértágulathoz vezethet. Egy hirtelen vérömleny pedig egy fekvõ, kábult embernél a tüdõbe kerülhet, halálát okozva.

Attila temetését is számtalan rejtély övezi, de minden bizonnyal sajátos ázsiai szertartások szerint került rá sor (tudjuk, hogy késõbb hasonló szertartással temették el az ázsiai türk fejedelmeket), majd a holttestet éjjel titokban a földbe rejtették.

Az utódlásért elõször Attila fiai csaptak össze. A küzdelembõl a törvényes örökös, Ellak került ki gyõztesen, de alaposan meggyengülve (454). Ezt használták ki Ardarik gepida király vezetésével a Kárpát-medencében lakó vazallus népek, s ligába tömörülve legyõzték Ellakot, aki maga is elesett a csatában. Megmaradt harcosai a moldvai-ukrajnai sztyeppékre vonultak vissza vagy keletrómai katonai szolgálatba szegõdtek. Ezzel a Hun Birodalom letûnt, ha maguk a hunok s Attila fiai, Dengitzik és Ernak egy ideig még hallattak is magukról. A hun uralom alól megszabadult népek hamarosan elözönlötték a két római birodalmat, s befejezték az antik civilizáció elpusztítását. Azt a pusztító mûvet, amelyet a valóságos rombolók krónikásai nyomán mindmáig egyedül a hunok számlájára szokás írni.

Az utolsó fejezet címe is ehhez kapcsolódik: Utóélet: a jó, a rossz és a bestiális hun. Az író itt megpróbálja összefogni, értékelni Attila szerepét, s bemutatja a hun vezetõ képének alakulását a historiográfiában (külön kiemelve hazánkéban!) egészen napjainkig. Végsõ konklúziója Attiláról, egy mondatban összegezhetõ: „Attila egyszerre volt zsarnok és hõs, a pogányság szimbóluma és Isten büntetése, attól függõen, hogy ki milyen szemszögbõl nézte õt.” [3]

John Man munkájának az értékét növelik a könyvben található képek, térképek, s a felhasznált irodalom jegyzéke. Itt kell kitérnem arra, hogy a szerzõ annak érdekében, hogy mûvét el is olvassák, szakított a történetírói hagyományokkal, s nem terheli agyon az olvasót lábjegyzetekkel, hosszú bibliográfiával, forrásjegyzékkel.

Hiányoltam egy Attila életét összefoglaló idõrendi táblázat, valamint egy helység és személynévmutatót is. Mindezekre szüksége lenne az olvasónak, a mû ugyanis részletes, néhol el lehet veszni benne. Ilyenkor jelentene segítséget, ha tudnánk, hol kövessük nyomon az egymást követõ lényeges eseményeket.

A könyv tartalmaz 16 oldal képmellékletet. Nemcsak régészeti leletek vannak bemutatva (fülbevalók, kengyelek, koponya stb.), hanem Kassai Lajosról és tanítványairól is találhatunk fotókat. A képek mellett térképvázlatok is felbukkannak a munkában, 3 darab. Ez nem mondható túl nagy számnak, bár pozitívum, hogy az ábrák elég részletesek.

Másik pozitívuma még a mûnek, hogy igen olvasmányos, könnyen magával ragadó stílusban íródott. Ennél fogva a fiatalabb korosztály (általános illetve középiskolások) számára is ajánlható, sõt történelmi órai keretek között is felhasználható.

Egyik legnagyobb érdeme John Man-nek, hogy mûvében azokra a kérdésekre kereste a választ, melyek a leginkább érdekelhetik az olvasókat Attila és a hunok történetével kapcsolatban. Mindezt nem sematikus módon valósította meg, hanem szórakoztató történelmi kirándulásra invitált bennünket. A szerzõ felkereste azokat a helyszíneket, ahol Attila és a hunok nyomai feltételezhetõk, betért múzeumokba, beszélgetett történészekkel, régészekkel, s mindig igyekezett saját nézõpontját, véleményét is bemutatni.

Összességében kijelenthetõ: John Man munkája kitûnõ olvasmánynak tekinthetõ. Egy recenzió alkalmából nem lehet visszaadni, csupán érzékeltetni lehet a kötet gondolati gazdagságát. Aki azonban rászánja az idõt a könyv végigolvasására (legyen az a téma iránt érdeklõdõ, vagy a korszakkal foglalkozó kutató), az biztos, hogy kellemes kikapcsolódás mellett alapos ismereteket szerezhet a hunokról, a korról, s benne Attila személyérõl.

Páll Andrea

Letölthetõ PDF formátumban: Attila a barbár király.pdf