Horváth Miklós – Tulipán Éva: In memoriam 1956. Zrínyi Kiadó, Budapest 2006., 368 p.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára megjelent mûvek közül egy olyat tarthat az olvasó a kezében, amely az eddigi legnagyobb hiányt próbálja pótolni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy további kutatásokra nem ösztönöz. A szerzõpáros és a kutatásban segítségükre levõ levéltárosok arra vállalkoztak, hogy összegyûjtsék a fegyveres harcok során elhunyt személyek legfontosabb adatait. A rendkívül igényesen kinézõ könyv közel 200 oldalon keresztül tartalmazza ezeket az adatokat. A Bevezetõ gondolatokban a szerzõk elmondják, hogy kutatásaikat ez irányban tovább folytatják, az eddig feltárt adatok nagy segítséget nyújtanak ebben. Tovább kell ezeket gondolni, hogy egy még teljesebb mû létrejöhessen.

A könyv hátoldalán a következõ olvasható: „A kötet három nagy szerkezeti egységbõl áll. Az elsõ részben Horváth Miklós hadtörténész tanulmányaiban a harccselekmények során elszenvedett veszteségekrõl, a polgári lakosság ellen végrehajtott fegyverhasználatokról, a sortüzekrõl, a Kádári-megtorlás áldozatairól olvashatunk. Tulipán Éva történész tanulmányában a veszteségek idõ- és térbeli, valamint a halálozások nemek, korcsoportok és az elhunytak foglalkozása szerinti megoszlását vizsgálja, illetve fogalmazza meg több szempontból is újdonságként ható szakmai következtetéseit. A kötet harmadik részében található, közel 3000 fõ halálának körülményeit adatszerûen bemutató táblázatokat, adattárat a szerzõk több, mint húsz, többségében levéltáros kutatásai alapján állították össze. A fõvárosban az alapkutatásokat Tulipán Éva végezte el. A kötetet Kiséri-Nagy Ferencnek az emlékezés hangulatát felidézõ fotói egészítik ki, teszik teljessé.”

Aki járatos 1956 szakirodalmában, az tudhatja, hogy a korszak talán legelismertebb hazai reprezentánsa Horváth Miklós hadtörténész. Korábban már rengeteg kutatást végzett a témában, elsõsorban a hadtörténeti vonatkozásokra fektetve a hangsúlyt. 2003-ban, az Akadémiai Kiadó által megjelentetett könyvében (1956 hadikrónikája) rendkívül részletesen foglalkozik ezzel. Az In memoriam 1956 címû kötet tanulmányai tulajdonképpen ennek részletes feldolgozásnak egy rövidebb változata, kivonata. Mindkettõ sajátossága az, hogy a politikatörténeti kérdéseket csak a legszükségesebb esetben, kontextusban a hadi eseményekkel említi meg. Teljesen nem is zárható ki, ugyanis az egyik következménye a másiknak. Az elsõ tanulmány legfontosabb vezérszálai a következõk: a szovjet csapatok bevethetõségének kérdése, majd a szovjet csapatmozgások; a szovjet csapatok behívása az országba, kivezénylése, majd újbóli visszahívása; felkelõ szabadságharcos csoportok Budapesten és vidéken, és azok fontosabb tevékenysége; a forradalom új fegyveres erejének, a nemzetõrségnek megalakulása, tevékenysége az egész országban. Ezek mellett egy-egy fejezetben a politikai vonatkozások is tárgyalásra kerülnek.

Az elsõ tanulmányban Horváth Miklós hadtörténész olyan kérdésekre ad választ, amelyek ezidáig részben megválaszolatlanok voltak, vagy legalábbis nagy bizonytalanság állt mögöttük. A szerzõ rendkívül logikus és következetes, állításait dokumentumokkal támasztja alá. Fõ álláspontja az, hogy az 1956-os forradalom nem provokáció következménye volt. A politika nem volt felkészülve ilyen eseményekre, a döntések az Elnökségen belüli viták folyamán formálódtak. Azonban a karhatalom szempontjából mégis voltak elõzetes lépések, ugyanis a szovjet csapatoknak és a magyar erõszakszervezeteknek is volt elõzetes karhatalmi tervük, egy esetleges beavatkozás esetére. Az események úgy alakultak, szükségessé vált ez a beavatkozás, így a hosszas magyar és szovjet tárgyalások két fontos dologban döntöttek. Az egyik, hogy az ország határain kívülrõl vezényelnek újabb csapatokat Budapestre, a másik pedig, hogy Nagy Imrét visszahívják a kormányba. Mindkettõnek megvolt a maga célja. Az elsõnek az erõdemonstráció, megfélemlítés; a másodiknak pedig az, hogy az általános társadalmi engedetlenséget lecsillapítsák. Azonban túl késõ volt már ahhoz, hogy az eseményeket a saját szájuk íze szerint irányítsák. Ugyanis közben már fegyveres csoportok alakultak Budapesten és az ország más területein is, elsõsorban a megyeszékhelyeken és a nagyobb városokban. A szerzõ ezeknek a csoportoknak a szerepét, tevékenységét elemzi röviden. Bemutatja felépítésüket, jellegzetességeiket. A szervezõdések fõ jellemzõje a spontaneitás, az irányításuké pedig az „egy megbízható vezetõ elve”. A tanulmány utolsó részében a forradalom és szabadságharc új szakaszának jellemzõirõl esik szó, vagyis az október 28-a utáni idõszakról. A szovjet csapatok megindulnak kifelé az országból, Nagy Imre feloszlatja az államvédelmi szerveket. Megalakul a forradalom új fegyveres testülete, a nemzetõrség. A nemzetõrség kezdetben civilekbõl áll, majd késõbb kiegészül – elsõsorban Budapesten – a felkelõ fegyveres csoportok tagjaival is. Vidéki városokban a rendõrség segítõjeként mûködnek. Feladatuk a járõrözés, az utcai „rendzavarások” megszüntetése, rendfenntartás, objektumvédelem. November 4-e után nagy részük feloszlik, de néhol az országban éppenséggel a szovjet támadás ellen alakulnak meg nemzetõr egységek.

A második tanulmány szintén Horváth Miklós munkája, amely A polgári lakosság ellen végrehajtott fegyverhasználatok, sortüzek bekövetkezésének általános jellemzõi címet viseli. A sortüzeket alapvetõen két nagy csoportba lehet osztani. Az egyik csoportba az október 23 és november 4 közötti, a másikba pedig a november 4 utáni sortüzek tartoznak. A szerzõ is követi ezt a kronologikus sorrendet, de ezen belül még más alcsoportokat is megkülönböztet. Külön tárgyalja a budapesti és a vidéki helyszíneket; kik lõnek a tömegre (így például határõr sortüzek); milyen helyszíneken történik (pártszékház, börtön, tanácsháza, rendõrség, stb.). A többször tárgyalt sortüzeknél ( a Rádió épülete, Kossuth-tér) csak a legfontosabb elemeket emeli ki, vagy néhol új adatokkal is szolgál. Grafikonon mutatja be a tüntetések megszaporodásával arányosan növekvõ fegyverhasználatot. A tanulmány végén a decemberben, már egy teljesen új karhatalom által vezényelt sortüzeket mutatja be.

A harmadik tanulmány egy merõben új megközelítésben tárgyalja az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeit. Szerzõje Tulipán Éva, aki kiváló módon ötvözi a történelem, a statisztika és a szociográfia tudományterületeket, egy tanulmányon belül. Elsõ olvasatra kissé nehézkesnek tûnik, még úgy is, hogy rengeteg szemléltetõ grafikon szolgálja a megértést. A vizsgálat tárgya a forradalom és szabadságharc során elszenvedett emberveszteségek. A tanulmány elején arra kapunk választ, hogyan is folyt az a kutatómunka, amelynek eredményeként létrejött a könyv nagy részét kitevõ, 200 oldalas táblázat. Az anyakönyvi kutatások végeredményeként Budapesten összesen 1847, vidéken pedig 596 áldozat regisztrálható. Az anyakönyvi kutatást levéltári forrásokkal és temetõi adatokkal is kiegészítették.

Tulipán Éva a veszteségadatokat különbözõ szempontok alapján elemzi, amelyek a következõk: a halálozások idõbeli és térbeli megoszlása; a halálozások nemek közötti megoszlása; a halálozások korcsoportok szerinti megoszlása; a halálozások foglalkozások szerinti megoszlása. Az ízelítõ kedvéért én most csak egyet emelnék ki és mutatnék be, mégpedig az utolsót. A szerzõ öt gyûjtõkategóriát állít fel:

1. fegyveres testületek: katonatisztek, tiszthelyettesek, tisztesek, sorozott katonák; valamint BM dolgozók (rendõrök, államvédelmiek)

2. munkások

3. szellemi foglalkozásúak-alkalmazottak (de: MÁV-dolgozói, korházi ápolók is)

4. tanulók: egyetemi-fõiskolai hallgatóktól egészen az általános iskolás diákokig

5. egyéb foglalkozások: földmûvesek, nyugdíjasok, kisiparosok, kiskereskedõk

Emberveszteség szempontjából, százalékokban mérve a következõképpen néz ez ki:

1. 51% - munkások

2. 16,3% - fegyveres testületek tagjai

3. 13,9% - szellemi foglalkozásúak

4. 7,4% - egyéb

5. 6,6% - ismeretlen a foglalkozása

A szerzõ természetesen a fegyveres testületek tagjai kategóriát tovább bontja, és bemutatja, hogyan néznek ki az arányszámok a honvédség, rendõrség, stb. tagjaira nézve. Ezeket a legnehezebb megállapítani, ugyanis a Kádár-rendszer alatt sokakat hõsi halottnak nyilvánítottak. Ezután külön megvizsgálja azt, hogy ezek az arányszámok hogyan viszonyulnak egymáshoz Budapest és a vidék tekintetében. A már fentebb felsorolt többi szempontot is hasonló módon elemzi a szerzõ.

A negyedik tanulmány újra Horváth Miklós munkája. A szerzõ a Kádári-megtorlás következtében elszenvedett veszteségeket elemzi. Az ideológiai megalapozottságon át közelíti meg a megtorlás jogi intézményrendszerét, majd külön szót ejt a megtorlás technikájáról is. Ezzel a témával sokan foglalkoztak már, itt elsõsorban egyfajta rövid összegfoglalást olvashatunk.

Ezután következnek, mintegy 200 oldalon keresztül, az emberveszteségeket összefoglaló táblázatok. Ezek tartalmazzák az elhunytak nevét, foglalkozását, személyes adatait (születésre vonatkozó adatok, anyja neve), lakhelyét, a halál helyszínét, idõpontját és okát. Természetesen, ahol nem álltak rendelkezésre megfelelõ adatok, ott hiányos a táblázat. Elõfordult olyan is, hogy egy személyrõl több, de ugyanakkor eltérõ adatot találtak. Ilyen esetben mind a kettõ rögzítve lett. Látszik, hogy a kutatások során hatalmas munkát végeztek, azonban én mégis találtam benne „szerkesztési” hibát. Véleményem szerint szerencsésebb lett volna, ha nem névsor szerint, hanem például megyére lebontva tárják az olvasó elé az adatokat.

A könyv további részében gyönyörû, színes fotókon tekintheti meg az ember az ország különbözõ városaiban található 1956-os emlékmûveket, szobrokat, emléktáblákat.

Mindenkinek tudom ajánlani ezt a könyvet, még olyanoknak is, akik nem nagyon érdeklõdnek a téma iránt, vagy nem túlságosan szeretnek olvasni. Ugyanis, ha naponta maximum öt percre kinyitja az ember és egy két áldozat nevét és adatait elolvassa, már ezzel méltó módon megemlékezik 1956-os forradalom és szabadságharc áldozatairól. Ezáltal nevük nem merül feledésbe, hiszen õk életüket adták a hazáért!

Bodrogi Károly

Letölthetõ PDF formátumban: In memoriam 1956.pdf