Valter Ilona: Árpád-kori téglatemplomok Nyugat-Dunántúlon. METEM könyvek 43., Budapest 2005., 330 p.

Aki valamelyest tájékozott a középkori régészet, mûvészettörténet vagy a Dunántúl helytörténetének irodalmában, már a könyv kézbe vételekor tudta, aki nem, a Bevezetés (7–9.) elolvasása után könnyen megbizonyosodhat arról, hogy a kötet szerzõje, Valter Ilona évtizedek óta avatott szakértõje annak a témának, melyet a most bemutatandó munkájában feldolgoz és az olvasó elé tár.

A szerzõ a könyv elején A dél-nyugat dunántúli táj (11–12.) címû fejezetben jellemzi azt a területet, ahol az általa vizsgált téglatemplomok találhatók. Ez a mai Vas és Zala megyét, valamint Somogy megye északi részét jelenti. A jelenlegi megyehatárok alapul vétele már csak azért is rendkívül praktikus, mert az 1950-ig Zala megyéhez tartozó Balaton-felvidék templomépítészete egy rendkívül sajátos, önálló egységet alkot, mely külön feldolgozást igényel.

A Történelmi visszatekintés (13–33.) címû, négy egységre bomló fejezetben elsõsorban igazgatás- és társadalomtörténeti szempontok érvényesülnek. Elsõként a vármegyeszerkezet kialakulásáról olvashatunk, melyben megismerkedhetünk Vas, Kolon (késõbb Zala), valamint Somogy megyék létrejöttével, a gyepû fogalmával és a nyugati határt védõ sáncrendszerrel. Ezt követõen a Nyugat-Dunántúl birtokviszonyaiba nyerthetünk betekintést. Az egyes megyékben birtokos nemzetségek, majd a tõlük származó családok neveinek egymás után való sorjázása több helyütt nehezen áttekinthetõvé teszi a szöveget, de a két mellékelt táblázat világos képet nyújt számunkra: Az elsõben Vas, Zala és Somogy megye magyar és idegen eredetû, Árpád-kori nemzetségei láthatók, a másik az említett megyék nagy-, közép- és kisbirtokos nemzetségeit vonultatja fel.

Ezt követõen a szerzõ rövid áttekintést ad a 13. század nagy társadalmi átalakulásáról, a királyi szervienseknek és a várjobbágyoknak Vas és Zala megyékben jól adatolható mozgalmáról, a nemesi megye kialakulásáról, a jobbágyság és a jobbágytelkek létrejöttérõl és a városiasodás folyamatának megindulásáról.

Ezután két fejezetben (Templomépítés a 11–12. században, 35–62; Templomépítés a 13. században, 63–86.) a már fent említett három megye 11–12., majd 13. századi templomépítészetét tekinti át elsõsorban az építtetõk szerint csoportosítva. Elõször értelemszerûen a korai királyi alapítású templomokat veszi számba, melyek két csoportra oszthatók: egyrészt az ispáni várakban álló templomok, másrészt a királyi alapítású monostorok jöhetnek szóba. Vasváron az okleveles források és csekély régészeti feltárások alapján több, egymásnak részben ellentmondó hipotézis létezik az ispáni várban lévõ templom, és a váralján épített plébániatemplom helyét illetõen. Zalaváron a Szent Istváni-i alapítású bencés apátság romjait egy homokbánya nyelte el, csak Giulio Turco 1569-es vázlata segítségével rekonstruálható valamelyest alaprajza. Az ispáni vár, és a benne lévõ plébániatemplom a monostortól keletre terült el. Ehhez hasonlóan Somogyváron a Szent László által alapított bencés monostortól északra, a Kupavárhegyen találták meg a régi ispáni vár és temploma maradványait.

A legelsõ plébániatemplomok tehát az ispáni központokban épültek, ezek követték Szent István nevezetes törvénye alapján a falvak egyházai. Korai falusi templomok esetében a szerzõ több adattal alátámasztva igazolja azt a már régebben, többek által felvázolt elgondolást, miszerint a korai templomok jelentõs része minden bizonnyal fából épült. [1]

Talán részben ez indokolhatja az ismert korai templomok csekély számát. Vas megyében részben Kiss Gábor, részben a szerzõ saját kutatásai alapján 15 templom esetében igazolható 11–12. századi létezésük, ezekbõl hétnél csak források alapján valószínûsíthetõ koruk, régészeti kutatás még nem támasztotta alá. Zala és Somogy megyében egyaránt 11 templomot sorol fel, ezek közül az elõbbiben hetet, utóbbiban pedig ötöt csak források említenek.

A fejezet végén tárgyalja a szerzõ a nemzetségi monostorokat. A Délnyugat-Dunántúl olyan országosan is jelentõs monostorokkal büszkélkedhet, mint a zselicszentjakabi, a nagykapornaki bencés, valamint a szentgotthárdi ciszterci monostor. Ezek mellett említésre kerül a Bibliájáról ismert Csatár, és a németújvári vár falai alatt megbúvó Küszen (Güssing) monostora is. Ugyanakkor megkérdõjelezhetõ a vasvári társaskáptalan templomának e helyütt való tárgyalása. Bár kétségtelen, hogy a társaskáptalan alapításának körülményei nem ismertek, de az eddigi nézetek is királyi és püspöki alapítást valószínûsítettek. Így talán célszerûbb lett volna már a vasvári ispáni vár templomainak tárgyalásánál kitérni rá.

A 13. század építészetét tárgyaló fejezet túlnyomó része a nemzetségi monostorokkal foglalkozik, melyek ekkor élték virágkorukat. A szerzõ elsõként a Hahó nemzetség építészeti tevékenységét tárja elénk, melyet a piliskei vagy hahóti bencés monostor, a rajki premontrei prépostság és a muraszemenyei ferences kolostor fémjeleznek. Röviden szól egyéb nemzetségi központokról is: a Bõ nemzetség Somogyjád melletti ágostonos prépostságáról vagy a Tibold nemzetség babócsai bencés apátságáról. Részletesebb kifejtést a türjei premontrei prépostságról, és a Ják nemzetség monostoralapításairól (pornói és a jáki apátság) és magánegyházairól (Véged, Jákfa) olvashatunk. Valter Ilona és P. Hajmási Erika 1990 óta végeznek ásatásokat a jáki monostordombon, melyek révén több új értékes adattal gyarapították a Ják nemzetség és falu történetét. Többek között megtudhatjuk, hogy a Szent Jakab-kápolna belsejében egy 11. század közepén épült rotundát tártak fel, mely Ják plébániatemploma lehetett a monostor alapítása elõtt. Ezt támasztja alá az a felfedezés is, hogy a monostordombon a 10. század végétõl folyamatos temetkezés zajlott. Feltárták ezenkívül a Ják nemzetség téglakúriáját is.

A következõ fejezet jelenti a könyv tulajdonképpeni témáját: a Délnyugat-Dunántúl mintegy 82, összefüggõ csoportot alkotó késõromán téglatemplomát taglalja (Késõromán téglatemplomok, 87–118). A templomok építõanyagát általában a környékén található építõanyagok szabták meg. Mivel a Délnyugat-Dunántúl jelentõs részén agyagos dombság található, így a téglaépületek vannak túlsúlyban. Követ ugyanis csak a Fertõ-tó környékén, a Keszthelyi-hegységben, valamint a Vas hegy környékén bányásztak, és ezeket az esetek többségében csak díszítésre használták. A templomok túlnyomó többsége félkörívesen, vagy patkóívvel záródott, egyenes záródású szentélyre csak néhol akadt példa. A szerzõ részletesen szól a kerektemplomokról, melyek egészen sajátos rétegét adják a vizsgált templomoknak. A templomok nyugati elrendezése igen változatos képet mutat, bár annyi közös pont azért megállapítható, hogy igen gyakori a tornyos, valamint a karzatos kiképzés. Elõfordulnak a hajóhoz hozzácsapott, vakterekként ható tornyok, de megfigyelhetõk karzat-torony kombinációk is. Valter Ilona is elveti a „kegyúri karzat” elméletét, csatlakozik Entz Gézának azon elgondolásához, mely szerint a kegyúr és rokonsága nem a karzaton, hanem az oltár körül foglalt helyet. Megoldási javaslattal sajnos õ sem szolgál, a nyugati karzat rejtélye tehát továbbra is megfejtésre vár.

A templomok – melyek belsõ megvilágítását a hajó déli falán lévõ kettõ vagy három, míg a szentélyen két kis ablak biztosította – külsõ díszítését téglából rakott lábazatok, párkányok és lizénák jelentették. A síkmennyezettel fedett hajót és a boltozott szentélyt diadalív választotta el. A belsõ falakat ülõfülkék, vagy falifülkék tagolták, ez utóbbiak pontos funkciója máig ismeretlen. (A szerzõ azon a véleményen van, hogy ezek „a tér nagyságának növelésére, a tágasság fokozására” szolgáltak. Kétségtelenül van ilyen hatásuk, de véleményem szerint a puritán, leegyszerûsített falusi templomokban kellett, hogy legyen valami konkrét szerepük is.) Freskóval viszont csak a csempeszkopácsi templomot díszítették, máshol ilyen jellegû díszítést nem találtak.

A kapuk legtöbbször a déli oldalon, a toronnyal rendelkezõ templomok esetében egyre gyakrabban a nyugati oldalon jelennek meg. Díszítésük a téglából falazott félkörívtõl a kõkeretes bélletes kapukon át az állati és növényi motívumokkal díszített timpanonig erõteljesen változó lehet. A vidék több falusi templomán tetten érhetõ a jáki monostor hatása is. Az apátsági templom déli kapujának Agnus Dei timpanonja – melynek máig tisztázatlan a kapcsolata a zalaszentmihályi templom jóval korábbi e témát ábrázoló timpanonjával – több falusi templomon (Ják, Szent Jakab-kápolna; Csempeszkopács, Sitke, Domonkosfa, Vasalja-Pinkaszentkirály) megjelenik természetesen jóval provinciálisabb kivitelben.

Összegzésként tehát Valter Ilona a következõket állapítja meg a vizsgált templomok kapcsán: Az alapozási mód és az építõanyag – elsõsorban a hasonló természeti környezet miatt – azonos. Az szinte megegyezõ alaprajzi formák és a falazási technikák miatt a templomok azonos építészeti gyakorlat termékei. „Az építõmesterek fõleg kõmûvesek voltak, akik egy idõben vagy egymást követõen emelték a templomokat. Kialakult és hagyományozódott egy alaptípus, amely nem igényelt különösebb építészeti tudást.” – írja a szerzõ. A kvalitásosabb munkákat – karzatos tornyok, faragott kapuzatok – több kisebb építõközösség végezte el, egy nagy „építõmûhely” elgondolását a szerzõ elveti. Ugyanakkor lényeges különbségek adódnak a nagyság, a szerkezeti megoldás és díszítésmód között. Ezek ugyanis – elsõsorban a nagyságuk – a szerzõ szerint az építtetõ társadalmi helyzetét jelezték. [2]

Ezután rövid kitekintések sorozata (119–131.) segítségével felvázolja a templomok utóéletét a gótikus bõvítésektõl a reformáción át a barokk újjáépítésekig. A kötet második felét tulajdonképpen egy gazdag függelék teszi ki. A szerzõ által összeállított adattárban (Történeti adatok a bemutatott emlékekhez, 133–171.) több mint hetven templomról szerepel rövid összeállítás, melyben a falu és a templom történetére vonatkozó adatokat, a templom rövid leírását és kutatástörténetét, valamint a rá vonatkozó alapvetõ irodalmat találja az olvasó. Ezt követõen P. Hajmási Erika Vas megyei (173–194.), valamint Vándor László Zala megyei (195–199.) kutatásait a szerzõvel megegyezõ szisztémában összeállított adattár segítségével ismerhetjük meg. A kötetet több mint száz alaprajz és közel kétszáz, zömében színes fénykép, valamint két térkép zárja, melyek gazdagon illusztrálják a könyvben olvasottakat.

Végezetül szeretnék rátérni néhány formai hiányosságra. Több helyütt kifejezetten zavaró, hogy a szerzõ forrásokra való hivatkozáskor a jegyzetben nem egyszer csak az egyes forrást felhasználó szakirodalmakat idézi, az eredeti szöveg kiadási helyét nem. A jegyzetekben esetenként nem következetesek a rövidítési módok, az irodalomjegyzékbe pedig több hiba is csúszott (pl.: Gyõrffy helyett Györffy György; a Hazai Okmánytár és a Zalai Okmánytár szerkesztõje Véghely Dezsõ, nem Véghelyi vagy Véghegyi; Fejér György Codex diplomaticusánál – latin nyelvû mûrõl lévén szó – értelmetlen a kötetek elõtt a német Band szó Bd. rövidítése), melyek talán a kötet alaposabb gondozása révén elkerülhetõk lehettek volna. [3]

Ezenkívül hiányolok a végén egy névmutatót, mely a mûben a kötetben szereplõ rengeteg helynév közötti eligazodásban nagy segítséget nyújthatna.

Mindezekkel együtt azt hiszem, hogy követendõ példa Valter Ilona könyve, mert történeti forrásokat, régészeti kutatásokat és mûvészettörténeti elemzéseket egyaránt segítségül hívva gondosan, aprólékos munkával feltérképezte egy régió szakrális építészetét rámutatva olyan összefüggésekre, melyeket más régiók esetében is felhasználhat a kutatás. Mûve megkerülhetetlen a középkor templomépítészetével és e három megye helytörténetével foglalkozók számára. Remélhetõleg a jövõben több, hasonló koncepciójú, a Kárpát-medence egyéb tájegységét és annak mûemlékeit feldolgozó munka lát majd napvilágot.

Nemes Gábor

Letölthetõ PDF formátumban: Árpád-kori téglatemplomok Nyugat-Dunántúlon.pdf