Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Osiris Kiadó, Budapest 2005.

Ungváry Krisztián hadtörténész, jelenleg az 1956-os Intézet munkatársa, több jelentõs hadtörténelmi témájú könyv szerzõje. Kutatási területe a második világháború hadtörténeti vonatkozásai és Magyarország a második világháború után.

Az itt tárgyalásra kerülõ könyvben a szerzõ nem kisebb feladatra, mint Magyarország második világháborús részvételének részletes tárgyalására vállalkozott. Ennek megfelelõen a mû igen terjedelmes, függelékekkel, bibliográfiával együtt közel 600 oldal. A könyv szerkezete kapcsán el kell mondanunk, hogy jól felépített és megszerkesztett, kronológiai sorrendben tárgyalja az eseményeket, ügyelve a logikai összefüggésekre is. Egy negatívumot említenék meg, ami a könyv használatát egy kissé nehézkessé teszi: a lábjegyzet helyett a szerzõ végjegyzetet alkalmazott, így a hivatkozások megtekintéséhez hátra kell lapozni. A törzsszöveget (kb. 480 oldal) követõen kapott helyet a függelék, amely tartalmazza az alakulat leírásokat (sorrendben: hadosztályok leírása, majd az ezredek, önálló alakulatok, zászlóaljak, mûszaki és tüzéralakulatok, végül a harccsoportok és csendõralakulatok felsorolása), jegyzeteket, rövidítéseket, jelmagyarázatokat valamint forrásjegyzéket és névmutatót. Jól kiegészítik a könyvet az elsõ és hátsó elõzéken található (mindkettõ az 1. hadsereg hadmûveleteit mutatja, elõbbi 1944. október a másik 1944. decemberéig), illetve a szövegbe beillesztett térképek, melyeken a legfontosabb hadmozdulatokat lehet követni.

A könyv elõszavában Ungváry Krisztián ismerteti, hogy miért tartja szükségszerûnek egy ilyen nagyszabású monográfia megírását. Indoklásában megemlít néhány jelentõs munkát a közelmúltból, melyek ezzel a korszakkal foglalkoznak, de egyik sem öleli fel ilyen szinten Magyarország második világháborús szereplését. Egyfajta kiegészítésként szeretnék itt kitérni két könyvre, melyeket a szerzõ ugyan nem említett, de mégis jelentõsek ebben a témakörben. Az egyik mû Ravasz István (aki mellékesen a vizsgált könyv lektora is) A Magyar Királyi Honvédség a XX. századi világháborúban, a másik a Szabó Péter – Számvéber Norbert szerzõpáros által megjelentetett Keleti hadszíntér és Magyarország (két kötet). Azzal azonban egyetérthetünk, hogy ezek a könyvek sem fedik le a vizsgált idõszak minden területét, vagy nem kellõ részletességgel. Erre példaként hoznám fel a magyar megszálló alakulatok tevékenységének bemutatását, melyre Ungváry Krisztián, az imént említett könyvekkel ellentétben, elég nagy hangsúlyt fektetett (összesen kb. 140 oldal).

Fontosnak tartom kitérni a könyv forrásaira, hogy milyen anyagokra támaszkodva állt össze ez a monográfia. Ehhez célszerû hátralapoznunk a források jegyzékéhez, ahol a különbözõ források kategóriánként külön kerültek összegyûjtésre. A szerzõ elõször az általa használt nagyszámú szakirodalmat sorolja fel alfabetikus sorrendben, melyben a magyar nyelvû publikációk vannak túlsúlyban, de szép számmal találunk német nyelvû irodalmat, valamint néhány oroszt is. A bibliográfiát követõen a levéltári anyagok következnek, melyek között sok hivatkozást találunk a német archívumok anyagára is, de a legtöbb dokumentum a magyar levéltárakból való. Orosz levéltári anyagok, talán azok elérhetetlensége miatt, a forrásjegyzékben nem szerepelnek. A források végén Ungváry Krisztián a felhasználásra került magángyûjteményét ismerteti, melyek közül az interjúkat emelném ki, hisz ezek az eseményeket átélt emberek élményeit tükrözik, amire a szerzõ, ahogy az elõszóban is kiemelte, nagy hangsúlyt fektetett. A forrásokat is látva megállapíthatjuk, hogy a könyv valóban egy átfogó és a lehetõségekhez képest pontos leírást kíván nyújtani Magyarország második világháborúban betöltött szerepérõl.

A következõkben röviden ismertetem, hogy a könyv milyen nagyobb egységekben tárgyalja a magyar hadsereg második világháborús szerepvállalását.

Az elsõ fejezetben, mely a Katonapolitika címet kapta, Ungváry bemutatja, hogy mik voltak a hadba lépés közvetlen elõzményei, ill. azt, hogy milyen körülmények között, és milyen eredménnyel került bevetésre a Gyorshadtest és a Kárpát-csoport. A szerzõ kitér a politikai elõzményekre is, a Trianon ellenes hangulatra, ami nagyban hozzájárult az ország háborúba sodródásához (A kassai bombázás nem kerül részletes tárgyalásra, bár a végjegyzetben szerepelnek a különbözõ elméletek). A hadseregfejlesztés problémái, hiányosságai már a háború elõtt megfigyelhetõk voltak, s ezt csak alátámasztotta a fentebb említett hadtest és harccsoport szereplése is, pedig a gyorshadtest volt a hadsereg legjobban felszerelt egysége. Emellett fontos megemlíteni a hadvezetés szemléletét, tevékenységét. A szerzõ Werth Henrik és Szombathelyi Ferenc vezérkari fõnökök tevékenységét hasonlította össze, s arra a következtetésre jutott, hogy elõbbi túlzott politikai (szélsõjobb) hatás alatt állt, így Szombathelyi sokkal inkább megfelelt erre a posztra. Szombathelyi és Horthy a Gyorshadtest minél elõbbi kivonását próbálta elérni a németeknél, amiért cserébe viszont Magyarország megszálló alakulatokat volt kénytelen küldeni Ukrajnába.

Így át is térhetünk a következõ fejezetre melyben Ungváry egy általános képet nyújt a megszállás folyamatáról, az elsõ kiküldött magyar alakulatokról (121., 124. ill. 102., 105. és 108. dandárok) és a Magyar Megszálló Csoport Parancsnokság létrehozásáról. A fejezet további részeiben inkább a megszálló politika általános jellemzõirõl olvashatunk. Németország kezdetben a fajelméletnek megfelelõen nem sokra tartotta a meghódított területek lakosságát. A terror eszközével kívánták megteremteni a rendet az újonnan megszállt területeken, és kíméletlenül léptek fel a partizánokkal és „partizángyanúsakkal” szemben. Ez annyit tett, hogy gyakran a civil lakosság esett áldozatul a partizánok elleni akcióknak, hisz nehéz volt a valódi partizánok beazonosítása. A megszálló erõk feladatát nehezítette, hogy a németeknek nem volt kidolgozott elképzelése a megszállt területek sorsáról. A civil lakosság két erõ, a Vörös Hadsereg által támogatott partizánok (akik között sok volt a hátra maradt szovjet katona) és a megszálló német-magyar csapatok között õrlõdött. Ezt felismerve a háború menete során a németek próbálták a lakossággal szembeni atrocitások számát csökkenteni, hogy ez által megnyerjék maguknak õket (kevés eredménnyel). A mû részletesen leírja, hogy milyen volt az élet frontvonalak mögött, több példát is említve. Ilyen eset volt például a 6. gyalogezred esetében, hogy az egyik zászlóaljparancsnok lemezteleníttette a nõket, és 25 botütést méretett rájuk azért, mert visszatértek falvaikba, hogy értékeiket kimentsék. A lakosságot azonban ez sem tántorította el, így 25 ember kivégzését rendelte el (nõket és gyermekeket is). A kivégzést nem mindenkin hajtották végre, a katonák elengedtek néhányat. Az eset leírása kapcsán azonban hiányoltam a forrás megadását, a szerzõ a végjegyzetben csak egy megjegyzést fûzött hozzá.

A szerzõ a megszállás általános leírását követõen tér rá a magyar alakulatok tevékenységére az ukrán, lengyel területeken. A fent említett megszálló csoport parancsnokság két részre vált, Nyugati és Keleti Megszálló Csoportra. A nyugati terület volt a nyugodtabb, így ennek leírása kevésbé hosszú, viszont a keleti területen súlyos összecsapásokra is sor került (ez volt a 102. és 105. dandár, majd hadosztály területe). A legsúlyosabb összecsapásokra a nagyobb erdõségek, mocsarak területén került sor (brjanszki erdõ, Pripjaty mocsárvidék), ahol nagy számú, és jól felszerelt partizán alakulatok tevékenykedtek (Kolpak és Fjodorov tábornokok vezetésével). Súlyos problémát jelentett a megszálló erõk felszereltsége, pontosabban annak hiánya, hisz tüzérséggel szinte egyáltalán nem rendelkeztek és az utánpótlás is folyamatosan akadozott. Így sikeres harcot nehezen lehetett folytatni, ráadásul a partizánok létszámbeli fölényben voltak. Ilyen körülmények között a területeket csak támpontszerûen lehetett ellenõrzés alatt tartani. 1943-tól kezdõdõen a szovjet csapatok egyre nyugatabbra törtek elõre, és lassan elérték a megszállók által felügyelt területeket. A magyarok tiltakozása ellenére az itt található gyenge erõket bevetették a szovjet reguláris csapatok ellen. Ez is mutatja, hogy a magyar parancsnokságoknak nem sok beleszólásuk volt a hadmûveletek irányításába. A megszálló erõk fokozatosan vonultak vissza, majd Magyarországra vonták vissza õket. 1943 nyarán a „csúcsidõben” kb. 90 ezer magyar katona vett részt a megszállásban.

A következõ fejezet a 2. magyar hadsereg (III. és IV. hadtest) doni harcait hivatott bemutatni kezdve a 2. hadsereg megszervezésével. Ehhez nagyon jó szemléltetõ táblázatok tartoznak, melyek a felszerelésre, fegyverzetállományra vonatkozóan tartalmaznak fontos adatokat. A fejezetbõl kiderül az is, hogy a hadsereg, bár a lehetõségekhez képest maximálisan próbálták felszerelni, komoly hiányosságokkal küzdött. A technika (páncélosok, tüzérség jelentõs része) már elavult volt, és a létszám sem volt elegendõ a rá szabott feladatra. A hadsereg parancsnoka a „zárkózott, puritán, és szigorú” Jány Gusztáv vezérezredes lett (akivel szemben Szombathelyi vezérkari fõnök lett). A magyar hadsereg mellett még jelentõs számban vettek részt szövetséges csapatok (románok, olaszok). A német-magyar támadások kezdetben sikeresek voltak, a magyar hadsereg is elérte a Don-folyót, és megkezdõdtek a hídfõharcok. A magyar hadsereg, bár általában jó terepviszonyok közepette vette fel a harcot, mégis súlyos vereséget szenvedett a Donnál. Ez annak is betudható, hogy kb. 200 km-es szakaszt kellett elfoglalnia, így nem volt módja a védelem mélységben történõ kiépítésére. Ungváry számításai szerint a hadsereg kb. 70 ezer bevethetõ emberbõl állt (bár a létszám hivatalosan 200 ezer körül volt). A három doni hídfõnél (Uriv, Korotojak, Scsucsje) végrehajottt összehangolt szovjet támadással szemben a magyar alakulatok ugyan idõlegesen tudták tartani állásaikat, de a szovjetek sztálingrádi támadó hadmûvelete tovább rontott a helyzeten, s végül a magyar csapatok 1943 elejére nem bírtak a szovjet túlerõvel. Ráadásul német és magyar parancsnokság között sem volt problémamentes a viszony (pl a visszavonulás kérdése kapcsán). A hadsereg óriási veszteségeket szenvedett: anyagi 70% (nehézfegyverzet 100%), a 204 ezer fõs létszám 1943 áprilisára 108 ezerre apadt. A súlyos vereség a felszerelés hiányosságainak és a szovjet erõfölénynek tudható be. Sok jogtalan kritika érte a magyar katonákat (sokszor magyar tisztek részérõl is), hogy nem tettek meg mindent, erre jó például Jány hadseregparancsa, melyben kifejtette, hogy a 2. hadsereg elvesztette becsületét, és hogy a rendet kemény kézzel helyre fogja állítani. Ungváry is kritikával élt Jány túlzó parancsával szemben (ellenpélda Hollósy-Kuthy vezérõrnagy).

A fejezet további részeiben a szerzõ röviden ismerteti a kiugrási lehetõségeket és a balkáni kérdést (illuzórikus elképzelés).

Ezt követõen Ungváry röviden leírja a megszálló alakulatok tevékenységének utolsó idõszakát, ill. értékeli is az eseményeket (lásd fentebb).

A következõ fejezetben Magyarország német megszállásának (Margaréta-terv) körülményei kerülnek bemutatásra. A német haderõ megjelenésének oka a magyarországi politikai vezetés béketapogatózásai a nyugati hatalmaknál. A német vezetés már nem bízott meg a magyar kormányzatban, ezt támasztja alá Edmund Veesenmayer teljhatalmú megbízott magyarországi tevékenysége és tárgyalásai. Ennek következményeként lépett Imrédy Béla a miniszterelnöki posztra. Ezután a szerzõ rövid elemzést nyújt a magyar hadiipar teljesítményérõl a Szabolcs-hadrend bemutatása kapcsán. A megszállást követõen Németország még jobban kihasználta a magyar ipari kapacitást, ebbõl adódóan a saját alakulatok felszerelése még nehezebben ment (ezt tetézte még a németek emberanyag iránti követelése is). A fejezet végén a Magyarországot sújtó légitámadások és légiháború rövid bemutatását olvashatjuk.

Az 1. magyar hadsereg harcai címû fejezetben már az 1944-es év eseményeirõl olvashatunk. A szerzõ az elsõ részben a hadvezetést foglalkoztató kérdéseket tárgyalja, például azt, hogy már ekkor felmerült magyar hadvezetésben, hogy Románia hamarosan szembefordul a tengelyhatalmakkal, és Magyarországnak fel kell vennie a harcot. Közben a fronton a magyar csapatok Stanyiszlau-Kolomea környékén harcoltak. A hadmûveleti kezdeményezés azonban már az oroszok kezében volt, õk voltak a támadók, s ezt a kezdeményezést a németek többé nem tudták visszaszerezni. A bizalom hiánya itt is megmutatkozott, ugyanis a magyar hadosztályoknál is mûködtek német összekötõ törzsek. Az 1. hadsereg bemutatása kapcsán jól áttekinthetõ táblázat szemlélteti a létszámot és a fegyverzetet, és ezekbõl kiderül, hogy a parancsnoknak, Dálnoki Miklós Bélának komoly hiányokkal kellett megküzdenie. A frontvonal már egyre közeledett Magyarországhoz, a szovjet csapatok már a Kárpátok hágóinak közelében jártak. Az 1. hadseregnek itt kellett állást foglalni, és felvenni a küzdelmet a támadókkal (a magyar megszálló erõk nagy része ekkor került visszavonásra). A magyar támadások komoly eredményeket nem értek el a túlerõben levõ orosz egységekkel szemben, és a veszteségek is elég magasak voltak. A beérkezõ német és magyar erõsítéseknek (1 lovashadosztály + német alakulatok), valamint az elnyúló szovjet utánpótlási vonalaknak köszönhetõen 1944 nyarára lelassult a szovjet elõrenyomulás. Ez azonban nem tartott sokáig, a Vörös Hadsereg az erõgyûjtést követõen megindította nyári offenzíváját, amivel szemben a magyar alakulatok nem tudták tartani állásaikat, és folyamatosan (olykor pánikszerûen) vonultak vissza az Árpád-vonalra (Kárpátok gerince). A visszavonuló hadsereg az 1. és a 4. Ukrán Front erõivel került szembe, a folyamatos harcokban egyre inkább meggyengült, és folyamatosan visszavonulásra kényszerült. 1944. októbere után az 1. hadsereg gyakorlatilag teljesen felmorzsolódott. A leírtak mellett fontos megjegyeznünk s erre Ungváry is felhívja a figyelmet, hogy a magyar egységek kiemelkedõen teljesítettek, fõleg annak tudatában, hogy gyenge felszereltséggel rendelkeztek, és gyakran utóvédharcokat bíztak rájuk. Erre több példát is olvashatunk a könyvben a sok szemléltetõ térkép, kép és táblázat mellett.

A következõ fejezetben már a Magyarország területén folytatott összecsapások bemutatására kerül sor, melynek kiindulópontja 1944 augusztusa, a román átállás. Az akkori Magyarországon Erdély területén folytak elõször komoly harcok a támadó szovjetekkel. A német Dél-hadseregcsoport egységei közül a magyar 2. és a német 8. hadsereg (Wöhler-seregcsoport), és a magyar 3. és német 6. hadsereg (Fretter-Pico seregcsoport) foglalta el a védõállásokat (Ungvárynál megfogalmazásából nem derül ki világosan, hogy melyik hadsereg melyik parancsnok alá tartozik). A iasi-kisinyov-i hadmûveletben, melynek következménye Románia kiugrása volt, a 2. és 3. Ukrán Front vett részt, s ez a két magasabb egység folytatta tovább a hadmûveleteket Magyarország területén. Elõbbit Malinovszkij, utóbbit Tolbuhin marsall vezette. Petrov marsall 4. Ukrán frontja északi irányban a Kárpátok felõl támadt, de ebben az irányban nem tudtak olyan gyors sikereket elérni. Ennek kapcsán a szerzõ egy rövid leírást ad a honvédség 1944-es szervezetérõl, ill. az egyre súlyosbodó gazdasági-ipari nehézségekrõl. Ehelyütt szóba kerül a katonák motiváltságának a kérdése is: mivel a magyar katona szegény, nem érzi, hogy van vesztenivalója, melyben Ungváry a Horthy-rendszer kritikáját látja.

Az erdélyi harcok során került sor a tordai csatára, ami a magyar hadsereg utolsó sikeres támadó hadmûvelete volt. Ezzel idõlegesen feltartóztatták a támadó szovjet-román csapatokat (1944. szeptember). A következõ hónapban került sor a második világháború egyik legnagyobb páncélos ütközetére a Tiszántúlon. A szovjet hadvezetés célja az Erdélyben harcoló német-magyar csoportosítás bekerítése és megsemmisítése volt, a német-magyar vezetés célja pedig csapataik kimentése. Ezt olykor megnehezítették a katonai-politikai vezetõk közti nézeteltérések, ill. a legfelsõbb vezetés hibás döntései, személy szerint Hitler parancsai, melyek sokszor irreális célokat tûztek ki. A tiszántúli harcok végül német gyõzelmet hoztak, legalább is abban az értelemben, hogy az Erdélyben lévõ seregcsoportokat sikerült kimenteni a Tisza jobb partjára, de a Tiszántúl elveszett. A német siker a szovjet hadvezetés hibás döntéseinek is köszönhetõ volt, hisz olyan irányokban erõltették a támadásokat, ahol nem tudtak komoly eredményt elérni (pl. Nagyváradnál sok idõt elvesztegettek). A nagyobb szovjet támadó csoportosításokat Plijev és Gorskov tábornokok irányították. A veszteségek elég súlyosak voltak, bár a németek feleannyi páncélost (kb. 250) és feleannyi embert veszítettek, de õk sokkal nehezebben pótolták, mint a szovjetek. Ehhez kapcsolódóan a szerzõ bemutatja, hogy a szovjet katonaság milyen atrocitásokat követett el kiemelve például a lakosság tömeges elhurcolását és az erõszakos cselekményeket.

Ilyen körülmények között került sor a magyar kiugrási kísérletre 1944. október közepén, ami kudarcot vallott. A legfõbb probléma szervezetlenség volt, nem volt tisztázva, hogy kinek mi a teendõje, ráadásul a németek már jóval a kiugrási kísérlet idõpontja elõtt tudtak a tervrõl. Az események változásokat idéztek elõ, további német egységek megjelenése Magyarországon, Horthy fiának elrablása és Szálasi kinevezése. Több magyar katona is ellenezte a németekkel való szembefordulást, s ez is elõsegítette a kiugrás sikertelenségét.

Ezután a szerzõ ismét a hadsereg október végi jellemzésére kerít sort gazdasági adatok tükrében is. A hiányos levéltári források azonban megnehezítik a korszak vizsgálatát. Az azonban bizonyos, hogy a németek szemében a magyarországi hadszíntér egyre fontosabb lett, elsõsorban gazdasági szempontból (zalai kõolaj, bauxit…). Ennek megfelelõen a Magyarországon bevetett német egységek száma egyre magasabb lett, s ez is bizonyította, hogy a Wehrmacht vezetõi (és Hitler) számára Magyarország elsõdleges hadszíntér lett.

A szovjet elõrenyomulás következõ állomása Budapest volt, aminek bevételével (Sztálin parancsára) feltöltés és pihenés nélkül menetbõl próbálkozott a 2. Ukrán Front támadó csoportosítása, sikertelenül. Sztálin is egyre inkább siettette a támadásokat, gondolva már a háború utáni helyzetre. A szovjet hadsereg ezt követõen még több frontális támadást indított a pesti hídfõt védõ Attila vonalakkal szemben, de végül csak a 3. Ukrán Front bevonásával sikerült eredményt elérni: december végére bekerítették a fõvárost. Budapest sorsát Hitler parancsai pecsételték meg, aki elrendelte, hogy a várost utolsó emberig védeni kell, s erõddé nyilvánította. Így Leningrád és Sztálingrád után a Budapestért folytatott harcok tartottak a legtovább. A védelmet megnehezítette a német és magyar vezetés közti egyet nem értés, ill. a tisztázatlan vezetési hatáskörök (Pfeffer-Wildenbruch, Winkelmann SS-tábornokok, Breith tábornok). Mindemellett a körbezárt város ellátása is megoldhatatlan probléma elé állította a német-magyar erõket (repülõvel nem tudtak elegendõ utánpótlást biztosítani). Bizonyos adatok szerint az ostromlottak létszáma nem érte el a 100 ezer fõt, a támadók ennél kétszer többen voltak, és nem küszködtek utánpótlási gondokkal (a hátrébb lévõ tartalékos erõket nem említve). Ekkorra már a német és magyar fél közötti ellentétek egyre nagyobbak lettek, a németek hajlamosak voltak a magyarokat hibáztatni a kudarcért.

A szerzõ ezt követõen részletesen leírja a pesti oldal, majd a budai oldal harci cselekményeit, végül bemutatja a kitörési kísérletet is, amelyre 1945. február 12-13-án került sor. A nagyjából 15-20 ezer német és magyar katona közül kb. 700 ember jutott át a szovjet vonalakon, a többiek fogságba estek, vagy meghaltak (a parancsnokok is erre a sorsra jutottak).

Fontos még megemlíteni, hogy január folyamán Budapest felmentésére három hadmûveletet is indítottak a németek Konrad fedõnév alatt. Két elképzelés merült fel, egyik az északi, másik a déli megoldás a támadás irányának megfelelõen. Az elõbbi kockázatosabb volt, de kevesebb üzemanyagra volt szükség és a meglepetés is emellett szólt, utóbbi esetében a terep jobban megfelelt a páncélosoknak, de több benzin kellett, és átcsoportosításra volt szükség. A Konrad I és II. az elõbbi, a Konrad III. hadmûvelet az utóbbi irányba indult meg, mindhárom sikertelenül. A harmadik támadás volt a legnagyobb, de nem sikerült az érintkezést felvenni az ostromlottakkal. A támadáshoz egyébként jelentõs erõket csoportosítottak Magyarországra más frontokról (IV. SS-páncéloshadtest Herbert Otto Gille parancsnoksága alatt), ami újfent bizonyítja a magyar hadszíntér jelentõségét. Az erõviszonyok alakulását táblázatok alkalmazásával, a különbözõ egységek mozgását pedig térképek használatával tette szemléletesebbé a szerzõ, ezáltal könnyebben követhetõk voltak az események. A fejezet végén a második világháború utolsó nagy német támadó hadmûvelete (Tavasz ébredése) kerül górcsõ alá. Ez már a hitleri Németország haderejének végjátéka volt, melyben még egy utolsó kísérletet tettek a szovjet erõk szétvágására és visszaszorítására. Az ország hadmûveleti fontosságát bizonyítja, hogy ez a hadmûvelet is magyar terülteken zajlott (meg kell jegyeznünk, hogy a szovjet csapatok ekkor már kevesebb, mint 100 km-re voltak Berlintõl). A hadmûvelet kezdetének kijelölt idõpontja (március eleje) sem volt túl szerencsés, hisz ekkor a Dunántúlon (támadás helye a Balaton és a Velencei-tó között volt) olvadás van, és egyben ez a tavaszi esõzés idõszaka is, ami megnehezíti a páncélosok alkalmazását (s ez be is következett). Bár a frontvonalban bevetett harckocsik száma alapján kevesebb szovjet eszköz állt rendelkezésre (a tartalékok és a 9. gárdahadsereg nélkül), de az élõerõ és a tüzérség tekintetében elsöprõ fölényt élveztek. A készülõ német-magyar támadásról az ellenség információkat szerzett, így lehetõség volt a felkészülésre (a kurszki csata tapasztalatainak felhasználásával szervezték meg a védelmet). Ennek ellenére azt mondatjuk, hogy a támadók (fõerõk: IV SS-páncéloshadtest, és a 6. páncélos hadsereg) jobb idõjárási és terepviszonyok között komoly sikereket érhettek volna el.

A német támadás kifulladását követõen március közepén a szovjet erõk már a további nyugati irányú elõrenyomulást tervezték, melynek fõ célja Bécs (ill. Pozsony) volt. Március 16-án tüzérségi elõkészítéssel kezdõdött meg a két Ukrán front hadmûvelete. A könyv adataiból kiderül, hogy anyagi és élõerõ tekintetében is nyomasztó volt a szovjet fölény (például a kb. 644 ezer szovjet katonával szemben mindösszesen 270 ezer német-magyar állt szemben). Magyar részrõl a szerzõ megemlíti azt is, hogy a magyar katonák harci kedve egyre kisebb volt, egyre több szökésre került sor, de voltak alakulatok, melyek még mindig harcoltak, sõt a határon túlra is visszavonultak. A legnagyobb összecsapások a Balck-seregcsoport arcvonalán folytak, a szovjet erõk visszatartása már lehetetlen volt. A visszavonulási kérelmeket azonban rendre elutasították, így többször sor került arra is, hogy felsõbb engedély nélkül vonták vissza az erõket. Hitler ekkor már minden realitást nélkülözõ parancsokat adott ki (ill. késlekedett a visszavonulási parancsok kiadásával). Itt kiemelnék a szerzõ által is említett rendelkezést, mely a híressé vált "karszalagparancs"”nevet kapta. A Leibstandarte Adolf Hitler 1. SS páncéloshadosztály visszavonulási kérelmeket nyújtott be a parancsnokság felé, amire Hitler úgy reagált, hogy eltávolíttatta a karszalagokat, mondván, hogy az alakulat nem méltó a név viselésére. Ennek a parancsnak gyakorlatilag semmi értelme nem volt, hisz a csapatok, álcázási célból, amúgy sem viselték az effajta megkülönböztetõ jelzéseket. Hitler emellett megkezdte a bûnbakok keresését is, s ennek következtében változások történtek a magasabb egységek vezetésében. (Effajta bûnbakkeresésre már korábban is sor került). Érzõdött az is, hogy Hitler és vezérkari fõnöke Guderian nem igazán látta át a magyarországi hadszíntér viszonyait, s döntéseikkel többször hátráltatták a sikeres harcokat. Mindemellett a magyar haderõt is bûnbakként kezelték, a kudarcokért sokszor õket okolták. Ebben az idõben szintén sor került egy érdekes esetre, melyet Ungváry is megemlít. A magyar Szent László hadosztály vezérkari fõnöke Lajtos Árpád szovjet hadifogságba esett, és arra kényszerítették, hogy szólítsa fel alakulatát az átállásra. Erre nem került sor, még is az a hír terjedt el, hogy a teljes egység átállt. Erre válaszul Balck tábornok kiadott egy parancsot, amiben felszólított a magyar katonák lefegyverzésére, s ennek következményeként súlyos atrocitásokra került sor magyarokkal szemben (a parancsért a német vezetés bocsánatot kért). Ilyen körülmények között zajlottak az utolsó összecsapások Magyarország területén, s egészen április 12-ig tartottak (ekkor foglalták el az utolsó települést a Pinkamindszenthez tartozó Dénes- és Kapuy-majort).

A könyv utolsó fejezete az események következményeit, értékelését tartalmazza. Fontosnak tartom, hogy ebben az utolsó fejezetben Ungváry sort kerít a magyarországi veszteségek összesítésére, és egy kis kitekintésre, hogy mi vár Magyarországra az elkövetkezõkben (pl. németek kitelepítése). A veszteségek szemléltetésére táblázatok is szerepelnek éves lebontásban. Ezekbõl kiderül, hogy a hadsereg összesen 110-155 ezer halottat, és kb. 690 ezer hadifoglyot és eltûntet veszített, valamint nem mellékesen több mint fél millió volt a civil áldozatok száma (ebbõl kb. 450-490 ezer a zsidó származású). Ungváry Krisztián azonban felhívja a figyelmet arra, hogy statisztikai adatok nem pontosak ill. hiányosak, így elég nehéz a valós veszteségek kikövetkeztetése.

Végigtekintve a könyv fejezeteit megállapíthatjuk, hogy valóban jó összefoglaló képet kapunk a második világháború magyar vonatkozásairól, mindezt olvasmányos stílusban. Bár elõfordulhatnak pontatlanságok, de egy ilyen terjedelmû monográfia esetében ez szinte elkerülhetetlen, fõleg annak tudatában, hogy a forrásanyag olykor elég hiányos.

Az olvasottak alapján mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki egy kicsit mélyebben szeretné tanulmányozni Magyarország második világháborús részvételét.

Pödör László

Letölthetõ PDF formátumban: A magyar honvédség a második világháborúban.pdf