Roger Gough: Kádár János, a jó elvtárs? Ford. Rákócza Richárd. Szerk. Dalia László, Walter Béla. JLX Kiadó, Budapest 2006., 544 p.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc tavalyi évfordulójára időzített történelmi témájú könyvek közül Roger Gough angol történész „Kádár János, a jó elvtárs?" című kötete nem kisebb dologra vállalkozott, mint egy politikai pályakép, egy szövevényes életút ismertetésén keresztül szemléltetni a 20. századi magyar történelem vészterhes időszakát, a Horthy-korszaktól egészen a rendszerváltásig. A könyvet olvasva egy valódi homo politicus képe körvanalazódik az olvasó előtt, egy olyan politikus képe, aki dörzsölt és kegyetlen, a megszerzett hatalomhoz a végsőkig ragaszkodó, ugyanakkor azonban szerény és közvetlen, az egyszerű néppel könnyen szót értő ember.
A mintegy húsz fejezet Kádár János személyes pályafutásának három olyan súlypontjára helyezi a hangsúlyt, amely egyben Magyarország 20. századi történetét, gazdasági és társadalmi változásait is meghatározta. Ezek közül az első a trianoni szerződés traumájából kinőtt Horthy-rendszer, amelyben Kádár az oly meghatározó ifjúkorát élte. Csermanek János néven, törvénytelen gyermekként született 1912-ben, Fiuméban. Utóbb oly sok romantikus anekdotával megfűszerezett gyermekkora a korszak tipikusnak mondható társadalmi problémáit tükrözte. Édesanyja keményen dolgozott, hogy egyedül is eltarthassa, ő maga egészen fiatalon fizikai munkára kényszerült, anyagiak híján nem volt lehetősége továbbtanulni, ezért a társadalmi ranglétrán való felemelkedés sem adatott meg neki. Mindezek szinte predesztinálták arra, hogy egy olyan mozgalom ideológiájában keressen menedéket, amely hite szerint az ő és a hozzá hasonlók problémájára jelentett gyógyírt. Az 1930-as évektől kezdődően bejárta az illegális kommunisták tipikus útját, az ideológiai harc helyett leginkább a szervezési problémákkal foglalkozott, majd bebörtönözték. Szabadulása után energikussága, talpraesettsége és józan esze okán 1943 februárjában a párt vezető titkárának pozíciójáig küzdötte fel magát, amelyhez nagyban hozzájárult az a tényező is, hogy a kommunisták addigi vezető személyiségei börtönbe kerültek. Mindazonáltal a második világháború végéig a nevét immár Kádár Jánosra változtató Csermanek egy üldözött párt marginális szószólója maradt.
Politikussá, jelentős tényezővé Kádárt a szovjet vezetés, illetve Magyarország háború utáni szovjet katonai megszállása tette. Az immár legális, sőt a legfőbb politikai tényezővé avanzsált kommunista párt Központi Bizottságába és Politikai Bizottságába is beválasztották, 1945 áprilisáig a budapesti rendőrség vezetőjének, a kriptokommunista Sólyom Lászlónak volt a helyettese, majd a párt káderosztályának vezetőjévé lépett elő. Mindezek ellenére a párton belüli helyzete ekkoriban még ingatag volt, sokan meglepődtek hirtelen felemelkedése láttán. A moszkovita Gerő Ernő például megpróbálta megbuktatni úgy, hogy felrótta neki a kommunista párt háború alatti feloszlatását, illetve a „felszabadulás" utáni egyik megtorló atrocitást, a fronton kegyetlenkedő keretlegények brutális felakasztását az Oktogonon. Kádár karrierje azonban tovább ívelt felfelé. 1946 szeptemberében Rákosi Mátyás egyik helyettese lett, 1948 és 1950 között pedig belügyminiszter. E funkcióiból és politikai meggyőződéséből is adódóan aktívan részt vett a totális kommunista hatalomátvételt szolgáló intézkedésekben, például a többpártrendszer felszámolásában a „szalámitaktika" révén, a koncepciós perek előkészítésében, az egyház hatalmának megnyirbálásában és társadalmi elszigetelésében, az államosításban és kollektivizálásban.
Kádár pályafutásának e mozgalmas időszakát két olyan „ügy" határozta meg, amely a későbbiekben leginkább rányomta bélyegét megítélésére. Az egyik a Rajk László elleni koncepciós perben vállalt szerepe volt. A szerző szerint Kádár hagyta, hogy a hivatalos vonal megyőzze őt Rajk imperialista-titóista mivoltáról, mégpedig egyrészt azért, hogy az erkölcsi felelősség ne csupán rá nehezedjék. A másik ok a saját letartóztatásától való félelem lehetett, amit azonban így sem sikerült elkerülnie: 1951 és 1954 között ült börtönben. Életének ebből az epizódjából is sikerrel kovácsolhatott politikai tőkét, hiszen így magát is a Rákosi-diktatúra egyik meghurcolt áldozataként mutathatta be. Karrierjének másik fekete foltja az 1956-os forradalom leverésében játszott szerepe volt, amely aztán harminc éven keresztül kényszerítette önigazolásra. Dacára a Rajk-perben vállalt szerepének, a válságos 1956 októberi események kezdetén úgy tűnt, Kádár azonosul Nagy Imre eszméivel. A Nagy-kormány tagjaként egy alapvetően nyitott, ám baloldali dominanciájú politikai palettát képzelt el, egy olyan megreformált szocializmust, amely „megszabadul a múlt salakjától". A szerző hosszasan tárgyalja e napok eseményeit, azokat a tényezőket, amelyek végül Kádárnak a szovjetekhez való átállását, a forradalom szovjet fegyverek általi leverését és ellenforadalomként való definiálását eredményezték.
A könyv második fele a tulajdonképpeni Kádár-kor története, a „gulyáskommunizmus", a „legvidámabb barakk" kialakulásának, Kádár János politikai ars poeticája megszilárdulásának története. 1956 után Kádár a párt első titkáraként és miniszterelnökként konszolidálta a rendszert, restaurálta a pártállamot annak intézményeivel és ideológiájával együtt, ugyanakkor a múlt tapasztalataiból leszűrte azokat az ideákat, amelyek vezetői stílusát az elkövetkező harminc évben meghatározták és amelyek a keleti blokk és a Szovjetunió viszonyának változásai mellett hozzájárultak a puha diktatúra kiépítéséhez.
A pártpolitikában Kádár elsősorban a fokozatosságra és a stabilitásra törekedett, egyértelműen szilárd vezetésre, amely azonban nem válik egyszemélyes diktatúrává. Az ország szempontjából az életszínvonal növekedését tekintette központi kérdésnek, felismerte, hogy a társadalmi béke egyik előfeltétele az emberek depolitizálása, mindennapi életük biztosítása. A hatvanas évek ennek jegyében teltek el, Kádár lett a domináns magyar politikus, aki elkötelezve magát a Hruscsov által hirdetett megújulás mellett, viszonylagos stabilitást és enyhül? politikai atmoszférát teremtett. Az alapvetően az irodalmi életre alkalmazott „három T"-koncepció a rendszer által támogatott, tűrt és tiltott dolgokról híven tükrözi ezt a légkört. A szerző jó érzékkel idézi Lengyel László közgazdász/író szavait: „Kádár János egyedül azt közölte a történelemmel, hogy nincs mondanivalója. De micsoda újdonság volt ez: íme valaki, aki csendben tud maradni ebben a szószátyár, fecsegő országban."
Az egyre gyűrűző gazdasági problémákra adott válasz -az 1968. januárjában bevezetett „Új Gazdasági Mechanizmus" -Kádár részéről inkább csupán reakció volt a kommunista blokkon belül lezajlott változásokra, semmint elvi azonosulás. A hatvanas évek derekától az ország külpolitikai mozgástere némileg kiszélesedett, a hruscsovi Szovjetunióval ápolt jó kapcsolat fontos tényezővé tette Magyarországot -legalábbis a keleti blokkon belül. Kádár joggal érezhette úgy, hogy a szovjet vezetés újsütetű antisztálinizmusa révén más alapokra helyezheti az ország külkapcsolatait. Nem így történt. A prágai tavasz brutális leverése megmutatta, hogy a túlzásba vitt reformkommunizmust az elődjénél doktrínerebb, ortodoxabb Brezsnyev nem tolerálja. Kádár szerepvállalása az 1968-as csehszlovákiai eseményekben azt tükrözte, hogy a magyar vezetés nagyon is tisztában volt azzal, meddig feszegetheti határait, mi az, amit a szovjet vezetés még eltűr.
A gazdasági reformokra és a puha diktatúrára való hajlandósága ellenére Kádár egy percre sem kockáztatta sem a viszonylagos társadalmi békét, sem pedig a párt kiépített és jól bejáratott intézményrendszerének stabilitását. A kommunista párt maradt az egyetlen intézmény, amelyben élete végéig hitt, és noha az évek során érezhetően egyre nagyobb mértékben lazított a diktatúrán, ezt úgy tette, hogy a hatalmat nem hígította fel, hanem megpróbálta biztosítani fenntarthatóságát. Erre ügyesen használta a kis engedmények, illetve szankciók rendszerét. A jutalmazás és elrettentés e kifinomult módszeréhez járult a mindent átható korrupció és az országot szó szerint is átszövő ügynökhálózat.
Az Új Gazdasági Mechanizmus pozitív eredményekkel kecsegtetett, a gazdaságba a többi KGST-országhoz képest piacinak mondható vonások is bekerültek, komoly áttörést azonban nem sikerült elérni. Kádár után mondhatni katasztrofális gazdaságpolitikai örökség maradt, strukturálatlan, korszerűtlen iparral és mezőgazdasággal, államháztartási deficittel, adósságcsapdával. Gough szerint azonban ez a gazdaságpolitikai bukás végső soron egyfajta dominó-effektust kiváltva hozzájárult a Gorbacsov által meghirdetett peresztrojkához. A magyarországi puha diktatúra, a kádári tolerancia azzal is segítette a kommunista rendszer térségbeli bukását, hogy korlátozta a Brezsnyev-érára ismét jellemzővé vált pártbürokratizmus hirtelen újjáéledését, illetve a reformpártiak gyors visszaszorítását a kommunista párton belül. A gazdasági és politikai válság elmélyülésével és a Nyugat felé való nyitással párhuzamosan ugyanis a mérsékelt ellenzéki gondolkodás befurakodott a pártba. Kádár végül nem Gorbacsov, vagy az egyre hangosabb magyar ellenzék miatt bukott meg, sokkal inkább azért, mert hitelét vesztette párttársai szemében. Az idős, egyre érzékenyebb, betegeskedő politikus 1985 után már nem tudta visszaszerezni elvesztett hatalmát.
Szerzői előszavában Roger Gough az objektivitást és a korszerű történetírást állítja követelményként maga elé. Összességében ezt sikerült elérnie. Könyvének főszereplőjét igyekezett szélsőséges érzelmektől mentesen megközelíteni, politikai hibáiról és emberi erényeiről egyaránt szót ejtett. Hősét nagy politikusnak, pragmatikus és agyafúrt embernek látja, ízig-vérig kommunistának, aki az adott körülmények között a magyar társadalom és elsősorban a kommunista párt érdekei szerint hozta meg döntéseit. Erkölcsileg azonban egyértelműen felelősnek tartja a Rajk-perért, Nagy Imre kivégzéséért, a magyar szabadságharc leveréséért és az 1968-as csehszlovákiai eseményekért. Úgy véli, Kádárnak az elnyomást komfortosabbá tevő politikai törekvése az adott körülmények között a legjobb alternatíva volt Magyarország számára.
A bőséges forráshivatkozással ellátott és a korabeli politikacsinálókkal, közéleti szereplőkkel készített interjúkkal megtűzdelt vaskos kötet a külföldi olvasók számára a leghasznosabb, és bizonyos szempontból hiánypótló is, hiszen William Schawcross 1974-ben publikált "Crime and Compromise" című műve óta először kaphatnak átfogó képet a magyar politikát évtizedekig meghatározó Kádár Jánosról.
Spišák Monika
Letölthető PDF formátumban: Kádár János, a jó elvtárs?.pdf