Dombrády Lóránd: Werth Henrik, akirõl nem beszéltünk. Argumentum, Budapest 2005.

Több értelemben is érdekes könyvet tarthat kezében az, aki elhatározza, hogy elolvassa Dombrády Lóránd 2005-ben megjelent könyvét. Dombrády neve mindazok számára ismerõsen csenghet, akik érdeklõdnek a hadtörténelem, azon belül is a két világháború közötti magyar hadsereg és katonapolitika iránt. Eddigi munkássága során több könyvet és publikációt jelentetett meg a kor hadseregével kapcsolatban, elõsegítve az 1918–1945 közötti események részletesebb megértését.

A szerzõ jelen monográfiájával a korszak több szempontból is jelentõs és vitatott alakjának bemutatásával igyekszik megvilágítani Magyarország politikai és katonapolitikai helyzetét és történéseit. Egyedülálló a könyv abban az értelemben, hogy Werth Henrik személyérõl 1945-tõl napjainkig nem jelent meg részletes írás, holott szerepe meghatározó volt Magyarország II. világháborús aktivitásában. Az 1945 utáni korszak egyértelmûen elítélõ hangnemben beszél a magyar hadsereg Vezérkari Fõnökérõl. Azonban az elmúlt több mint ötven év már lehetõséget ad arra, hogy a történettudomány egy objektívebb, ahogy a szerzõ fogalmaz „árnyaltabb” képet adjon személyérõl, tevékenységérõl. Ennek a képnek a megfestésére vállalkozott Dombrády Lóránd monográfiájában. Már az életrajzból is látszik, hogy nem ígérkezett egyszerû feladatnak Werth Henrik életének, munkásságának a feldolgozása.

Bevezetõmben úgy fogalmaztam, hogy több értelemben is érdekes ez a könyv, mert egy olyan személy életét ismerhetjük meg, akirõl eddig ilyen terjedelmû publikáció nem jelent meg. Egy olyan életet ismerhet meg az olvasó, mely a katonai pályán a lehetõ legnagyobb karriert futotta be. Ebbõl az élettörténetbõl terjedelmi okok miatt csak két momentumra szeretném felhívni az érdeklõdök figyelmet.

Elolvasva a könyvet, Werth Henrik életének két fontos eleme rajzolódott ki elõttem. Az egyik a katona és katona közötti viszony, a másik pedig a katona és a politikum kapcsolatának jelentõsége. Elõször nézzük meg a katona – katona viszonyt.

Katonai neveltetése szorosan összefügg a Monarchiával, hiszen hadi iskoláit Bécsben, a Birodalom szívében végezte. A császárhoz való lojalitása ebbõl és sváb származásából kifolyólag megkérdõjelezhetetlen. Katona társaihoz fûzõdõ kapcsolata úgy gondolom elsõsorban személyiségébõl fakad. Személyiségében felfedezhetõek azok a karrierista jellemvonások, melyek segítségével igen gyorsan haladt felfele a katonai szamárlétrán. A személyiségen túl azonban minden karrierhez szükség van az ún. kapcsolati tõkére, kapcsolati rendszerre. Ez Werth esetében sincs másként. Shvoy Kálmán megjelent naplójában írja, hogy a Monarchia idejében is már létezett egy csoport, az ún. „Wiener Platte”, melynek tagjai egymást segítve szerezték meg a vezetõ katonai beosztásokat. Szerinte ugyanilyen „klikk” alakult ki a Monarchia felbomlása után is Magyarországon, melynek tagjai közt Werth Henriket is megemlíti. Ha figyelmesen tanulmányozzuk a könyvet, akkor jól megrajzolható az a társaság, melyrõl Shvoy is említést tesz. (Ennek a bajtársi rendszernek a feltérképezését a kedves olvasóra bízom.) Jól látható továbbá az is, hogy azzal a személlyel, aki ezen a körön kívül helyezkedett el, a kapcsolatuk csupán szakmai jellegû, néha ellenséges volt.

Említettem, hogy személyiségében és cselekedeteiben is felfedezhetõek a túlzott karriervágy vonásai. Egy momentumot emelnék ki, mely talán ezt jól megvilágítja. 1931 novemberében altábornaggyá nevezik ki. 1935-ben változás történik a Vezérkari Fõnöki és a Hadsereg Fõparancsnoka pozíciókban. Werth bízik benne, hogy eddigi érdemei alapján õt fogják kinevezni az egyik tisztségbe. Számításai azonban nem váltak be. Csalódottságának is hangot adva 1935 végén nyugdíjazását kérte, és 1936 márciusától nyugállományba vonult. Végül 1938-ban nyugdíjából visszarendelve Horthy Miklós kormányzó kinevezte a Vezérkar élére.

Katonatársaihoz fûzõdõ kapcsolatáról, róluk alkotott véleményérõl, valamint a kortársak által megítélt Werthrõl tehát nagyon részletes képet tár elénk Dombrády Lóránd. Ugyanez mondható el Werth Henrik és politikum viszonyáról. Egy nagyon hatásos mondattal indítja monográfiáját a szerzõ: „A hadsereg mindenkor az õt létrehozó korszak politikájának a függvénye, békében és háborúban egyaránt.” Ez a mondat feltételezi a hadsereg alárendeltségét a mindenkori politikai akaratnak. A könyv elolvasása után azonban egy teljesen más, ellentétes kép rajzolódik ki az olvasó elõtt.

Werth Henrik azontúl, hogy kiváló katonai tehetséggel rendelkezett, a hadtudomány területén is felhívta magára a figyelmet. A Honvédelmi Minisztériumban és a Ludovika Akadémián oktatóként, majd vezetõként eltöltött évei alatt számos tanulmányt jelentetett meg. A könyvben számos tanulmányát ismerteti a szerzõ, ezek közül kettõre szeretném felhívni a figyelmet, mely érthetõvé teszi késõbbi szerepét a magyar történelemben. 1921-1924 között négy részletben publikálta „Elmélkedés a világháborúról” címû tanulmányát. Ebben részletesen elemzi a nemrég véget ért háborút és a véleménye szerinti vereség okait. Úgy gondolja, hogy a bukás legfõbb oka az volt, hogy a politikusok és a katonai vezetés „külön-külön úton haladtak”. Egyértelmûen a politikusokra hárítja a felelõsséget, hogy nem tudták kellõ képen a diplomáciában az ország javára fordítani a katonai sikereket és megvárták, amíg végképp ellehetetlenedik a katonaság helyzete a frontokon. Hiányzott a két fél együttmûködése.

1930-ban megjelent a Ludovika végzõs hallgatóinak szakdolgozataiból összeállított, „A hadvezetés elmélete” címû tanulmánykötet, melynek bevezetõjét Werth Henrik írta. Írásában a jövõ hadseregén elmélkedik, az elsõ világháború tömeghadseregét felváltó a legújabb technikával felszerelt elithadsereg képét festi le, mely kiépítésére Magyarországnak is törekednie kell. Megnevezi Magyarország lehetséges szövetségesét is, mely mind politikailag, mind katonailag és gazdaságilag is nagyban támogathatja országunk revíziós céljait. Azt gondolom, nem lehet nehéz kitalálni, hogy kire is gondolhatott 1930-ban. Természetesen Németországot említette meg, mint potenciális partnert. Ez a szemlélet határozta meg Vezérkari Fõnökként cselekedeteit.

Az elsõ tanulmányból világosan látszik, hogy Werth nem volt elragadtatva a politikusoktól. A szerzõ által bemutatott események alapján világossá válik, a katona számára az a kül- és belpolitika, mely fõleg 1936 után jellemezte Magyarországot, nem volt elfogadható. Vezérkari Fõnökségének kezdetétõl azt a célt tûzte ki, hogy a hadsereget olyan szintre fejlessze, hogy képes legyen végrehajtani akár erõszakkal is az ország területi revízióját. S mint a második említett írásából szembetûnik, ebben csakis Németország segítségére számított és csakis azt a politikát tudta elfogadni, mely a német kapcsolatokat a lehetõ legszorosabbra fûzi, akár a véd és dacszövetségig.

Cselekedetei a korábban említett politikának való alárendeltségnek épp az ellenkezõjét bizonyítják. Nem tartotta elegendõnek és megfelelõnek sem a vezetõ politikusokat, sem az általuk képviselt nézetek. Legnagyobb csatáit az 1941 áprilisában kétséges körülmények között elhunyt miniszterelnökkel, gróf Teleki Pállal vívta, aki észlelte ugyan, hogy a hadsereg átalakult és állam az államban lett, de tenni ellene nem tudott. A kiváló politikus tudta nélkül folytatott tárgyalásokat a német vezérkar képviselõivel több, az ország sorsára is kiható kérdésekben. Ezekben, ahogy a szerzõ záró gondolataiban megfogalmazza, a hadsereg már korán sem a politika függvénye maradt, hanem komoly befolyásoló tényezõvé vált, mely súlyos helyzetbe sodorta az országot. Dombrády szerint Werth nem, mint katona szenvedett vereséget, hanem mint az aktuális politikát a nézeteinek megfelelõen befolyásolni kívánó „politikus”. Ez a vereség pedig súlyos következményekkel járt mind az országra, mind személyére nézve is. A háború végén szovjet fogságba került, ahonnan már soha nem tért vissza. Halálának idõpontja és körülményei mind a mai napig tisztázatlanok maradtak.

Nagyon nehéz egyértelmû véleményt alkotni Werth Henrik második világháborús szerepérõl. Az a véleményem, hogy a könyvben leírt tények alapján minden olvasó joga, hogy megítélje, és véleményt alkosson a két világháború közötti magyar történelem egyik „legvitatottabb” katonai vezetõjérõl. Éppen ezért engedjék meg, hogy jelen sorok között ne ismertessem a szerzõ saját véleményét.

Mindenképpen a monográfia pozitívuma, hogy részletesen ismerteti Werth Henrik életútját, tudományos és katonai munkásságát, valamint az aktuális eseményekrõl alkotott véleményét. A kötet végén olvasható egy angol és egy német nyelvû rezümé is. Negatívumként, elsõsorban technikai negatívumként említeném meg, hogy igen nehéz olvasmányról van szó. Itt nem stiláris problémákra gondolok, hanem arra a véleményem szerint komoly hibára, hogy igen sok gépelési hiba található benne, mely lassítja és ezáltal nehezíti a szöveg befogadását. A szerzõ által felhasznált, elsõsorban forrás jellegû mûveket, levéltári anyagokat nagyon jól hivatkozta, azonban hiányolom a mû végérõl a jól megszerkesztett és összegzett bibliográfiát, és célszerû lett volna egy névmutató megalkotása is.

Kiknek is ajánlanám ezt a monográfiát? Nos, mindazok számára, akik érdeklõdnek a két világháború közötti magyar történelem, annak vitatott személyiségei és eseményei iránt. Akik szeretnének többet megtudni a magyar belpolitikai csatározásokról, a revízió különbözõ megítéléseirõl, azoknak pedig nem lehet átlépni ezen mû felett.

Föedl Norbert

Letölthetõ PDF formátumban: Werth Henrik, akirõl nem beszéltünk.pdf